A belső gyermek

Piacon jártam, pont úgy, pont akkor, amikor a turisták a helyiekkel csoportokba verődve bambulnak, rohannak a hétvégi nagybevásárlásaikhoz. Ebédtervek keverednek, lökések és lopások, füllentések, kisstílűek és nagydumások mind egyszerre vannak színen. Kofák, házastársak, idegenek és ismerősök csapódnak, tömörülnek össze majd vissza egy-egy pult előtt, mintha valami nagy rendező terelte volna őket oda, hogy  ott gyönyörködjön lám-lám, mit is hoznak ki egymásból az emberek. Mi lesz a helyi adok-kapok vége? Lehet kicsit több vagy talán kevesebb?  A szimpátia és letargia cinikus elegye gyengülő forintban mérve.

Egy gyerek is felsírt valahol -istenem hát ez is belefér a hétvégi zsivalyba – banán vagy rétes-e a sírás tárgya nem akartam tudni- mással szemeztem. Válogattam kalkuláltam, de a sírás hangja csak elérte az ingerküszöbömet. Ez a hangszín már komfortzónán túli üzenet hangja volt, amire  'valahol veszély van' és vigyázó módba kapcsoltam, ki kellett figyelnem  a zöldséghalmok alól. Végre Ki kellett néznem  a jólbugyolált komfortzónám mögül.

A csoszogó lábak és szatyrok között meglátom a kisfiút. Izzadtra sírt arccal, áll egy halom néni körében, elkeserítő látvány. Talán én is sírnék, ha ennyi ember  nyomna, borulna fölém. „Daddy-t akar” kiabálják az otthonkás asszonyok jóindulatúan, de senki sem mozdul. Daddy-nek látszó végképp nem. A gyerek idegen és elveszett, apát keres, ez a szitu.

A 'Segíteni kell' kényszerességemet,  módosítom: segítek, ha kell, segítek ha tudok. A női csapathoz csapódva  megkérdezem angolul a gyereket, hogy kit keres. 'Dady, Dady' volt a válasz és csak sír tovább. Hát persze, a nagybetűs apa, őt keresi mindenki! Zsebredugom szarkasztikus humoromat és leguggolok hozzá a láberdőben, hogy legalább így legyünk egy szinten. Megfogom a kezét, érezze hogy most kapcsolódunk egymáshoz. Átsuhan agyamon, hogy  remélem nem fogják zaklatásnak majd később ezt a személyes kontaktust, de ezt az etikainak is nevezett függedelemsértést most bevállalom. Szóról szóra kiderül, hogy egy amerikai aput kell keresnünk a Nagycsarnokban, akin kék nadrág van. Biztos meglesz, tutira, keressünk megoldást mint tűt a szénakazalban.

A nénik megnyugodtak, láthatólag lesz megoldás és az infóval szétszélednek újabb vásárlói csoportok felé, megint mások a pultok mellől nézik tovább kétszemélyesre csökkent  reality show-nkat. Szemkontaktusba kerülve egy kofával megkérdeztem, hogy el tudnák-e juttatni a kereső üzenetet  a hangosbemondóig, hogy egy amerikai kisfiú elveszett és itt állunk 20-as standnál. Azonnal mondja meglesz,  tiszta üzenetek, konkrét feladatok, érthető módon.

A gyerekkéz a kezemben meg csak egyre szorosabb. Bár érezte, hogy  áttörés állt be a történetébe, továbbra is idegen maradt, idegen a városban. Járatlan az út, ismeretlen a nyelv, idegen a szag. És ő  továbbra is egy elveszett gyerek apa nélkül. És érezem, hogy nekem is torkomban van a szívem. Helyzet fokozódik. Méghozzá máképp, mint máskor. Személyes érintettség esete forog fenn. Érzem, hogy igen erős adrenalin hullámokon szörfölök és zsigereimben érzem a veszteséget. Egyszerre magamat is látom apa nélkül, látom magam elhagyottan, társ nélkül és otthagyottan az élet útján egyedül keresve az útat. Éreztem a rámzuhanó magányt a túlzsúfolt csarnokban. Dorothyként a forgószél után.  Érzem, hogy ugyanúgy félek, mint ő. Kellene ide  még Madárijesztő,  Bádogember és  Gyáva Oroszlán, akiknek ész, szív és bátorság kell. Gyermek lettem hirtelen,  zsigereimben érzem az elhagyatottság érzését és tudom nem lesz ez így jó. Most nem félhetünk mindketten a rengetegben.

Guggolunk, guggolunk együtt, nézzük a kék nadrágosok hömpölygő folyamát, nézzük hogy ne hülyüljünk meg. Nagyszerű mantra ez, mint a vadak nézünk előre, mert ugye majd minden férfi farmerban shoppingol. Egyszer csak felkiált ő  "Daddy", és mire én kimondanám hogy de jó, csak bámulunk egymásra a kiszemelt férfival zavartan.  Nem ő az apa, nem ő Dady.

Megszeppenve állunk és várunk tovább, megint csak ketten, ő  és én , mire ismét sírva fakad. Zavarba jött magától a ténytől, hogy ennyire megtévesztette egy pár farmer, hogy mindenkiben apát lát. Rá kell feküdni erre a most feltörő nagy érzelemhullámra különben érzem, hogy maga alágyűr, beterít értelmetlenül.

Kérdezem, miért jöttek a Csarnokba miközben bámuljuk a lábakat mondja tovább a történetet, hogy partyra mennek délután. 'Kik lesznek ott' kérdezem, csacsogni, beszélni kell, utasítom magam robotpilótaüzemmódba, csakhogy ne szoruljon oly  fájón a torkom. Mondja a neveket, ismerősökét, kérdeztem lesz- e kedvenc puddingja, és ezt már biztosra veszi, hogy igen. Megkönnyebülök túlvagyunk a nehezén s míg előkaparok egy újabb zsepit érezhető változás áll be a térben, mert a tömeg szétnyílt. Egy rohanó, magas férfinak adnak útat, Dady jelenik meg a sarkon és szájból. Dady felkapja a gyereket ölelgeti.„My American Boy, my Malcom” mondja és csendben egymásban kapaszkodnak.

Szorosan ölelkeznek, happy end van, mint a filmekben, mint a mozikban. Nénik simogatják a távozó papa vállára boruló kisfiút, bólogatnak és fogatlanul mosolyognak. Nem integet, elmennek.  Rend van, béke van,  helyére került minden. Karaj, spenót és fokhagyma, zárás előtti mocsok és zaj.

Kiköpött a hullám, parton vagyunk, én is megérkeztem, megyek tovább.Újra felnőtt vagyok,  meglepődöm, hogy mennyien szólítanak meg útközben és kérdezik mi lett a gyerekkel? Valahol kapok egy kiló narancsot ingyen, mert segítettem. Zavarba ejtő figyelem. Ők is ott voltak?  Végig ott voltak?! Nem is láttam őket, míg csak magamban voltam és féltem.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.