2011. december 26., hétfő

Mese a Múltdobozról

Egy napon a padlás egy eldugott zugában, ismeretlen dobozok között találta magát Macóka.  A dobozok porosak voltak, de szépek. Sárgultan, gyűrötten, megfakult pompájukban  árválkodtak a sötét sarokban. Csakis a csodának köszönhette, hogy  észrevette őket. Őszinte érdeklődéssel és hatalmas kíváncsisággal indult el feléjük. Udvariasságát minden gond nélkül győzték le kezei. Egyszerűen gyorsabbak voltak nála. Lábujjhegyen állva kétkézzel emelte meg  a felső doboz tetejét, de még le sem tette a földre,  máris egy kistündér röpködte körbe-körbe,  izgatottan, apró szárnyaival sebesen illegette magát a kismackó előtt.
-        Ki vagy te? - kérdezte ocsúdva a döbbenettől Macóka.
-        Molly vagyok,  molylepke, - mutatkozott be az ismeretlen tüstént.
-        Molylepke?! Mit kerestél te ebben a  dobozban?-  érdeklődött      nagy    szemekkel Macóka.
-        Bezártak, a múlttal együtt. Azt gondolták, ha becsomagolnak egy színes dobozba, levendulavirágot tesznek mellém és a padlás legsötétebb sarkába állítanak,  akkor nem lesz múltjuk többé. Tényleg nagyon sokáig voltam odabent. Unalmas, sötét és szűk volt már  az a hely  nekem. Nagyon hálás vagyok, amiért kiengedtél.
-        De én csak ...
-        Ó,  nem kell szabadkoznod kismackó - felelte Molly- Soha sem találtam  volna ki onnan egyedül. Neked kellett erre jönnöd, hogy kiszabadíts a Múltdoboz fogságából.
-        De miért mondod, hogy kellemetlen ez a csodaszép doboz? Hiszen te olyan apró vagy és ez a doboz még nekem is hatalmas! - ámult Macóka.
-        Eleinte az volt: kényelmes. Elég sokáig  röpködtem sarokról sarokra, hogy megtaláljam benne a helyem, próbáltam elfelejteni, hogy be vagyok zárva. De ahogy telt a múlt, úgy ismertem meg minden zugát a doboznak és úgy nőtt körbe engem a sok emlék. Egyszerre lett szűk, unalmas és kényelmetlen. Észrevétlenül lettem ennek a levegőtlen Múltdoboznak a foglya.
-        Múltdoboz -  ismételte meg Macóka -  Milyen furcsa szó! És azt mondod, hogy más emlékeiben éltél? Akkor nekem is van Múltdobozom?
-        Mindenkinek van Múltdoboza! Vannak, akik gondosan ügyelnek rá. Mások viszont úgy dugják el, hogy soha ne is lássák. És még jó ha elzárják.... Pedig, ha jó helyen van a Múltdoboz, akkor nagyon jó dolog elővenni,  kincseket halászni ki belőle.  A Múltdoboz mindig arra emlékeztet, hogy ki vagy és kik vannak körülötted. Kik pakolják ki és be a dobozodat. Én ugyan rengeteg Múltdobozt láttam már belülről, de azok a dobozok a leggyönyörűebbek, amelyeket  gyakran emlegetnek, sokszor veszik kézbe.  A múltdoboz kincsei olyankor ragyognak a legszebben, ha  többen emlékeznek rá.
-        Molly! - sóhajtott Macóka izgatottan - eddig soha nem értettem Macóanyu féltveőrzött dobozának titkát a kredenc tetején. Nem értettem, hogy mitől óvja, miért olyan titokzatos az! Mert néha veszi ám csak elő!  Csak olyanakkor, ha a féltveőrzött  sárga papírokból  mézes, fahéjas, diós  korongokat süt. Azt mondja, hogy bár  a nagymami receptjeit fejből is tudja, mindig jólesik neki látni és újraolvasni a nagyi régi kézírását. És ilyenkor tényleg, igazad van,  gyönyörűbben ragyognak a mézes diók a fahéjas korongokon az én kezemben is! Megkérem Macóanyut, hogy ha legközelebb süt, tanítson meg engem is fahéjas sütit sütni a sárga receptlapokból, ahogy tanulta.

-Jól teszed- helyeselt Molly, aki csengő kacagássál, kecsesen továbbszállt Komót- Komódhoz, a porcelánbabák és csipkék, méltó őrzőjéhez.

Te hol tartod a Múltdobozod?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

2011. december 20., kedd

Gumicukor és a szimbólikus tőke

Kaptam egy zacskó gumicukrot. Soha nem kaptam és már nem is vártam semmit tőle, de most, büszkén mondta, hozott valamit. Marcipánszívet akart, de gumicukor lett belőle. Micsoda metamorfózis a gondolattól a tettig! Bár ne mondta volna ki, lamentáltam illúzióm romjai alatt rágcsálva a nyúlós gumiszíveket.

Nagypapám nem bízott a pénzben. Nem beszélt a nyugdíjáról, a leadott szőlő értékéről, a megvásárolt telekről. Csak arról, hogy mennyi hátszínt ér az a valami. Hogy hány vágómarha egy ház vidéken 1956-ban, mennyi hátszínt ér az érettségi 1970-ben és hány kiló hús a napszám 1987-ben. Az aktuális pénz versus marha árfolyam, akár a KSH adatok hullámoztak hónapról hónapra, de hiába kalkulált, káromkodott, mindig eltértek az adatok attól, amit várt. Így inkább cserélt,mint vett. Húst, bort és pálinkát zsákra, hordóra, cimbalomra, bármire. Nagyanyám legnagyobb bánatára könyvre is. A csendes, sötét  téli napokon is van mit csinálni egy kies tanyán. Lehet művelődni. 

Brigádnapló ide-vagy oda, kalákában épültek a házak az utcában. Ha a havernál házépítés, járdaépítés, akkor a papánál szüret, a nagybácsinál disznóvágás, mindig akad visszasegítő kész. Minél többször ad valaki, annál többet ér az árfolyama. A szívesség, az elköteleződés megbecsült tőkének számított.

Karácsony előtt nyüzsgés van, forró kilincsváltással jókívánságokat hoznak munkahelyen is. Jönnek, mint a háromkirályok. Megrakodva megköszönni az egész évet, biztosítani, a jó kapcsolat folytonosságát a jövő évre is. A munka profitot hoz, az ajándék pedig megtérül. Idővel a pénz átváltozik felbecsülhetetlen szakmai hírnévvé, jó szomszédi viszonnyá vagy címzetes állássá.
 "Ha szeretnéd, akkor most rögtön megeheted a cukrot" - tett le egy darab pillecukrot  (marshmallow) a 4 éves gyermek elé a kísérletvezető óvónéni az asztalra. "Ha nem eszed meg azonnal, hanem megvárod, amíg elintézek valamit, akkor kettőt kapsz, amikor visszajövök". Az eredmény - első pillantásra - nem túl sokat mondott: voltak a kicsik közül, akik ellen tudtak állni a kísértésnek, és voltak, akik nem.
Walter Michael kutatását  néhány év múlva újra megismételték. A kutatók felkeresték - akkor már kamasz - kísérleti alanyaikat, hogy megnézzék mi lett belőlük. A kontrollvizsgálatok azt mutatták: akik négyévesen kevésbé engedtek a pillanat csábításának, azok fiatalként önállóbbak, kiegyensúlyozottabb személyiségűek lettek. Azok viszont, akik gyermekként nem tudtak parancsolni vágyaiknak, azokból depresszióval küszködő - nagy álmokat dédelgető, de semmit meg nem valósító fiatal lett.
Hihetünk-e ennek a kutatásnak, hiszen csak egy gumicukorról szólt?  Hogyan kapcsolódik össze láthatatlanul a csábítás és valóság életutunkban?  Mi mutatja meg a társadalmi siker jelzőit ha nem a diploma, a magas pozíció, a csinos házastárs?
A 60-as években egy francia szociológus,  Bourdieu (nevezett Burgyiő), kezdte el  kutatni Algírban a törzsi viszonyok között élő sivatagi népek életét. Ő kutatásai alapján  kezdte el használni a szimbolikus tőke fogalmát. Szembetűnő volt számára ugyanis, hogy a törzsi viszonyok között milyen intenzíven működött az ajándékozás rendszere. Milyen jelentőséggelo bírt az ajándék, az a  felesleg, amit szokásjog  által szabályozottan osztottak  meg a törzseken belül és a törzsek egymás között. Ilymódon presztizs- vagy szimbolikus tőke keletkezett az ajándékozó oldalán. Ezt a későbbeikben valódi tőkévé fordíthatott a lekötelezettek munkaerejének felhasználásával. Igen jól hallja a kedves olvasó, Bourdieu a marxista iskolán nevelkedő kutató volt, aki a mindennapi életre vetítve találta meg a tőke értelmezésének másfajta vonalát.
Csodálkozunk-e ezen?  Felháborodunk-e ezen, amikor arról beszélünk, hogy a kapcsolati tőke milyen jó befektetés napjainkban, amikor networking világában megfizethetetlen egy-két jó kapcsolat. Amikor a tudás hatalom. És ne feledjük egy jó hír, jó időben is aranyat ér, mert az idő pénz!
Mi ez ha nem felhívás keringőre? Azt, hogy kezdjük el kicsiben, közvetlen környezetünkben. Legyünk türelmesek. Azután pedig lassan kamatoztassuk azt, amink van. Merjünk kérni. Ápoljuk kapcsolatainkat, hogy legyen kihez fordulni, akkkor amikor kell. Tudjunk segíteni, amikor tudunk. Adni öröm, ami megtérül.
Ne ámítsuk magunkat. Mindenkinek megvan a maga gumicukra, amit vagy hamar eltékozolt már vagy olyan mélyen eldugta, hogy talán soha sem találja meg egyedül. Pedig milyen jól esne egy most!

