Felmondtam.
Magamtól. Nem küldtek, de
nem is marasztaltak. Nem haraggal, dühből vagy másért tettem, hanem magamért.
Letelt a próbaidőm kilenc év után. Egy pozícióban, egy hajóban,
mondhatni jóban-rosszban. Mai világban 9 év nem dicsőség, de nem is lehetetlen. Nem
járok örömtáncot és a döntésemmel járó megkönnyebbülést sem érzek. Azon
csodálkozom csak, hogy másokban ez hogyan csapódik le. Hülye vagyok?! A mai világban?! Hát nem tudom, milyen nagy kincs a biztonság?!
Aha, de kinek a biztonságáról beszélünk?
Felépítettem egy világot önálló akaratomból
magamnak és diploma után ott álltam reszketve a kapuja előtt. Nem voltam rest azt használtam,
amim volt: félelemből, ábrándból, hiúságból és konvenciókból kihúztam a
négy égtáj felé fiatalságom minden erejével a szálakat és a monoton rutinban
bevackoltam magam ebbe az újépítésű, de otthonos mikrokozmoszba. Megleptem magam, mert lojális lettem, nem akartam bármi áron önálló lenni.
Azt gondoltam, hogy ha
kellő villanypásztor, tüske és álarc áll rendelkezésemre akkor meg lehet védeni
azt a területet, amibe lekorlátoztam magamat. Nem voltam magányos, mert voltak
társak, akik segítettek bent tartani a karámba. Ahol van mazo ott van szado is, a belső táncot
nem lehet csak úgy egyedül járni.
Azt már nem vettem észre,
hogy mikor zuhantam bele Csipkerózsika álmomba, de azt tudom, hogy álmomban sokáig azt álmodtam, hogy majd jó lesz – valamikor egyszer a távoli jövőben,
amikor majd megunják csipogásomat, siralmamat és a fájdalmat jön valaki és kiment. A honnan nem volt kérdés. Úgy
terveztem, hogy akkor majd minden ott folytatódik, ahol x évvel ezelőtt
elkezdtem és végre boldog leszek és
nyugdíjas. Mert hát biztonságot akartam
magam körül gyerekkel, három szobával, négy kerékkel és egy rendszeres
nyugdíjszámlával.
Legyen meg az én akaratom: és lásd csodát megkaptam. A lojalitásba oltott biztonság ott figyelt és szigorúan ellenőrzött kispajtásaival a megfelelnivágyással és a szorongással. Kéz a kézben napról napra, nehogy magamra maradjak. A többi meg csak nem jött.
Akkor,
amikor már minden felvette bennem ennek feszült várakozásnak a rezgését ,akkor
már egyre több minden esett és hullott el körülöttem, úgy mint az egészség, a
balettórák, a rendszeres írás.Végül egyetlen kérdéstől beomlott
a rendszer. Egy bölcs asszonynak egyetlen kérdésétől, aki megkérdezte, hogy meddig
cipelem még mások terheit, mikor teszem le a magamon lévő extra terheket? És ez
a mondat olyan volt akkor, mint Dávid parittyája, ripityára tört. Egy kérdés megtörte a rendszert, azt a
már gyenge lábakon állót. Az igazság kimondása után a 3 lábú szék kitört lábbal
már nem használható. Fenntartható élet hazugságban nem élhető. A kérdés, hogy ki(k)
helyett vágyom, és milyen biztonságra az oly nyilvánvaló volt, hogy nem kellett visszakérdeznem, vajon miről és kiről beszél. A kérdés csak az, hogy eddig miért nem láttam a fától az
erdőt.
Felmondtam, mert
felébredtem Csipkerózsika álmomból. A kómás ébredésben az
agyamban a történelemben elvesztett családtagok, barátok elrabolt, kifosztott tündérkertjei,
meghurcolt, megfélelmített és kifordult életpályák
keringtek, mint chi az éterben egy darabig. Ők ott voltak. Persze, mert
ők mindig is ott voltak. Nem hagyhatták ki a ziccert, hogy örökségként ne az ő sorsukat,
ne az ő félelmeiket válasszam - újból, újra. Erős meccs, kemény küzdelem, ahol mindegyik mondta
a magáét. Érvekkel, legendákkal, ontológiával, zsarolással és fekete
jövőképpel akarták elismertetni, hogy ha őt választom, őrá hallgatok, akkor szeretem csak igazán. Akkor tartozom csak
hozzájuk igazán. Ük, déd és nagyapám,
nagyanyám, anyám, apám, mind eljöttek, de nem tudtak tovább maradásra bírni. Talán
az elmúlt 20 év alatt azért voltam
szerencsésebb, mert a történelem még nem tört ketté mindent, de Bóbitaként az ő
ködös tündérkertjükre jobban ügyeltem,
mint a sajátomra.
A táncterem közepén a
tükörrel szemben balance-ban állva nézem vissza magam. A tánc szőnyeg négy sarka
megkopott és már nem bírom el magam. Túl régóta állok féllábon kimerevedett a pózban,
nincs kontrapont, nincs rúd, nincs dallam. Nem bírom már megtartani magam. És mert vadhajtásként gyökeret eresztettem, a jövőt tekintve nincs sok mozgás, nincs
már mozgástér, nincs köszönet. Megtörés van.
Azt
mondják, ahol a gondolatok végett érnek ott pálmafa hajlik. Nekem most ki kell mozdulnom stabilitásból, lefelé és befelé kell fordulni, kifelé a biztonságból, nyúlni, dőlni, hajladozni,
lemenni hídba, onnan át a pokolra vagy a mennybe. Mindegy merre és hová, csak az arcizmok merevsége lazuljon és idővel
a rugalmasság is a helyére kerüljön újból, hogy meglássam a pálmafát, a világ végén és azon is túl.
Az ember nem olyan, mint
egy darab gyurma, amelyet megfelelő formára kell gyúrni. Az emberi test felveszi a
gondolatok erejét, gondolat pedig onnan
jön, ahol rugalmas és erős a test. Ha az élet kifordul négy sarkából,
gazdagabban áll össze, mondják. Mérei is és Rocky is azt mondja nem az lényeg,
hogy hányszor kerül földre az ember, hanem hogy milyen gyorsan áll fel onnan.
Ez a reziliens viselkedés, ezt elméletben is tudtam eddig, de igazából eddig nem
hittem hogy ez a kifejezés magamra is érvényes lehet. Hogy a saját történetembe beleférhet, távol és közel, pálmafán innen és azon is túl.
Felmondtam.
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték
