"Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fára mászáshoz, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy hülye." Albert Einstein
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy ember. Úgy hívták őket, hogy Mindenki,
Valaki, Bárki és Senki. Ennek a négy embernek egyszer akadt egy igen fontos elintéznivalója. Mindenki azt hitte,
hogy Valaki majd elintézi. Ugyan Mindenki tudta, hogy Bárki elrendezi, de aztán végül Senki sem tette ezt meg.
Valaki ekkor iszonyat dühbe gurult. Úgy tudta ez Mindenki
kötelessége lett volna, de valamiért Mindenki biztos volt abban, hogy majd Valaki úgyis elvégzi a feladatot. Persze eközben Senki sem vette tudomásul azt, hogy Bárki megtehette volna azt, amit végül Senki sem tett meg. Végül Mindenki hibáztatott Valakit, holott tulajdonképpen Senki nem kérdezett Senkit sem.
Azt mondják a segítő szakkönyvek, hogy a passzivitás a cselekvés hiánya (is). De ott van a passzív eutanázia, a passzív nyelvtudás, a passzív agresszív vislekedés és a passzív dohányzás is. Mindig valaki más dönti el és nem én? Gondolkodom tehát vagyok, nem gondolkodom tehát nem vagyok? Az önálló cselekvés hiánya nemcsak az önálló gondolatok hiányából eredhet, hanem onnan is, ha nem ismerjük fel vagy éppen félreismerjük a problémamegoldó képességünket és a meglévő lehetőségeinket. Hamis ismeretek birtokában nemcsak féligazságokra építünk, de a döntés felelősséget is könnyen másra hárítjuk.
Kutatások alapján bebizonyosodott, hogy a kutyák rövid távú memóriája legfeljebb másodpercekig terjed. Megfelelő számú ismétléssel azonban jelentősen fejleszthető az emlékezés, hasonlóan Pavlov kutyáihoz. Pavlov az idegrendszer feltételes reflexeinek vizsgálatakor egy ideig minden etetés előtt csengetett, villantott a kutyáknak, akiknél egy idő után már az etetést jelző csengőszóra is elindult a nyálelválasztás, függetlenül attól hogy volt-e előttük étel vagy sem. A századfordulón publikált felefedezés az bizonyította akkor, hogy kellő számú ismétlés esetén a test emlékezni kezd. Fáj még az izomláz? Mi emberek vajon miért vagyunk hajlamosak arra, hogy elfelejtsük mi is jól- rosszul, de kondicionáltak vagyunk? Tehát dolgozhatunk magunkon!
Martin Seligman kutyákkal és áramütéssel végzett kisérleti modellje szerint a tanult tehetetlenség, a tartós, ismétlődő kontrollvesztés élménye bizonyos helyzetekben, tanult módon áttevődnek a későbbi hasonló helyzetekre is. Ilyen állapotba kerül egy állat, ha nincs módja elmenekülni az ismétlődő áramütések elől: először menekülni próbál, azután "holtnak tetteti magát", amikor ismételten hiába próbálkozik a meneküléssel. Az embernél ugyanilyen lelkiállapot alakulhat ki pszichológiailag megoldhatatlannak minősített helyzetekben, mint egy tartósan megromlott kapcsolat, fenyegető munkanélküliség. A tanult tehetetlenség jelentős tanulási deficittel jár, ha tartósan fennmarad. Seligman szerint a tanult tehetetlenség tulajdonképpen magatartási depresszió.
A modern stresszelmélet kulcsfogalma a kontrollvesztés, hiszen a nehéz helyzetek, a kihívások akkor válnak károssá, ha megoldhatatlannak, kontrollálhatatlannak minősítjük azokat. Larry Sklar és Hymie Anisman bizonyította, hogy a tumorsejtek növekedését patkányokban a helyzet feletti kontroll jelentősen befolyásolta, ha nem voltak képesek a stresszhatások kontrollálására, sokkal nagyobb sebességgel terjedt a tumor, mint ha pedálnyomással le tudták állítani az áramütéseket.