Neked mi a gumicukrod?

Támogatta a Seniagroup.

2011. december 13., kedd

Nyitvatartási idő




Közelednek az ünnepek. Egyre hosszabbak az esték, már a hétvégén is speciális nyitva tartással várnak a boltok, áruházak. Last minute van a nagy napig. Adni kéne.

Addig meg minden nap új nap. Minden reggel kihívás. Talán jön valami megváltó ötlet, égenvárt nyeremény, ami kirepít innen a kötöttségekből. Ebből a kötelezőnek tartott őrületből. Ha mégsem,  akkor  jó lenne még itthon maradni, jó lenne még tovább ágyban párnák közt feküdni. Jó lenne az itthoni biztonságot, minél tovább nyújtani. Nem látni, hogy mi történik az utcán, nem hallani mi folyik a bankban, nem tudni mi zajlik a világban. Otthon meg addig nyújtózkodni, ameddig a takaró ér. Vagy még annál tovább. 

Egy reggel, apa kopog a fia szobájának ajtaján: „Fiam, ideje felkelned!” ébreszti óvatosan, félhangosan. A fiú dühösen visszaszól ” Nem akarok még felkelni, apa!” Az apa visszaszól  „Kellj fel fiam, mert iskolába kell menned!” „ De én nem akarok iskolába menni apa!” „Miért nem?„ kérdezi az apja. „Három okom is van, hogy ne menjek ma iskolába: egy, az iskola egy oltári nagy baromság. Kettő, a gyerekek állandóan szívatnak. Három úúúúútááááááálom az iskolát!”
Erre az apja összeszedve magát azt válaszolja az ajtó előtt állva „Jól van fiam! Mondok neked három érvet, amiért ma is el kell menned az iskolába: Első, mert ez a te kötelességed. Második, mert 45 éves vagy. És a harmadik, mert te vagy az iskolaigazgató!”

Ajtók előtt állunk. Toporgunk, hezitálunk. Ki vagy be?
Várjuk, hogy bejöjjenek. Várjuk, hogy  valaki végre megváltson ebből az unalmas világból. Várjuk, hogy végre (ajándékot) hozzanak anélkül, hogy adni kelljen magunkból valamit cserébe. Anélkül, hogy megsérülnénk. Az én váram az én házam. Kizárjuk a világot, mert nehéz elhinni, hogy kívül tágasabb.  Lehet-e egyáltalán valakinek azt mondani, hogy ébredjen, kelljen fel, induljon el, ha nem akar? Használnak –e az érvek, az erős ontológiába vetett hitek ellen? Be lehet-e, be kell-e menni azon az ajtón, amit nem nyitnak ki előtted?

Nincsenek akadályok, önvédő mechanizmusok viszont igen. Mint az egyszeri vendéglátósnak, aki újonnan nyílt éttermébe várta a vendégeket. Két ajtóból egyet bezárt, mert a vendégek behozzák a sarat mondta. Szíves látás a vendéglátás. Milyen üzenet ez? Amikor megkérdezték vajon jól van –e ez így, biztos volt saját magában. Kikérte magának a kérdést is!  Hárításban jók vagyunk. Így maradt az ajtó zárva, viszont az étteremvezetővel csak delegált személy útján lehet egyeztetni mostanában. Megvédték a mundér becsületét! Jaj de jó! Milyen igaza van, házon belül maradt! Mit nyert vele? Talán egy csatát igen, de a háború megnyerése még hátra van.


Csak oda lehet bemenni, ahol várnak. Ahol nyitva van az ajtó. Van, aki megérzi, mi az amitől megremegnek a régóta felépített falak. Van, aki úgy tud bejönni , hogy nem kell rákérdezni mi járatban van arra. 
Nem váratlan vendég. Pont akkor és éppen ott van, ahol kell.

Neked van ünnepi nyitvatartásod?


Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.
 


2011. december 11., vasárnap

Banana Blues

Egy  üzletember bemegy a bárba, leül a pulthoz és látja, hogy a mellette ülőnek banán van fülébe dugva.

Azt gondolja, hogy szól neki. Aztán elbizonytalanodik. „Nem, nem mégsem szólok, nem az én dolgom ez”. De aztán nem bírja levenni róla a szemét, és csak  bámulja tovább a banános pasit. Aztán a sokadik ital után elég bátorságot gyűjt és mégis megszólítja a pasit.

„Elnézést uram, de Önnek banán van a fülében” „Tessék? „Elnézést uram, de Önnek, banán van a fülében!” „Nem értem, mondja hangosabban!” „Uram, Önnek banán van a fülében!” „Kérem, beszéljen hangosabban, mert banán van a fülemben és nem hallok jól!”

Segít –e, ha megmondjuk a másiknak azt, amit eddig is tudott magáról? Vagy az  a jobb, ha veszünk egy banánt és mi is bedugjuk a fülünket, nem törődve a másik érveivel ítélkezünk tovább a saját világunkban?
Paradox, de ez a Banana Blues.

2011. december 6., kedd

Az ember, aki hegyre ment fel

Nem tudtam, hogy szeretem a hegyeket. Nem tudtam, hogy szeretem megmászni őket. Valahogy nem tudja ezt az ember ab ovo, ha egy alföldi kisvárosba születik, majd egy homokos sík faluban nő fel (bocsánat most már város), ott hol a Kálvária domb a maga 10 méterével a legmagasabb szánkózásra való hely. Hogy miért és mikor kezdtem el rendszeresen egyre magasabbra menni, nem tudom már, mint ahogy azt sem tudom racionális érvvel elmondani, hogy mi vonz  abban, ha csatakosra izzadva lihegek egy kopasz hegytetőn sokadmagammal. Miért tesz  boldoggá a Normafa? Mennék-e, ha fizetnének érte, lennék-e hegyimentő vagy serpa fizetésért?
A hegyek nyilvánvalóan régebb óta vannak, mint az ember. És az ember sokáig igenis tisztelte a hegyeket, ahogy földet, a folyókat, a fákat és a csillagokat is. Tisztelte magasságukat, hűvösségüket, szilárdságukat, kevélységüket és szeszélyüket. Mert kihívásnak, meghódítandó  rögös kalandnak tartották. A nagy dolgok valahogy mindig hegyen történtek már az  Olympos-tól a kőtáblákon át az ódon Kárpátokig is hosszú a lista.

