Szeretve lenni

Nagymamám mindent kilóra mér. Amennyi az agyonisten, annyi a fogadjisten. Nem szeret tartozni senkinek. Még a sót is megadja másnap. Minden kiadásnál fizikai fájdalmat érez, mintha a fogát húznák. Talált 10 forintért viszont a betegágyból is lehajol. Nagyapám, ellentétben vele, a nagyvonalúság mintapéldánya volt. Ha maradt 2 forintja kettőt azonnal szétosztott a zenészeknek, 2-re meg hitelt kért magának, amit a cimborákkal költött  el. Addig jó, míg adhatsz – mondta.

Adni jó! Adni kell! Figyelmet magunkból, törődést másoknak, osztozni mindazon, amit kaptunk mondják a nagybetűs könyvek és az íratlan szabályok. Hogy miért? Azt mindenki maga tudja: talán jó pontért, egy mosolyért, túlvilági üdvözülésért, félelemből,  megfelelni vágyásból. Erre nevelnek már gyerekként otthon, iskolában, úton-útfélen. Szidást kapunk és haragot, sértődést és dacot, hisztit ha nem teljesítjük időben és kilóra az elvárt penzumot.

Nincs ez másképp a szerelemben sem. Szerelmesek leszünk egy pillanat alatt két szép szembe, illatba, humorba mit sem törődve azzal, hogy viszonzásra talál-e érzelmünk vagy sem. Szeretjük az érzést, hogy adhatunk végre. Imádjuk szeretetünkkel elhalmozni, ajnározzuk, dédelgetjük, hadd dúskáljon örömünkben. Mi vagyunk az erősek. Egyoldalú szerelmünk mindent kibír -egy darabig. Aztán, mint a kártyavár összeomlik. Maga alá temet a visszahulló érzelem cunami.

Tudunk –e kapni, szeretve elfogadni? Hogyan legyünk jók önmagunkhoz bűntudat nélkül?

Mi van olyankor, amikor azt sem jó, ha szerelmünk viszont szeret. Mi van, ha a másik oldalon, nekünk adnak, felénk fordulnak figyelemmel? Vannak, akik teljesen kiborulnak attól, hogy ha  érdek nélkül kapnak. Mit akar tőlem ez az ember? Biztos viccel! Belőlem ne csináljon bolondot!  

És aztán jönnek a féltékenységi rohamokkal fűszerezett bizonyítási próbák, a nem érdemellek meg, túl jó vagy hozzám szövegek. Paradox ódon mégis azt várjuk, hogy  kívülről támogasson a gyenge érvű ember. Legyen a másik szava az egyetlen kapaszkodó, mert belül nincs meg a támasz.

A bűntudat egy félelem. A bűntudat az állandó védekezés érzése. Harcolj vagy menekülj parancsa szorongássá válik belül, valós veszélyek hiányában. Tud-e gondolkodni, érezni, töltekezni, az aki  Don Quijote módjára szélmalomharcot vív, aki állandóan kétoldalon harcol: belül magával és kívül az emberekkel és az elemekkel.

Vajon nekik honnan, miből lesz energiájuk? A cukorbetegség, a daganatok és pajzsmirigy ugyanolyan tüneteket produkálnak, mint a depresszió és a szorongás. A fájdalomcsillapítók üzletága pedig erre a jókora piacra épül: a szervezet állandó készenlétének  biztosítására, nehogy lelepleződjünk. Nehogy kiderüljön szeretetre vágyó, olykor kedves lények vagyunk. Mert akkor sebezhetőekké válunk és  akkor jaj  legyőzötteknek.

Dübörög a rábeszélő gép, már a reklám is moralizál, harsognak az ünnepi szlogenek. Nem nehéz felcukkolni, azt ami mindig elől van. Készenlétben állnak az irracionális félelmek és a lelkiismeretfurdalások. A bűntudatból eredő bizonytalansági csapdák, hogy nem vagyok elég jó (anya, apa, testvér, barát, feleség, férj), nem vagyok méltó ( tanár, munkatárs, adományozó, állampolgár), nem vagyok elég szép és értékes (nő, férfi,szerető) a másik számára.  A nem vagyok szerethető érzést megválthatjuk-e egy plazmatévével? Újabb ultramodern zajgép karácsonyra elég drága ahhoz, hogy jó legyen egész évre. Be lehet osztani jövőre is?

A bűntudat, a szorongás olyankor a leghevesebb, amikor nincs igazán valós alapja. Tanult folyamat, nevelés kérdése. A szorongó emberek akkor legbátrabbak, amikor saját életüket mentik, vagy esetleg másét, kilépve régi kereteikből, a hagyományos megfelelni akarásból.

Dolgozni kell belül rajta, hogy helyes énképpel tudjunk elfogadni azt, amit kapunk, mert megérdemeljük.

Egy rendszer annyira erős csak, amekkora a leggyengébb láncszem teherbíró képessége. Tudsz szeretni bolondulásig? Tudsz elfogadni?

Nálad hol feszül a szeretetlánc?
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték