2014. február 28., péntek

Halálos iramban



Húzósak voltak az elmúlt hónapok. Sötét korszak köszöntött ránk, és nemcsak a téli napforduló miatt. Ha volt is elképzelésem, hogy mit és hogyan fogok csinálni a pálmafás ébresztőm után, most már kimondhatom- nem úgy lett. Ember tervez, a nagymama pedig kórházba kerül és nem egy laza vérnyomás-cukorbeállításra.
Felettes Én, helló.
Kick off.
A mindennapos kórházlátogatások a krónikus osztályon a szobában naponta cserélődő ágyakról, agóniáról, elhunytakról szólnak. Monotonná és beszűkülté teszi az ottdolgozót, hozzátartozót egyaránt a rothadó emberi hús, a lázas, mosdatlan ragadós izzadtság és a maró húgyszag mellé a pelenkás, katéteres emberek látványa. Ehhez jár még halk hörgés és az átkozódó, visítós, félhangos szenvedések moraja.
Elfekvő. Mintha csak úgy wellness járnának ide az emberek. Pedig hányszor mondjuk, hogy átutazóban vagyunk itt a földön.  Bűntudattal szégyenkezve kívántam egy hónap után, hogy legyen vége. Ne szenvedjen. Ne szenvedjünk. Akkor még nem tudtam, amit most már igen, hogy ez csak a kezdet volt.  És amíg a halál el nem választ, addig van kis halál, meg van nagy halál, és ami most van még csak nem is főpróba. Nem lesz ez könnyebb, csak mi leszünk erősebbek-talán.
Ha „Hétszer szüljön meg az anyád”,akkor miért meglepő, hogy halni is „halálnak halálával halsz”?  Többszörös, súlyosságot kifejező nyelvtani szerkezet bizonyítja meghalunk egyszer, de a halálba többször is belehalunk. A halálban mindenki érintett, aki megszületett. Soha nem tudtam mennyi erőm van, mindig addig mentem, amíg bírtam, nem tovább. Hogy anyámnak ennél sokkal több csak sejtettem. Azt mondta erősnek lenni nem választás kérdése, az egyetlen lehetőség a túlélésre.
Pelenka napi egy, étkezés naponta háromszor. Ágyban fekvőt, ha még él, és a hozzátartozó nem teszi tisztába, tüdőgyulladást kap és felfekvést, növelve az esélyt a bizonytalanságra. A magatehetetlent, ha nem etetik, nem itatják hozzátartozók, kiszárad. A plafont bámuló néhány hét után már egyre nagyobb apátiával vegzál, de érzékeli a történéseket. A megnémult, lecsukott szem mögötti világban mindent lát. Harmadik szem érzékével mondja meg ki lesz a szobából holnap már a bádoglemez alatt. Baleset okaként megnevezett diagnózisa ugyan még nincs, de halálfélelmének már biztos alapja van.
Hogy mikor vált nagymamám „csak” egy ápolandó testté nem tudom. Ki be járok, legjobb ha magamon kívül vagyok. A protkót kézbeveszem, csap alatt sikálom. Megszűnik a szégyenkezés a 80 kilós test pelenkázásánál. Nézem, én is ilyen leszek? Egy család, egy gén. Itt ráncos, ott még feszes. Néha mondja nemrég még én etettelek. Aztán anyu lesz az anyja, megfésüli, betakarja én meg mesét olvasok. Beültünk az időkerékbe. Karma jóga. Namaste.
Várunk. Megyünk, zaklatjuk a mindenhol fájó mozgással. És mégis újabb tüdőgyulladás, felfekvés, újabb szövődmény. Gyengülünk. Mindannyian. Vírusbombaként robbantja szét a családot a trauma. Belebetegedtünk az ápolásba. A felfűtött kórházból hazahozott vírusok és heves hangulatú bacik egyelik a sorunkat itthon is.  Fosunk, hányunk az egésztől, agonizálunk már mi magunk is. Ahogy fáradunk sem kíméljük  egymást. Önvád, vádaskodó néma terror, robotos ösztönlétek, zaklatott alvások. Olyan, mintha egy örvénybe kerültünk volna,  egy rókalyukba, ahol mindenki elveszítené a fonalat a sok körbe-körbe járástól. Ez abszurd ez abszurd, mondta állítólag Freud a halálos ágyán. Hát az.
