Szeretetünnep, adakozásra felhívó szlogenek, érzelmi húrokat pengető charity és
reality show-k utcán és otthon. Ügyelünk a részletekre. Figyelünk az ünnepi hangulatra. Igyekszünk tompítani a
tátongó hiányt. Egy kis cukormáz, egy díszes csomagolás. Szalag is mehet?! Minden
felbukkanó érzés, egy jelzés. Jelzés arról, hogy túl,felül, alul vagy éppen nem megfelelően értékeljük az
adott helyzetet. Hol rezeg meg az érzelmi skála?
Adj!
Nem adok! Adok. Miből?!
Érdekes,
hogy van a szeretetnek ünnepe, vallása, vannak ortodox és kevésbé szigorú hívei, de
mindenki alapjogként követeli magának. Pedig a szeretet nem számít alapérzelemnek a pszichológiában –
öröm, szomorúság, düh, undor, félelem, meglepődés igen – a bizalom és a megvetés is vált ki reakciót egyes agyi központokban, bár szeretetközpont, hát az nincs az
agyban. A szeretet biológiailag nincs belénk kódolva. Mert tanuljuk, ha tudjuk. Mégis,
hasonlóan a fizikai fájdalomhoz, gyönyörhöz valahol érezzük. És éhezzük. Éhezünk
a jóra, a szeretetre, mint egy falat kenyérre.
A szeretet nem ösztönös cselekvés, nem inger, hanem tanulási
folyamat. Családban, közösségben, úton-útfélen. Nem magányos, nem hit, segítő,
erkölcs, törvény könyvekből megszerezhető, hanem egymás által, emberi interakciók
során elsajátított tudás. Az okos
szeretetnek ezek után már –már művészi szintje is leledzik. Ott ahol igazán,
széles körben művelik is az igazán fenntartható , újrahasznosítható a társadalomba.
A charity saját magunknál kezdődik, aztán majd jön rá az áldás is.
Talán
ezért is olyan fontos mindig emlékezni és emlékeztetni a szeretetre, az
intimitásra, mert magunktól nem mindig vesszük észre. Nem gondozzuk, nem törődnünk
vele, nem adunk bele. Természetesnek vesszük, csak akkor nem vesszük észre, ha
feszít, nyom, szúr. Maró éhség ez. Igazi savazós, akár gyomorfekélyig is. Infantilisan toporzékolva
követeljük az igazat,’ szakíts ha bírsz’!
Nem,
nem mondjuk ki, hogy mások szeretetemorzsái utáni
makacs kuncsorgásunk tulajdonképpen saját belső szeretetérzésünk utáni vágyakozásunkról
szól a storynk. Erről próbáljuk ügyesen elterelni, hárítani a figyelmet a közben egyre növekvő éhséggel. Nem, nem
mondjuk ki. Találja ki a másik, ha szeret - naná! Büszkék vagyunk, vagy sértettek, vagy
nagyravágyók, vagy kicsik. A magányba
zárt lélek zaklatottan, korgón, éhesen keresi a kontaktust a külvilággal, amíg
bírja cérnával. Aztán fel is adhatja. Az ember társas lény, a magányba csak
menekül. Elvadul. Igazi kemény meló a társaas magányba zárult gondolatokat és félelmeket újra megnyitni,
megszelídíteni.
Nehéz
terep a szeretet. A szeretet és az intimitás kéz a kézben járnak, ez a boldogságkeresők
igazi aduásza. Ahol van szeretet ott van boldogság is. Akik azt hiszik, a másiknál
van a kulcs, igyekeznek biztosra menni, mindenkiben megtalálni. A másikkal csupán ketten vettek jegyet utazásra az
ismeretlenbe.
Sonja
Lyubomirsky amerikai kutatásai szerint a boldogságszintet 50%-ban genetikai
adottságaink, 10 %-ban környezeti adottságaink, 40%-ban pedig szándékos
tetteink határozzák meg. A 40%-ból azonban mutatnak rá a kritikusai, nagyon is hiányzik
a véletlen, mint tényező. A steril klinikai számokat a valósági sokszor felülírja.
Meg a felejtés.
Tim
Wilson (Virginiai Egyetem) és Dan Gilbert (Harvard Egyetem) professzorok
elvégeztek egy kísérletsorozatot, amelyben kimutatták, hogy a legnagyobb hibánk
annak túlbecsülésében rejlik, hogy milyen sokáig és milyen erősen fog hatni
ránk egy adott negatív életesemény. Túlbecsüljük, a szakítás, gyász, munkahely
elvesztése okozta érzéseinket. Felnagyítjuk, de nem látjuk előre, hogy nem fog
állandóan azon járni az eszünk. Pedig elmúlik,az is mint minden. Mégis képtelenek
vagyunk helyesen, reálisan felmérni
annak a fordulópontnak a hatásait, amelyről éppen gondolkodunk.
A
második olyan tényező, amely rossz irányba befolyásolja saját jóslásainkat, az az hogy rendszeresen
alábecsüljük annak erejét, amit Gilbert és Wilson „pszichés
immunrendszerünknek” nevezett. A kutatásaik során kiderült, hogy testünk védekező sejtjeihez hasonlóan, amelyek
a kórokozóktól és a betegségektől védenek, úgy pszichésen is rengeteg alábecsült vagy előre
nem látott tudásunk és tehetségünk van meg és elmagyarázni a kudarcainkat. Ez a
képesség az, amely révén megvédjük magunkat attól, hogy elbukjunk. Amikor
stressz ér bennünket, vagy rossz dolgokkal kell szembesülnünk. Az ember szereti
elfelejteni, hogy egészen rugalmas, és képes arra, hogy gyorsan bagatellizálja,
kimagyarázza vagy kizárja a negatív élményeket, illetve valamilyen pozitív
dologgá alakítja át őket.
A
szeretet mellett a tehetetlenség és az optimizmus is tanulható – egy bizonyos
fokig. Ahol nem tanítják a kölcsönös
együttműködést, ahol a kudarckerülés és a tehetetlenség kódolva van a
mindennapokban és az oktatásban, ott könnyű a szeretettel és annak hiányával manipulálni.
Pénzzel minden megváltható, elvonással büntethető.
Ahol
szükséglet, vágy, kívánság van, arra megoldások is vannak tartja a
közgazdaságtan. Mind jobban beletanulunk ebbe a spirálba. Az éhező/fogyasztó
részére, tudatosság hiányában a gagyi és sablonos is jobb, mint a semmi - tarja az általános nézet. Az olcsó,
erőszakos megoldások dömpingje készen házhoz is szállít, netről rendelhető. Egyszerre
pazarló és hiányos. De legalább
gondolkodni és felelősséget vállalni nem kell. All in.
Az éhségoltás hamis illúzióval, fényevéssel is
működik, a valódi értékek megtapasztalásának helyett. Önbecsülés hiányában egyszerűbb
szeretetkurvák, érzelmi vámpírok társaságában
vergődni, mint rákérdezni arra, hogy mi
mindent tettünk azért, hogy most ebben a helyzetben élünk. Jönnek a kifogások:
lsd fent. Aki azt hiszi, nem érdemli meg, az hárít. Gyermekként zárja el magát a
felnőtt világtól. Gyermekként követel. Nem
okos, nem bölcs még. Gyáva? Egyszerre kerüli a magányt és menekül a magányba.
Egyszer úgyis felelős lesz a rózsáért. És magáért.
Egyedül
nem megy. Hogyan tovább? Meddig éhezel?Egyszer úgyis felelős lesz a rózsáért. És magáért.