A nehézségek, az
újszerű helyzetek akkor vezetnek egészségkárosodáshoz, ha nem ismerjük a
megoldás módját, ha túl sok és megoldhatatlannak tűnő nehéz helyzet elé
kerülünk, ha az a társadalom, amelyben élünk, kiszámíthatatlannak, kaotikusnak,
kontrollálhatatlannak tűnik, és nincsenek eszközeink az elviselhetetlennek
érzett helyzet megoldására.
Passzívak vagyunk az önérvényesítésben, amikor nem csinálunk semmit. Amikor állandóan megmentőért kiáltunk, állandóan jeleket küldünk, hogy valaki mentsen már meg vagy ki innen oda, vagy onnan ide, de semmi esetre se hagyjanak ott, ahol vagyok, amibe belekevertem magam egy korábbi, meg nem oldott helyzettel. Nem igazán aktívan reagálunk, amikor ímmel- ámmal ütjük el a helyzeteket, vagy szóviccekkel bagatellizáljuk a minket fojtogató dolgok jelentőségét.
Passzívak vagyunk az önérvényesítésben, amikor nem csinálunk semmit. Amikor állandóan megmentőért kiáltunk, állandóan jeleket küldünk, hogy valaki mentsen már meg vagy ki innen oda, vagy onnan ide, de semmi esetre se hagyjanak ott, ahol vagyok, amibe belekevertem magam egy korábbi, meg nem oldott helyzettel. Nem igazán aktívan reagálunk, amikor ímmel- ámmal ütjük el a helyzeteket, vagy szóviccekkel bagatellizáljuk a minket fojtogató dolgok jelentőségét.
Amikor szőnyeg alá söpörjük a problémát, hátha más bukik orra benne.
Ha már elég magasra tettük az ingerküszöböt akkor, meg szerzünk egy lovat, amin kellően magasan ülünk. Azokban a magaslatokban nem könnyű időben észrevenni, hogy fordítva ülünk a döglött lovunkon.
Passzívak vagyunk, amikor fontos számunkra, hogy mások foglalkozzanak velünk. És akkor is, amikor minden eszközzel elérjük-elhisszük, hogy a másiknak szüksége van ránk. Tanult passzívitásunkat kamatoztatjuk, amikor túlalkalmazkodjuk saját szerepünket. Túl fontosnak, túl jónak, túl nélkülözhetetlennek akarjuk látni magunkat a kiépített szerepeinkben.
Túl jó kolléga, főnök, anya, apa akarunk lenni, holott saját szerepünk egyáltalán nem tisztázott azon a helyen. Magas a ló és nagy a kabát. A ki nem mondott elvárások egymás iránt, tévedések vígjátéka helyett, félreismerések és tévesen túlliheget feltételezésnek adnak lehetőséget.
Túl jó kolléga, főnök, anya, apa akarunk lenni, holott saját szerepünk egyáltalán nem tisztázott azon a helyen. Magas a ló és nagy a kabát. A ki nem mondott elvárások egymás iránt, tévedések vígjátéka helyett, félreismerések és tévesen túlliheget feltételezésnek adnak lehetőséget.
Passzívan tűrünk a körülményeknek olyankor is, amikor fenyegetettnek érezzük magunkat, mert lebénít a lámpaláz, izgünk mozgunk, hebegunk-habogunk, miközben minden energiánkat arra fordítjuk, hogy a fenyegető érzést féken tartsuk és elfojtsuk. Nem megküzdve vele, hanem megsemmisítve azt. Akkor is passzív tehetetlenség érzése önt el, amikor erőszakkal dühöngünk vagy aamikor a passzív agresszívok kedvelt játszmájába kerülünk. Egy-egy exotikus tünettel betegszerepbe kényszeríthetjük magunkat, hogy ezen keresztül hátráljanak ki a problémából.
A téves játszmák hitalapja az, hogy túlélésünk a másik személyétől függ, mert a saját szükségleteinket saját magunk erejéből nem tudjuk kielégíteni. Azt hisszük, hogy nem vagyunk képesek gondoskodni önön-magunkról. Azt gondoljuk, hogy a társunk-ahogy mi magunk- képtelen magáról gondoskodni. Kellünk neki. Szilárdan hisszük, hogy nem tudunk a másik nélkül talpon maradni. Krédoként hisszük, hogy a másiknak mi magunk vagyunk a létszüksége. Azt hisszük, hogy örömünk és szenvedésünkhöz a másik személy gondoskodására van szükségünk, azt hisszük, hogy a partnerünk nélkülünk örömtelen és szenved. Akkor hisszük csak el, hogy jól végeztük a munkánkat, hogyha a főnök, a mester, az apa megdicsér. Azt hisszük, hogy kollégánk csak akkor tud jó teljesítményt nyújtani, ha mi dicsérjük meg.
A passzivitás játszmája "az igen, de…..,". Amikor két erő egyforma erővel ellentétes irányba húz előre, ellenkező irányba. A két énállapot között konfliktus miatt azonban sarokbaszorítottnak érzi magát a passzív és sokszor úgy érzi nem sikerül a zsákutcából kilépnie az Istennek sem.
Amikor nem tudjuk, mert nem merjük, akkor nem is tesszük. Olyankor odáig jutunk, hogy a mélyen lappangó energiákkal még képesek legyünk egy utolsót rugni önmagunkba és önbecsülésébe. Sikeresen kiprovokálunk egy egészségtelen szimbiózist valakivel, bárkivel aki ebben partner-szerelem első látásra játszmában, mert megért (legyen az ismeretlen útitárs, főnök, kolléga, szerető, pap vagy segítő szakmából bárki) Ha lúd, hát legyen kövér!
Előhívjük a bennünk mélyen szunnyadó szülőpótlókat és a hozzájuk kapcsolódó ismerős parancsok révén -amit persze a másik mond ki- tovább etetjük passzívitásunkat. Nem kérdezzük gyógyszerészünket, hiszen a pótszerekkel adagolt téves parancsok, csodás csomagot kínálnak.
Ezeket az ízeket ismerjük, ezekhez vannak kész válaszaink. Játszmázunk.
Előhívjük a bennünk mélyen szunnyadó szülőpótlókat és a hozzájuk kapcsolódó ismerős parancsok révén -amit persze a másik mond ki- tovább etetjük passzívitásunkat. Nem kérdezzük gyógyszerészünket, hiszen a pótszerekkel adagolt téves parancsok, csodás csomagot kínálnak.
Ezeket az ízeket ismerjük, ezekhez vannak kész válaszaink. Játszmázunk.
Akinek mondták már gyerekként, később felnőttként, hogy
- ne nőj fel!
- ne legyél sikeres!
- nem érezhetsz így!
- szerezz nekem örömet!
- ne légy gyerek!
- dolgozz keményen!
azok, tudják, saját bőrükön érzik, hogy milyen a mindennapos érzelmi kondícionálás. Azok tudják csak, hogy milyen elviselni az imétlődő öngólos játszmákat, akik felismerik és kivülről látják már azt.
Embernél a tanult sikeresség, tanult leleményesség, a szociális kompetencia képessége a tanult tehetetlenség ellentéte, ami a Csíkszentmihályi Mihály-féle pozitív pszichológia egyik alapfogalma. Ennek kialakításában a családnak és az iskolai nevelésnek van meghatározó szerepe. A fenntartható élet a minket működtető energiák hatékony használata az okok ismeretében rejlik. A sikeresség a mozgással és a változással függ össze. Mindannak a megtapasztalásával, ami többváltozósan körülölel minket. Mégis sok mindennel szemben, sőt saját magunkkal szemben is- még mindig passzív ellenállással szemlélődünk. Csak úgy zsigerből. Mert az jó. Egyszerű. Rutinos. Finom, kényelmes és langymeleg. Az energia nem vész el csak átalakul, mondta Einstein. A kész kérdések és kész válaszok után ki mondja meg, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra, Valaki, Mindenki, Senki vagy Bárki? Esetleg Te?!
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.