Erő kellene. Beszélünk, ordítunk, sírunk. Mindenki mondja a magáét. A kiszámíthatatlanságba a régi szerepek sorba besülnek. Játszmák még vannak. Mi van kontrollvesztés után? Aki megszületik az meg is hal meg, ami felett eljárt idő annak menni kell mondatok átfogalmazódnak, a halálosan fáradt vagyok, a meghalok egy Sport szeletért, beledöglök az unalomba új értelmezést nyernek.
Ülünk a családunk romjain és nézünk magunk mögé, vajon ki és  mi jön még? Egy- két hónap nem a világ biztatjuk magunkat. Majd rendbejön, vagy nem. De nem áll vissza a reciprok. Semmi sem a régi már. Az eltitkolt rémek képe felszakad. Napról napra jönnek, már egymással megbarátkozva ülnek az ágyszélen, a motyogó beszédben már mindennapi társak. Félelem az élettől, rettegés a haláltól. Így szeretünk mi.
Mindig is így volt, csak éppen szépen elmentünk mellette. Méltóságról papolunk, meg betegjogokat olvasunk. Minek?! Önsajnálat ellen nincs orvosság. De család ellen sincs. Fájdalmas felismerések, de legalább tisztul a kép.  Mintha a természet és az élet is egy gyorslejátszású  3D-s ismeretterjesztőt készített volna családunknak arról, hogy mi a trauma, a gyász meg a feldolgozás. Siratóasszonyok helyett mi siratjuk magunkat, kit sajnálunk magunkban? A veszteséget. Tovább is van.
A halálnak halála nem csupán irodalmi kifejezés, a pszichológizáló elemzők szerint a magyar népmesék nagyon is ismerik a többszörös lélek fogalmát. A mesékben szereplő emberfeletti lények természetfeletti ereje onnan származik a mesekutatók szerint, hogy egynél több lelkük van. A népmesék hőse csak akkor tudja rémeit végérvényesen megsemmisíteni, ha valamennyi lelküket elpusztítja. A meséknek van olyan verziója is, amelyben a népmesei hős csak úgy tud félelmetes csata után újabb kalandokra indulni, hogy az anya- állat három lelkével holtaiból támasztja fel társait. Ennek népi lélek felfogásnak megfelelően a halál többszörösen van jelen a mesékben és vannak fokozatai is. A mese hőse és ellenfele küzdelmeik során egymást újra meg újra megölik, de újra meg újra fel is támadnak, míg végül a gonosz ellenfelet (boszorkányt, sárkányt) megégetik, hamvát a széllel elfúvatják, hogy ezzel semmisítsék meg teljesen.
Halálos iramban túlterhelten rohanunk. Él jól van! Haladjunk. Ha családon belül nem tudunk normálisan beszélni, a hogyan továbbról hogyan is lehet erről beszélni társaságban?  "Nem vagyunk emosok", "nem menő" téma. A kaki- pisi- szex igen az mehet. Meleg vagy semmi probléma. Depis vagy, szegény! Az otthonápolás, az agónia, a halál tabu. "Jaj, hagyd már abba hallani sem akarom"! Vigyétek otthonba, gyógyszerezzétek le, dugjátok el. "Hülyék vagytok, ez egy 24 órás szolgálat!" "Túl sokat jársz oda". "Hogyan tovább a melóval? " 
Mintha mi ezeket a kérdéseket nem tudnánk. Under process. 

És tessék mondani, neked van életed a halálod előtt? 
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.