Eddig oké, mióta ember él a földön kereste a maga hasznát a magasságban. S mert gyarló, ha már odáig felment kapni is akart az, aki elérte a csúcsot. Mindazokért cserébe, amiket útközben maga mögött hagyott, akarva vagy akaratlan.  Volt, aki megtanulta a leckét egy életre: fentlenni a csúcson csak kellő áldozat árán lehet. Aki lejön, az már nem ugyanaz az ember, mint aki felment. Volt, aki nem tanult, de bízva abban, hogy pusztán akarattal  közelebb lesz az istenekhez, tuti bennfentes lesz és halhatatlan. Várakat,piramisokat és városokat építettett presztízs gyanánt, dacolva az elemekkel, harcolva az emberekkel. De hol vár állott most kőhalom....

És ugye az ember, könnyen felejt.  Mohamed, sem megy  mindig a hegyhez…sokáig feledésbe merült a jó  kapcsolat ápolása a magasabb szintekkel, a hegyekkel.  Elhitették , hogy az egyéni boldogulás lent egyszerűbb. Csak hinni kell. Mindig másnak, nem a saját izzadtságnak.

Régen volt, reneszánsz volt már, amikor Petrarca, az olasz hősszerelmes,   1336-ban újra felfedezte a hegyeket és az ön-keresést az emberiségnek. Ő volt az, az első modern ember, aki elindult megmászni a provance-i Mont Ventoux-ot kikapcsolódás céljából testvérével és erről feljegyzéseket készített. Ezen az úton a hegyi ösvényeket keresve tette meg azt az önismereti felfedezést, hogy a hegymászás és boldogság keresése között milyen egybeillő párhuzam van.

Az, amit “boldog élet"-nek nevezünk, ugyanígy magas helyen van. Mint mondják, “szűk az ösvény", melyen oda fel lehet jutni. Sok magaslat meredez az odavivő úton, s ha valaki fölfelé tart, mint lépcső fokain, úgy kell előrehaladnia erényről erényre. A csúcson van a végső cél, az út vége, utolsó pontja földi vándorlásunknak. Valamennyien oda igyekszünk, de - mint Ovidius mondja: Mert csak akarni kevés! Az erős vágy visz diadalra!""
Egyéni boldogságunk ösvényeinek keresése közben saját döntéseinkben is eltévedünk, tudatos akaratunkban is megbotlunk. A cél magas, de sokan tartanak a csúcs felé. Ha elindulunk, mi honnan tudjuk, hogy valóban mi is az, ami motivál? Például  egy karrierben? Például mi az, ami egy munkahelyen helyben tart éveken át?  Motivál-e még az év végi bónusz vagy csak mások hiúságának tükre tart fogva?

Az, hogy egy csábítóan magas díjazás kifizetése valóban elég vonzó ajánlat-e egy munkatársnak, egy kísérletet rendeztek Indiában.  Itt  (a Himmalaja közelében)  a jelentkezőknek logikai feladatokat kellett megoldani, s ha egy bizonyos szintet elértek, akkor egy napi, két heti, vagy öt havi átlagbérnek megfelelő összeget kaptak. Az első két csoport között nem volt különbség, de azon alanyok, akik tudták, hogy fél óra játékkal közel fél éves bért tehetnek zsebre, olyan lámpalázasak voltak, hogy ők teljesítettek a legrosszabbul. Persze egy menedzser ennél komplexebb miliőben, s nem egyedül ténykedik, mégis felmerül a kérdés nála is. Miért érdemes?

"A hegycsúcsra sokféle út vezet. Vannak meredekebbek és kényelmesebbek. S a táj is különböző,ami a szemedbe tűnik,de azért ugyanazt a hegyet látod különböző oldalairól.Ezért,hát légy türelmes önmagaddal szemben:találd meg a Neked megfelelő utat. De légy türelmes másokkal szemben is,akik másik ösvényt választottak. Se a Te utad,se a másoké nem az egyedül üdvözítő út. Aki felfelé kapaszkodik,sokszor meghorzsolja magát,időnként elesik. Fel kell állni,ne maradj fekve! Amíg úton vagy,nincs veled semmi baj. A belső halál akkor kezdődik,amikor véglegesen letáboroztál a hegyoldalon."

Biztos, hogy az előre megszabott motivációd egyenesen arányos a díjazás mértékével? Biztos, hogy az a karrier terv a megfelelő, amit mások állítanak fel eléd? Meg akarod mászni a hegyedet?  Ismered?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

2011. november 29., kedd

Szeretve lenni




Nagymamám mindent kilóra mér. Amennyi az agyonisten, annyi a fogadjisten. Nem szeret tartozni senkinek. Még a sót is megadja másnap. Minden kiadásnál fizikai fájdalmat érez, mintha a fogát húznák. Talált 10 forintért viszont a betegágyból is lehajol. Nagyapám, ellentétben vele, a nagyvonalúság mintapéldánya volt. Ha maradt 2 forintja kettőt azonnal szétosztott a zenészeknek, 2-re meg hitelt kért magának, amit a cimborákkal költött  el. Addig jó, míg adhatsz – mondta.

Adni jó! Adni kell! Figyelmet magunkból, törődést másoknak, osztozni mindazon, amit kaptunk mondják a nagybetűs könyvek és az íratlan szabályok. Hogy miért? Azt mindenki maga tudja: talán jó pontért, egy mosolyért, túlvilági üdvözülésért, félelemből,  megfelelni vágyásból. Erre nevelnek már gyerekként otthon, iskolában, úton-útfélen. Szidást kapunk és haragot, sértődést és dacot, hisztit ha nem teljesítjük időben és kilóra az elvárt penzumot.


Nincs ez másképp a szerelemben sem. Szerelmesek leszünk egy pillanat alatt két szép szembe, illatba, humorba mit sem törődve azzal, hogy viszonzásra talál-e érzelmünk vagy sem. Szeretjük az érzést, hogy adhatunk végre. Imádjuk szeretetünkkel elhalmozni, ajnározzuk, dédelgetjük, hadd dúskáljon örömünkben. Mi vagyunk az erősek. Egyoldalú szerelmünk mindent kibír -egy darabig. Aztán, mint a kártyavár összeomlik. Maga alá temet a visszahulló érzelem cunami.

Tudunk –e kapni, szeretve elfogadni? Hogyan legyünk jók önmagunkhoz bűntudat nélkül?

Mi van olyankor, amikor azt sem jó, ha szerelmünk viszont szeret. Mi van, ha a másik oldalon, nekünk adnak, felénk fordulnak figyelemmel? Vannak, akik teljesen kiborulnak attól, hogy ha  érdek nélkül kapnak. Mit akar tőlem ez az ember? Biztos viccel! Belőlem ne csináljon bolondot!  

És aztán jönnek a féltékenységi rohamokkal fűszerezett bizonyítási próbák, a nem érdemellek meg, túl jó vagy hozzám szövegek. Paradox ódon mégis azt várjuk, hogy  kívülről támogasson a gyenge érvű ember. Legyen a másik szava az egyetlen kapaszkodó, mert belül nincs meg a támasz.

A bűntudat egy félelem. A bűntudat az állandó védekezés érzése. Harcolj vagy menekülj parancsa szorongássá válik belül, valós veszélyek hiányában. Tud-e gondolkodni, érezni, töltekezni, az aki  Don Quijote módjára szélmalomharcot vív, aki állandóan kétoldalon harcol: belül magával és kívül az emberekkel és az elemekkel.

Vajon nekik honnan, miből lesz energiájuk? A cukorbetegség, a daganatok és pajzsmirigy ugyanolyan tüneteket produkálnak, mint a depresszió és a szorongás. A fájdalomcsillapítók üzletága pedig erre a jókora piacra épül: a szervezet állandó készenlétének  biztosítására, nehogy lelepleződjünk. Nehogy kiderüljön szeretetre vágyó, olykor kedves lények vagyunk. Mert akkor sebezhetőekké válunk és  akkor jaj  legyőzötteknek.

Dübörög a rábeszélő gép, már a reklám is moralizál, harsognak az ünnepi szlogenek. Nem nehéz felcukkolni, azt ami mindig elől van. Készenlétben állnak az irracionális félelmek és a lelkiismeretfurdalások. A bűntudatból eredő bizonytalansági csapdák, hogy nem vagyok elég jó (anya, apa, testvér, barát, feleség, férj), nem vagyok méltó ( tanár, munkatárs, adományozó, állampolgár), nem vagyok elég szép és értékes (nő, férfi,szerető) a másik számára.  A nem vagyok szerethető érzést megválthatjuk-e egy plazmatévével? Újabb ultramodern zajgép karácsonyra elég drága ahhoz, hogy jó legyen egész évre. Be lehet osztani jövőre is?

A bűntudat, a szorongás olyankor a leghevesebb, amikor nincs igazán valós alapja. Tanult folyamat, nevelés kérdése. A szorongó emberek akkor legbátrabbak, amikor saját életüket mentik, vagy esetleg másét, kilépve régi kereteikből, a hagyományos megfelelni akarásból.

Dolgozni kell belül rajta, hogy helyes énképpel tudjunk elfogadni azt, amit kapunk, mert megérdemeljük.

Egy rendszer annyira erős csak, amekkora a leggyengébb láncszem teherbíró képessége. Tudsz szeretni bolondulásig? Tudsz elfogadni?

Nálad hol feszül a szeretetlánc?
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték






2011. november 22., kedd

Csillag születik

Azt mondják, hogy mindannyian egyediek vagyunk. Egy  külön világ. Azt, is mondják, hogy mi emberek vagyunk a világ közepe. A napra lehet nézni, de ránk nem. A holdudvarunkat szeretjük népesen tartani, hogy  galaxisunkban saját, válogatott kis csillagaink ragyogjanak le ránk. A fényévekre lévő állócsillagok tündöklését és a hullócsillagok bukását könnyen felejtjük, de ha a galaxisaink versengésbe kezdenek, na olyankor tör ki igazán a csillagok háborúja. Olyankor a baljós árnyak beborítanak minden, eginkább a józan észt. És amikor csillagpor hull  elénk, már fel sem ismerjük régi szépségét, és ritkaságát, mert ragaszkodunk korábbi fényes képeinkhez. 

„Tehetséges gyerek” mondják arról, aki szorgalmasan dolgozik. „Szerencsés csillagzat alatt született”, vélik arról, aki sikereket ér el szakmájában. „Sokra viheti még, ha van hozzá esze”, tartják a tapasztalt szeműek. Koraérett. Őstehetség.

Szerencse vagy szorgalom? Megfelelő gének, esetleg inspiráló környezet kell ahhoz, hogy tehetséges oldal megfelelő gondozásban részesüljön és időben kiteljesedjen?

Lewis Terman, aki a zsenik kutatására áldozta idejét az első világháborúban, abból a gondolatból indult ki, hogy a megfelelő, 120 feletti IQ-val már egyenes út vezet a társadalmi sikerekhez. Az élet azonban nem igazolta kutatásait. Az általa IQ, testsúly, egészségi állapot szerint kiválogatott fiatalok közül senki nem jutott el a Nobel- díjig. Viszont, azok, akik nem mentek át a kutató által felállított szűrőn, ketten is Nobel –díjat kaptak.

Az elkeseredett Terman arra következtetésre jutott, hogy egyetlen dolog számít a sikernél: a családi háttér. A sikereseknek tartott fiatalok ugyanis többnyire közép és felsőosztálybeliek voltak, akiket a családja arra tanít, hogy csakis a legjobb arcát mutassák a világnak. Az alacsonyabb társadalmi helyzetből származó fiatalok között senki nem tudott szerencsét próbálni, mert esélyük sem volt.  Nem volt, aki kellően felkészítse őket a képmutató világra.

Ki a tehetséges? Lehetséges-e, hogy valaki egyik napról a másikra kimagaslóan teljesítő legyen? És hogy egy életen át?  Életünkbe bárhogy is vágyunk rá, valahogy sehova nem fér bele a hétköznapiság  kategóriája. A „vajon kire ütött ez a gyerek kérdést”, hol szégyenkezve, hol büszkén és többször  teszik  fel azokban a családokban, ahol a gyerek figyelmet kíván. A családok többsége  úgy gondolja, hogy az igazi megoldást keresse meg más, vállalja fel más ennek terhét.  Az egyedi, az elütő gondolkodás és viselkedés kezelését sok család azonnal tanárok és szakemberek kezébe teszi le, mert úgy gondolják, hogy a gyereknek több kell, mint amit nyújtani tudnak.  

Azt mondják, nincs jó vagy  rossz diák, csak rossz tanár van.
Az önmagát beteljesítő jóslat, Robert K.Merton által vált igazolt ténnyé az oktatásban. Azok a pedagógusok, akinek azt mondták, hogy a jövő tehetségeit nevelik, azok sokkal türelmesebbek és segítőkészebbek voltak, mint azok, akik nem kaptak instrukciókat diákjaik jövőjét illetően. Így azok a fiatalok, akik nagyobb támogatást kaptak sokkal inkább voltak sikeresek a későbbiekben, mint azok, akinél hiányzott a támogató légkör.

A zseniség formáit vizsgáló Galenson szerint a fiatalkorban teljességében megnyilvánuló zseni (pl. Picasso) ritkán bocsátkozik nyíltszíni tapasztalásokba és felfedezésekbe. Jellemzően határozott elképzelése van arról, mit akar elérni és azt végre is hajtja. Míg a korán kezdő, de későn érő típus éppen a fordítottja: az ő megközelítése kísérleti jellegű, s hosszú időszakokon át tökéletesíti művészetét.

Galenson gondolatából, hogy a kreativitásnak két típusa van – a konceptuális és a kísérletező típus –, számos fontos következmény következik. Például az, hogy néha minden későn beérő művészre kései kezdőként gondolunk. A hosszasan elhúzódó művészi entrée-nek a művész számára kellemetlenül hangzó tanulsága pedig az, hogy a nagy teljesítményhez vezető úton a későn érő művész a bukott művészre emlékeztet.
Ne próbáld! Tedd! Vagy ne tedd! De ne "próbáld"! mondja  Yoda mester. Ne ad fel, ne kezd el majd csak szilveszterkor, és ne ígérd, hogy majd egyszer újra megpróbálod. Tarts ki szándékaid mellett! A  tehetség és elköteleződés mellett a szorgalom ugyanannyira fontos tényező a sikerhez vezető úton. Daniel Levitin szerint 10 ezer óra gyakorlással bármiben el lehet érni a mesteri szintet, persze nem magára hagyva, önmagára támaszkodva. Kellenek a speciális programok, képzések.

Valaki élete végéig keresi  a megfelelő mestert. Keresi az iskolát önmagához. Persze az élet a legnagyobb tanítómester. Vicces egy ember, aki szeret játszani. Előtűnik Jedi lovag,  Yoda mester, vagy akár egy kungfu szerzetes képében is. De mi hajlamosak vagyunk elsétálni mellettük, miközben igazi iskolára vágyunk és más fényesebb csillagát bámuljuk, mert olyanok akarunk lenni, mint ők.
A tiszta égbolton tisztán ragyognak a fények. Felhős időben nehezebb megtalálni az utat hozzájuk. Gondoljunk a gyerekre, a következő receptre, az új virágos kertre, a következő uticélra. Már csillog is a szem, már mosolyog az arc ugye?

Most van, az amikor a Te  csillagod születik. Ki bábáskodik melletted?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

2011. november 15., kedd

Apró kis hazugságok


Kétféle ember létezik, az egyik, aki mindig megmondja amit gondol, a másiknak pedig vannak barátai. Elég ha visszaemlékszünk korai meséinkre, rájövünk, hogy igazmondó juhász élete  sem fenékig tejfel. Az örökös igazmondással nem jár együtt a szerencse. Sőt, még egy király sem viseli jól a kritikát, hiába  meztelen.

Az angol kutatók szerint  legtöbbször önzésből hazudunk. Ha új helyre, ismerősök, munkatársak közé kerülünk még jó,  hogy inkább az előnyösebb oldalunkat mutatjuk. És az ez még akkor is így van, ha nem is igazán tartjuk nagyra a társaságot. Színház a világ, mindnyájan színészek vagyunk benne. Igyekszünk minél vonzóbb és csábítóbb ajánlatot adni a másiknak, azért hogy minél többen megvegyék az általunk ígért szépséget. De aki megveszi, az már meg is eszi. Bármennyire is szépítjük a dolgot a kapcsolatainkban elejtett hazugságok többsége önző hazugság.

Bár a hazugságok között van ártalmatlan hazugság és ártó is, indítékukat tekintve mindvégig önmagunk szimpatikussá tétele a legfőbb cél. Persze a vágy is, hogy elkerljük az ezzel járó  büntetést vagy szemrehányást, de nem baj ha mindeközben valami  előnyhöz is jutunk lsd. spekuláció művészete, bár egy jó állás megszerzése érdekében megszépített képesség már nemcsak az ambíciónkat mutatja, ha lelepleződünk.

További kutatások alapján az derült ki, hogy a hazugságok csupán egynegyede önzetlen. Az önzetlen hazugságok ugyanis külön kategóriát képvislenek,  mert ilyenkor nem önmagunkat, hanem mást védünk. Hasznunk nem származik belőle, de a kegyes hazugsággal akár földi üdvösséget is nyerhetünk. Amikor az orvos kíméletből nem mondja el a teljes igazságot, akkor felmerül az etikai kérdés, másrészt utólag sem fordítható vissza már a folyamat. A feloldozás és oldás reménye sokat segíthet mások továbblépésében és fejlődésében.  Ha,  megtudjuk, hogy csalja a barátunk a házastársát nem jelenti azt, hogy azonnal az igazság kardjával rontunk segítségére a helyzet megoldásában. A konfliktusok okozta további viharfelhők elkerülése érdekében inkább harapunk a szánkba, csakhogy csituljanak körülöttünk a kedélyek. 

Mindenki hazudik, füllent, lódit, nypmja a dumát: kortól és nemtől függetlenül napi kapcsolatainkban átlag kétszer derül ki, hogy nem mondunk igazat. Minél fiatalabb valaki annál nagyobb az esélye, hogy rajtakapják, de ez sem tántorítja el a továbbiakban kegyes füllentéstől. A hazugság ugyanis tanulható és gyakorlással egyre jobban elsajátítható folyamat. Már a 3 éves gyerekek is képesek arra, hogy örömet mímeljenek egy nem kívánt ajándékért, sem hogy megbántsák közeli családtagjaikat. Az édesség mindent visz.

Az emberek többsége szereti ábrándosan ártatlannak feltüntetni magát, úgy hogy nem tud hazudni, de ennek ellenére sikerrel tudja leplezni a hazugságot.
A valóság azonban ennél fájdalmasabb. Sokkal jobban hazudunk, mint gondoljuk. Bár vannak átlátszó hazugságok, mégis kevesebbszer okoznak drámát, mint azt ezek után elvárnánk.

A nők vagy férfiak hazudnak gyakrabban? Nyilván mindenki a másikra mutogat. Pedig egy amerikai  kísérletben arra jutottak, hogy a hazugságok számát tekintve nincs különbség a két nem között. A viszont nők gyakrabban élnek az önzetlen hazugság eszközével, mint a férfiak, hogy kedvezőbb színben tűnjenek fel.  A hazugságok elviselésének különbsége ugyanis  a bűntudat nagysága között  mérhető. A nők inkább hajlamosabbak a bűntudatra és ez riasztja őket  vissza a gyakoribb hazugságban. Ha pedig egy nőnek hazudnak, azt a kapcsolat beszennyezéseként élik meg és negítvan viszonyul a tetthez, nehezebben bocsájt meg, mint egy férfi. 

Ismeretlennek könnyebben hazudunk, de hál istennek látványosan csökken a hazugság szintje és foka a párkapcsolatokban. Bár a randevúzás kezdetén szereti itt is legkedvezőbb színben feltüntetni magát mindkét fél, a férfiak előnyben! a párkapcsolat intenzitásával viszont minimálisra csökken a hazugság mértéke, ami egyenes arányban áll a másik kiismerésével. Az érzelmi reakciók megismerése ugyanis sokkal jobban veszélyezteti a lebukást, mint idegenek előtt. Persze olyan kapcsolatok is vannak, ahol már ezt  sem hánytorgatják a látszat kedvéért.

Az, hogy ezek után miért olyan alacsony a hazugságok napvilágra kerülésének száma az inkább a következmények számbavételével és azok súlyosságával van összefüggésben. Ha szájára vesz a falu vagy ha pellengérre állítanak egy időben nem elvégzett feladatért sokat veszítünk korábban megszerzett presztízsünkből. Az emberek inkább választják a békés tudatlanságot, semmint a hogy olyan helyzetekbe kerüljenek, amelyből csak szakítás vagy  nyílt összetűzés a kivezető út.

A kölcsönös hazugságok hálójában maradnak meg barátaink, házastársunk vagy fontosabb munkahelyi kapcsolatunk. A tét nagy.

Megéri hazudni?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.




2011. november 10., csütörtök

Férfi bőrönddel

Ha az apám nem egy kofferral, szó nélkül lépett volna le házasságának első évében, azt mondanám, nem érdekelnek a bőröndök. Nem izgat a színük, formájuk, márkájuk, gyártójuk, szaguk de még a záruk sem. Pedig hát! A családi sztoriban elégszer hangzott el az ominózus "üres a bőrönd helye" délután ahhoz, hogy sokáig egyáltalán ne vegyek utazásaimhoz bőröndöt és ne tároljam csomagjaimat a szekrény tetején. Ágy alatt, gardróbban, kamrában igen- szekrény tetején soha. Ingáztam, utaztam sokat busszal, stoppal, vonattal, repülőn de többnyire hátizsákkal a hátamon.

Két ország között félúton megállni jó dolog, és így volt azon a májuson is. Kora nyár, nyitott ablakkal és őszinte várakozásokkal. Aztán álmodtam, azt álmodtam, hogy  egy férfi áll az ajtómban. Barna, nagy bőrönddel, buta csatokkal összefogva. Annyira ronda volt és annyira életszerű, hogy felébredtem. Bőrönd itt? És ilyen randa! Na ne! Ültem az ágyban és puffogtam, hogy mi dolgom van ilyen nyamvadt, ódivatú táskájú emberrel? Hát hülye vagyok én, hogy beengedek egy ilyen embert az álmomba, és különben is miért keltett fel?

Teltek a napok, múltak a hetek és mások is jöttek, utaztak errefelé. Ismerkedünk, tehát vagyunk. Mire jó a Szimpla, a Szóda? Mire jó a nyár? Megbeszéltük egy idetévedt idegennel, hogy másnap elszökünk az aszfaltból, el egy levendulaillatú szigetre. Kérdezte addig nálam maradhat –e a csomagja? Persze miért ne! Majd kicsit később ott állt az ajtóban egy nagy, csatos, ronda, barna nálánál kétszerannyiéves bőrönddel. Ő kinn állt az ajtóban, bennem meg csak kavarogtak a gondolatok a sorrenden és azon, hogy „mit csináljak mostantól egy férfival, akinek egy ilyen ronda bőröndje van?" Nem illett hozzá, mert nem az övé volt. Nem volt hiteles nekem.

Az élet egy utazás. Na ja, úton lenni boldogság, megérkezni halál.  De az sem mindegy, hogy  mivel utazunk. Mi van a csomagunkban bekészítve, egyáltalán saját csomaggal, örökölttel vagy kölcsönkérttel utazunk. Súlykorláttal vagy túlpakoltan tartunk jövőnk felé.  Van, aki a hitelkártyára esküszik és Rómában, mint a rómaiak elv szerint él. Van, aki komótosan készülődik az utazása előtt, listát ír, ke-be újra csomagol, beszerez, mindenre gondol-biztosít. Van, aki bedobál, kifelejt, duplázik vagy elhagy, de szuvenírokkal és emléktárgyakkal biztosítja a csomagjának stabilitását. Amennyi ki, annyit vissza bele.

Mindenki hoz magával valamit a múltból, mindenkinek van valami elvámolnivalója, csak azt a határátlépést, bibelődést a csomagokkal, azt szeretné megúszni a továbblépésnél. A kérdezősködést, kutatást a használt zoknik, az elcsent térképek és szállodai emlékek  között. Otthon akar lenni a világban, de a kérdések elől még betakargatja magát egy útiplédbe. Hátha betakarva, puhán tud átsikalani egyik világból a másikba, akár falakon át.

Mióta bevezették az utazás kellékeinek maximalizálását lett egy  1,499  x1,194x1,715 méretű, nem szép, nem márkás, csak praktikus gurulósom.  Együtt utazunk,  néha hosszan időzve, nézelődve terminálokban és várótermekben, hogy csatlakazzunk.


Te hány kilós csomaggal utazol?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.
 

2011. november 8., kedd

Próbálj meg lazítani



Mosolyogj! Pihenj!Ünnepelj! Felejtsd el! Próbálj meg lazítani!- szólnak az ismerősök, családtagok empatikus(nak vélt) instrukciói, annak ellenére, hogy látják ha megfeszül az ember, akkor sem fog hülyén vigyorogni, elégedetten pihenni és legyintve felejteni. Pláne most. Pláne nem, ha csak  azon a következő feladaton jár agya?! Hogyan lazítson, ha minden idegszálával azon van, hogy megoldódjon az előtte tornyosuló kérdés?!  Ha hajtja a cél, sürgeti az idő?! 

Sokan úgy gondolják, hogy ha gyorsul az iram, akkor érdemes csak felvenni a ritmust, mert aki lemarad az kimarad. A versenyben lévők aztán már minden lehetőséget megragadnak ahhoz, hogy egymást inspirálva, extra erőforrásokat igénybe véve bizonyítsanak- többnyire egymásnak. Isten hozott a versenyszférában! A profik, bármennyire túlhajszoltaknak is érzik magukat, tovább dolgoznak azon, hogy további  tartalékaik növelése mellett még jobbak legyenek. Azt, hogy bírja-e az izom túlterhelést, elviseli-e a szervezet a túlórákat, az  egyáltalán nem kérdés. És egyszer csak jön az ólmos fáradtság,  közbeszól egy apró betegség vagy baleset, jó esetben egy hosszú felépülés.

Aki komolyan veszi a sportot, az tudja, hogy a rendszeres edzés megköveteli a bemelegítést. Sokszor fontosabb munka az izmok megnyújtása és azok folyamatos terhelésének felvezetése, mint a teljesítmény. Bár sokan ezt szeretik kihagyni, átugorni, megrövidíteni.  A hagyományos edzésmódszerek az izmok túlterhelésével, a fizikai képesség végső határáig dolgoztatják az izmokat annak érdekében, hogy a felépülési folyamat aktivizálódjon. A terhelés növelése azonban egyre hosszabb felépülési időt vesz igénybe, mert a szervezet ahogy és ahol tud védekezik, hogy elkerülje az újabb túlterhelést. Az izomláz fájdalma a rádolgozással csökken, de a rosszul végzett feladatok visszafordíthatatlan folyamatokat indítanak el, sérüléseket okoznak. Mint mindenben, a szervezetben is, elérkezik az a pont, amikor a hosszabb és a keményebb edzések már nem hoznak eredményt. A túlórában megdolgozott eredmények nem érnek annyit, mint amennyit elvártunk és sőt még a korábbi teljesítmény is látványosan csökken.

Lance Amstrong kerékpáros hatszor nyert Tour de France címet 1990-től folyamatosan, viszont 2004-re az egyre jobban  megnyújtott edzéstervei  egyre kevésbé vitték sikerre teljesítményét. Amstrong  hosszú órákon át megszállottan tekert a hőn áhított díj érdekében. Bár 6 díjjal a háta mögött a kerékpárosok sztárja volt, eredményei ellenére nem bírt kiszállni. Hererákkal kezelték, majd dacolva betegségével továbbra is versenybabérokért szállt nyeregbe, indult maratoni futásokon.

Nem tudta feladni. Volt egy álma, meg akarta szerezni egy újabb maillot jaune-t, egy újabb sárga trikót. Felismerte viszont, hogy betegsége és korábbi életében szerezett tapasztalatai már kevesek az újbóli starthoz, ezért segítségért fordult, hogy segítőjével együttdolgozva teljesen átszabják addigi felkészülési programját.

Chris Carmichael lett Amstrong felkészítője, aki maga is kerékpáros volt, de súlyos balesete után felhagyott a versenyzéssel. Combtöréséből való felépülése alatt egyes edzéstechnikák és elméleti módszerek iránt kezdett érdeklődni: autodidakta módon kezdte kutatni azt, hogy hogyan növelhetők a kerékpárosok felépülésének esélye és azok teljesítménye.  Amstronggal több fronton kezdtek együtt dolgozni. Nemcsak tizedmásodperecek lefaragásán dolgoztak hónapokat, de újra kellett gondolniuk a kerékpáros teljesítmény képletét, amiben az erő a pedálokra ható nyomatékot, a sebesség, pedig a lábak gyorsaságát jelenti. 

A kérdés mindvégig előttük lebegett, lehet-e a kerékpárban  még nagyobb teljesítményt kevesebb erővel elérni? Működik-e az a kerékpárosnál, ami az  aikidoban?


Sok idő elemzése után Carmichael a specifikusság hiányát okolta kudarcaikért.  Ezért az edzéseiket pontosabb célok kitűzésével igyekezett még hatékonyabbá tenni. A program során Amstrongnak a korábbi 6 órás eredményeit, sikerült 4 óra alatt teljesíteni.  Kiderült,  hogy a korábbi 2 órával több edzés csak fáradtságot okoz és hosszabb pihenési időt igényel- vagyis kifejezetten erőpocsékolás a versenyző számára. Carmichael az új stratégiát az abba kell hagyni stratégiának neveztek el, amit egy  Mit Ne! lista összeállításával kezdtek. Azzal, hogy Amstrong edzője (coach-a) javaslatára  több dolgot  abbahagyott, nagyobb teljesítményre volt képes már a  verseny előtt is. Az edzéstervet folytatva végül rekordot döntve  sorozatban hetedszerre is megnyerte a Tour de France-ot, úgy hogy közben betegsége tudatában volt.


A csökkenés elve akkor lehet igazán hatásos a mindennapokban, amikor már-már túlzásokra vagyunk hajlamosak, ha túl sokszor feszülünk meg a vágyott, vagy muszáj  cél elérése érdekében. Minél jobban erőlködünk, annál jobban kapkodunk, de azzal is csak telik az idő és fogy az energia. A Mit Ne! lista összeállításának célja nem a mindenáron történő csökkentés, hanem az optimalizálás. Az egyenletes és kiegyensúlyozott terhelés ugyanis nem okoz megerőltetést a szervezetnek, hanem isnpirál és további lehetőségek felé nyit.


Jó ha megértjük,  nem mindig van szükség drasztikus csökkenésre, a Mit Ne! lista nem arra való, hogy kiiktassuk magunkat eddigi életünkből, terveinkből céljainkból. A Mit Ne! listával csak egy kis időt adunk magunknak a fellélegzéshez. Sokszor elég néhány apró dologban változtatni,  nem baj ha akad egy kis áramszünet, amiben lehetőség van végiggondolni, hogy mit nem szeretne csinálni a jövőben.


Van valami a NEM listádon?


Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

2011. november 1., kedd

A hetedik


E világon ha ütsz tanyát,
hétszer szűljön meg az anyád!...A hetedik te magad légy!”

Azt írja az újság, hogy tegnap óta hét milliárd földlakó él e bolygón. Amikor 12 évvel ezelőtt 6 milliárdról adtak hírt, már akkor is elcsodálkoztam a mennyiségen, nem gondolva bele a miértbe és a hogyanba,  de ez a felgyorsított iram őszintén meglep. Azt mondják mostanában, hogy  csak az első milliárdot nehéz megszerezni. Biztos így volt ez a népszaporulattal is. A Föld lakossága ugyanis egész történelmét felvonultatva csak az 1800–as évek körül lépte át a lélektani egymilliárd főt, vagyis valahogy Káintól Geotheig ért a sor akkor.  Az elmúlt 50 évben viszont már duplázunk: hárommilliárdról hétmilliárdra nőtt a bolygó lakosainak száma.1950-ben az átlag életkor a nyugati világban még csak 50 év volt, mára már 77 a várható évek száma. És hol van ez még az oly vágyott 120-tól?!

Egykor ideje volt a születésnek és ideje volt a meghalásnak. Gyerekként olyan családba kerültem, ahol a születés hozzátartozott a mindennapokhoz. Ómama, nemcsak arról volt híres a faluban, hogy kiváló tortákat sütött és hogy a borbély volt a férje, de arról is, hogy 1930-tól 1957-ig majdnem mindenki nála született. Szülésznő és bába volt, önálló egzisztenciával. Félő tisztelet övezte őt élete végéig.  Nem könnyű időszakban látta el feladatát, de éjjel-nappal készenlétben állt. Megbízható és lelkiismeretes, tisztaságban alapos, adminisztrációban  precíz asszony volt.  Kis naplóiban szálkás betűkkel rótta a szülő asszonyok nevét, címét és korát, a gyerekek súlyát és nemét, hogy élt–e vagy holt volt az újszülött. A születés és a halál kéz a kézben jártak akkor is, de a szülői fájdalmak ellenére nem volt ellensége. Nem vonták kétségbe tudását és a természet törvényét.  Amíg tehette segített, sebet kötött, köldököt tisztított, krémeket főzött, tanította az anyákat olyan kérdésekben, amit csak asszonyi fülekre tartoztak.  82 évesen még biztos kézzel lukasztotta ki a fülét a 3 hónapos húgomnak, miközben anyám majd elájult az ősrégi kütyük látványától. Szerettem. Mikor kórházba került akkor önfeláldozóan megosztottam vele ropimat és még a fruttimból is hagytam az ágyán. Hálásan mosolygott. Büszke voltam rá, hogy 2 nap múlva a tornácon állt felöltözve, és akkor mindenkinek elújságoltam, hogy Ómamát  én gyógyítottam meg - a ropimmal. De a hiúságnak ára van. Csúnya és nehéz leckét adtak fel egy hét múlva, mert  nem értettem miért ment el örökre, ha már egyszer itthon volt? Persze most már tudom. Otthon akart meghalni, ágyban párnák közt, méltóságban, felkészülten, mindenkitől elköszönve.Tudta a dolgát, régóta mondogatta, hogy hol van a félve őrzött fekete ruha és a félretett a pénz a papnak.

Ma már csak kétségek vannak. Magáról az  életről is, a halálról meg egyáltalán  nem is beszélünk, mert amire nincsenek szavak, az nincs. És ahogy nincs ideje a gyásznak úgy nincs idő az újrakezdéshez sem. Míg folyamatosan tagadjuk meg a halált egyre  hosszabban élünk, abban a hitben, hogy egyszer majd végérvényesen sikerül kicselezni éber figyelmét.

Néha arra gondolok, hogy akik itt vannak, akikkel együtt  vagyunk itt a Földön valamiért visszajöttünk ide, mert akkor vagy most (sem) csináltunk meg néhány fontos dolgot életünkben. Minél gyorsabban nő a lélekszám, annál több a visszatérő lélek, a befejezetlen élet. Vajon hanyadikok vagyunk most? Talán a hetedikek, akiknek végre megadatott az esély, hogy mi magunk legyünk? De honnan lehet ezt megtudni?

Az élet iskolája nem könnyű hely, ilyen kérdésekre sem ad egyszerűen választ. Itt már nem számít,  hogy vizsgáin elbukunk vagy megbukunk. Ahogy Woody Allan és Steve Jobs  munkásságára sem diploma tette fel a koronát, hanem sokkal inkább a felismerés, hogy nem élünk örökké.  

„Senki sem akar meghalni. Még azok az emberek sem akik minden bizonnyal a mennybe kerülnek, ők sem akarnak meghalni hogy feljussanak. És mégis a halál az egy olyan sors, amin mindannyian osztozunk. Senkit sem fog ez a sors elkerülni. És ez úgy jó ahogy van, ahogyan lennie kell, mert valószínűleg a halál az élet legjobb találmánya. Ez az életnek egy helyettese, a változáshoz. Elteszi a régit, hogy helyet csináljon az újnak.”

Félretetted már a régit? 
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.



2011. október 25., kedd

A szerető, a coach és az elveszett hét év

Egy nap a nő felkelt és azt mondta elég volt! Felkelt és elkezdte az elmúlt hét évét keresni és amikor meglátta mivé lettek, önmagával a vitára már nem maradt ereje. Az eltelt idő súlya mázsás kőként húzta vissza a mindennapokba.

Aztán csak összeszedte  magát. Ha az első évben a barátainak panaszkodott, harmadik évben jósnőhöz ment, az ötödikben pszichológushoz, akkor most az elérkezett a hetedikben valami más módszert kell találnia. "Nem akarom a prímszámok magányát élni". Az üres szavakban nem hisz, a műkönnyek nem hatják meg, hiszti az egész! "Úgyis mindig a feleségéhez megy és mindig  talál egy frissebb húst búfelejtőnek." mondja, csak mondja, és hét évnyi hallgatás, hét év titka ömlik belőle. A hallgató hallgat, de a beszélő fél. 

A félelem az ész árnyéka, miközben a józan ész  folyamatosan önvédelemre játszik. Az ész szereti felvértezni magát a félelem ellen.  Pedig a félelem a magánytól, félelem a haláltól mindig ott kering mindenki körül. A megcsalás, az árulás, elhagyás tagadása a legnagyobb ellentmondások egyike. Csakis az ész számít hangoztatja az, aki fél! Tehát egyre többet gondolkodik saját félelméről. A szabadjára engedett csapongó képzelőerő pedig a félelemmel indul el kéz a kézben saját útjára egyre távolabb a valóságtól. Hogyan lehet ezt a nyomasztó gondolati csapdát feloldani? Úgy hogy beszélünk róla, beszélünk a félelemről. A félelem ugyanis, ha már szóban kifejezést nyert elveszíti uralmát a pánikjellegű cselekvések felett és játékká szelidül. A megkönnyebbülés ereje szárnyakat ad, mind Bóbiták lehetünk és mégépítkezhetünk is.

"Hogy mi jellemezte leginkább a kapcsolatunkat?" Lamentál, aztán azt mondja, hogy ő szeretőnek tartotta magát leginkább érző, húsvér nőnek, akinek érzelmei vannak még mindig. A pasi pedig őt barátjának tartja. De lehet-e férfi és nő között barátság?! "Nekem nem ezt jelenti a barátság! Abban is a végletekig odaadó vagyok, nem tudok félvállról venni dolgokat."  Hogy milyen lenne szerinte egy ideális férfi–nő kapcsolat? „Hát milyen? Nem tudom” mondja ő. „Nem tudom mi a normális, eddig azt hittem ez a mi kereteink között normális, de pasi egyszer azt mondta, ha mindig erre a kapcsolatra lenne szüksége, akkor mindig itt lenne. De nincs mindig itt. Én egy sziget vagyok neki. Az ő szarainak a szigete, ezt ő mondta.  Egy guáno–sziget, ahova kiköthet ha akar, amúgy meg magasról leszarja hogy mi van a szigeten.” „Gyönyörű!” mondja a coach. „Szóval egy sziget, amit szarból építettek, de úgy tűnik mégis van élet rajta. Legalábbis az Ön életet csiszolt bele, életet, ami ide köti, fel is virágoztatta egy remélt világgá, most ebből táplálkozik. Elég stabilnak tünik ez a sziget. Ismer másvalakit is, aki szigeten élt, aki szintén tudja milyen azon élni?”

„Sziget? Olyan, aki szigeten élt? Hajótöröttre gondol?” „Én nem gondolok semmire” válaszol a coach. „ Akkor talán a Robinson meg az Aranyember, az is egy szar ember volt” vágja rá dühösen.” Élte a ficsúr kis életét egy szar házasságban, aztán eljárt a névtelen szigetre szórakázni Noémihez, akinek  gyereke is lett tőle. Bár Tímár úr volt  olyan karakán és otthagyta a feleségét és odaköltözött a szigetre, mert nem akart hazugságban élni.”

„Igen”, ért egyet a coach „talán ezért is lett happy end és bestseller, azóta is a legolvasottabb magyar könyvek egyike az Aranyember, mert olyan vége van, amiben minden jóra fordul, mint a mesékben. De talán írhatott volna Jókai egy másik regényt, akár más szereplők szemszögéből is. Az akkor teljesen más történet lenne, nem gondolja?„ "Igen talán leírhatta volna a felesége szemszögéből, hogy milyen csalt asszonynak lenni" "De van más nő is ebben a történtben" emlékeztet a coach. "Igen, igen Noémi története" helyesel az asszony. Az ő története milyen lenne? Hogyan írná meg Ön Noémi történetét Jókai helyett? Tudja, hogy Noémi név az örömöt jelent? Milyen lenne egy életvidám nő története, aki egy lakatlan szigeten él?

„Ott kezdődnek, hogy egyáltalán nem élne lakatlan szigeten, elegem van a sziget történetekből, a kirekesztet magányból és az elzártságból! „ ellenkezik az asszony. „Jó, de most egy szigeten él, innen indul a sztori, azzal, hogy már eltervezte, hogy el akar  jönni. Nem ártana egy tervet összeállítani hozzá, nem gondolja? Hogyan tervezi az átjutást a szárazföldre, van hozzá segítsége?  Mi lesz, ha elhagyja a szigetet, ahol eddig élt? Ismeri azok szokásait akikhez tart?  Tudja már, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?” „Hú mennyi kérdés!” neveti el magát végre. „Robinsonnak is volt segítsége, Péntek. Talán lehetne Ön az én Péntekem addig, míg coacholunk vagy ácsolunk együtt egy bárkát nekem. A többit meg közben kitaláljuk."

A történetben szereplők valós személyek, a valósággal való bármilyen hasonlóság nem a véletlen műve. Az életet sok mindenért lehet okolni, de sorsunkért mi magunk is felelősek vagyunk.

Na de, kinek van hozzá Péntekje?

2011. október 18., kedd

Hanyas vagy?



"Le tudnám élni
veled az életed, de
az enyémet nem."

Hanyas vagy? Mit mondasz erre elsőként a telefonszámod vagy a korod? Itthon a "Hanyas vagy?" Nagy Bandó  kabaré hívta fel  a figyelmet  először arra, hogy vannak, akik félszavakból is megértik egymást, ugyanakkor születtek, ők  tudnak csak sírni és nevetni egyszerre igazán. Tudják mi a menő és mi a ciki, képben vannak, de leginkább csak egymás közt.
Mióta világ a világ generációk élnek egymás mellett, de mostanában már az a kérdés,  hogy generációs különbségeket emlegetünk vagy a generációs szakadék széléről méregetjük egymást?

Az amerikai társadalomtudósok, ahol egyenletesebben múlnak az évek, visszamenőleg is összegyűjtötték és kiszámolták, hogy az elmúlt időben kik és mivel azonosultak gazdaságilag, politikailag és kulturálisan. El is nevezték a kategórizálásukat  generációs kutatásnak és az egyes évjáratokat betűkkel jelölték meg. A mostani időszakot  X, az Y és Z betűkkel, akár egy három ismeretlenes egyenletet. Manapság mi és ők élünk  együtt, mi és ők alakítjuk együtt a rendszert. Kik is ezek az ismeretlen ismerősök?

A második világháborút követően a magyar származású  Robert Capa nevezte el az 1950. után születetteket  identitás és jövőkép nélküli fiataloknak, akik számára teljességgel ismeretlenek, mgeközelíthetetlenek voltak, vagyis X-ek. Ez a generációs elnevezés  a 60-80 években felnövő hippi mozgalomban teljesedett ki  igazán. Az X generáció szemtanúja volt Vietnámnak és együtt élt a hidegháború játszmáival, lázadó és konform életet él egyszerre. Nekik volt elsőként otthoni computerük és ők alapozták meg a dot.com ipart. Az MTV- n felnövő  X-ek nem csak a Jóbarátok  lelkes hívei, de az ő generációját érinti a történelemben elsőként a drog, a válás, a hajléktalanság és az AIDS társadalmilag begyűrűződő problémája. Az X generáció tagjai  fontosnak tartják a közösségi életet és lelkes támogatói a magánvállalkozásoknak. Az X férfiak már relatív kevesebb jövedelemmel bírnak, mint apáiknak jutott és ezért az X nők  már tömegesen állnak munkába ezzel is kiegészítve a háztartási bevételeket. Na és persze ne felejtsük az emancipációt!

1982-2000 között születtek az Y generáció tagjai, a  Spice Girls Pepsi reflénje  alapján  a Generation Next elnevezést is kiérdemelnék (ünneplés, vibrálás, motíváció, uralom, kikapcsolódás, őrület) . Bár ennek a generációnak a legalacsonyabb születési rátája, mégis náluk  legmagasabb az főiskolai/egyetemi végzettségűek száma. A kis és olykor csonka családokban nevelkedő fiatalokat a szülők, iskolán kívüli elfoglaltságokkal terhelik, hogy a tananyagon túli különórákkal is erősítsék a társadalmi hovatartozásukat. Az egyenlőtlenségek, a felnőttkori pedigreek igazából jólcsengő márkákon alapulnak.  Az Y generációt Peter Pan generációnak is nevezik (Jacko szomorúhírű vidámparkjára ugye még emlékszünk?). A felnőttkor feladatai elől  Mama Hotelekbe visszahúzódó,  hosszított (torzított)  gyerekkor jellemzi ezeket a fiatalokat. Csak még egy diplomát, mami! Az Y generáció az, aki az életet még kényelmesebbé tevő cikkekért és szolgáltatásokért lelkesen küzd, márkákat halmoz egymásra és egymás mellé.  Legfőbb vágya, hogy a kényelmes munkahelyek teljes egészében igazodjanak az elvárásaihoz. Nem jellemző rájuk, hogy a szervezeti formákhoz és a kultúrákhoz mindenáron  igazodni kívánna. A társadalmi igazságosság részükről a környezettudatosságban  és a közös, de távoli  jövőért való aktívitásban nyilvánul meg leginkább.

Magyarországon kicsit árnyaltabb a helyzet. Az X és az Y generáció típusai  később kezdtek  el hazánkban körvonalazódni, valahogy úgy a rendszerváltás környékétől. Azóta viszont rapid gyorsasággal hoztuk be kultúrális lemaradásunkat. A magyar X generáció tagjai elsőgenerációsok a városi életben, és  mostanában kezdenek elfáradani és szembesülni, hogy mivégre is szólt eddigi életük. A magyar X kiégett, fáradt és jó esetben most kezdi  keresni önmagát. Az anyagi dolgok helyett a spiritualitás és a kapcsolatok hálóját keresik maguk körül.
A Z generáció tagjai, amelyet csak az új csendes generációként hívnak, 2000 után  születtek.  Nevüket az angol  'zappers', azaz 'kapcsolgató, ugráló' kifejezésből kapták. Erős szociális érzékenységgel és zavarba ejtő technológiai ismeretekkel bírnak. Számukra a virtuális világ is már abszolút elérhető és élhető élettér. Rendszeresen váltanak internetes csatornákra, ahol saját fórumokon, közös nyelven chatelnek. A Facebook még az ő  világuk, de az is csak addig amíg ők akarják. Egyáltalán nem loyálisak, bármit könnyedén lecserélnek és váltanak, van másik, kell a jobb, a legújabb. Ők a kétjövedelmű és unisex családok utódai, ahol a nemi egyenjogúság zászlaja alatt osztanak le házimunkákat a többnyire otthonról dolgozó vagy otthon lévő  szülők.  Jópáran vannak közöttük már olyanok is, akiket azonos nemű párok nevelnek, legálisan. Z generáció tagjai igazi luxusfogyasztók, de a brandek és márkák köré fonódott gyorsan változó virtuálisan élt világukba keveseknek engednek bepillantást.

De az idő múlik nem áll meg,  az idén októbertől születő gyerekek immár az Alpha generáció elnevezést kapták a keresztségben.

Hanyas vagy? Számít?!

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.