Senki sem tökéletes

Egy nap egy ember, a házához közeli a tengerparton sétálva nézte a tengert, hallgatta a hullámokat. Elgondolkodott  a nagy messzeségen, elrévedt a horizont mögé lebukó napon és  úgy döntött, hogy hazatérve  keres egy szép nagy  üveget, amelyet palackpostának fog használni és vízre bocsájtja azt. Hadd tudja meg, hogy mi van, ki vár rá a nagy vízen túl. Izgatott lett nagyon saját tervétől, attól hogy üzenetet küld a jövőbe. Egy papírra szépen felírta nevét, elérhetőségét és kérve kérte a kedves megtalálót hogy, aki kinyitja a palackot küldjön neki egy levelet arról, hogy hol és mikor találta meg a lezárt üveget. Leviaszolta pársoros üzenetét és másnap lelkesen a dagályra bízta sorsát  üvegének. Hazatérve napokig azon ábrándozott, hogy milyen csodálatos helyeken jár az ő üvege, milyen egzotikus partra veti majd ki a hullám az ő palackba zárt levelét. Milyen jó sora lesz a távoli napfényben. Milyen híres lesz ő ha ezt megtudja a falu. Napokig várta, hogy ki küldi meg a jelet, hogy vette az adást.

Egy nap két ember sétált az elcsendesedő strandon apály idején, amikor is egy moszatos üvegre lettek figyelmesek, amelyet akkor lökött ki a hullám a sziklák felé. Utánamentek, feltörték és találtak benne egy üzenetet, amelyben a levélküldő visszajelzést kér, szépen leírva nevét, címét és a vízrebocsájtás dátumát.  Fellelkesedtek a vízről kapott feladaton a megtalálók, GPS-be ütötték a koordinátákat és elmentek a kapott adatok alapján a palackposta tulajdonosához. Az ember csalódottan hallgatta a lelkes megtalálók történetet. Sokkal fantasztikusabbat várt. Amikor megtudta, hogy a levelét kézbesítő megtalálók házától csupán párszáz kilométerre találták meg 45 évvel korábban  írt üzenetét, akkor ott  egész életén át dédelgetett  álmát megsiratta.

Mindnyájunknak vannak nagy tervei az életben. Vannak, akik álmodoznak róla, vannak, akik álmodoznak és hozzá is fognak a megvalósításukhoz és vannak, akik  végül csalódnak saját álmaikban,  mert lekicsinylik azokat, összehasonlítva mások álmaival. Pedig az álmok a mieink. A mi  olyanok, amilyeneknek megéljük őket, nem másmilyenek. Se nem jobbak, se nem szebbek másokénál.

Az igazság pillanata mindenkihez becsönget egy nap és megmutatja hol vannak az oly csendben álmokból szőtt, jövőbe küldött  üzeneteink magunknak. Egy távoli egzotikus tengerparton vagy a szomszéd faluig  jutott el maga erejéből?  

Ki mondja meg hogyan éld az életedet? Ki kérdezi mivé lettek az álmok? Ki mondja meg mivé lettek a nagy tervek? Ki mondja, hogy ne játsz, ha játszol? Ki büntet és ki vígasztal ha hibázol? Kinek esély és kinek lassú halál az élet? Kinek tükör és kinek műalkotás minden pillanat? Ki az aki megalkotja  és ki az aki tanul belőle? Van aki kalandozik és van aki tévelyeg egy életen át.

Pedig nincs miért viszakozni. Nincs miért szégyenkezni. Azok követik el a legnagyobb hibát, akik nem próbálnak meg semmi újat. Akik biztosak az  örökben, a megvétózhatatlan tudásukban, a múlhatatlan szépségükben, aki  tévedhetetlen tökéletességükben meredve állnak egy helyben. Nehogy leperegjen az álarc. Nehogy megrepedjenek a merev falak.  Megújíthatatlanok.

Az igazi értéket nem a fizetési egyenleg adja meg úgysem, hanem az, hogy mennyire vagy játékos az életben. Nem azok kérdések mutatnak be, hogy  milyen ember vagy, hogy milyen terveid  vannak nyárra, hogy kinél bankolsz, meg hogy kinek jelentesz, hány embernek vagy a főnöke és lehetsz majd még 10 év múlva. Hanem hogy mitől vagy emberi. Attól, hogy ha  rájösz  hány alkalommal maradtál benne némán egy méltatlan helyzetben,  hány alkalommal alkudtál meg a körülményekkel és kerestél álkifogásokat, bújtál mások mögé  azért, mert féltél.  És mindezek ellenére egyszer mégis tudva, hogy fájni fog felállsz  és  kilépsz. Meg attól, hogy  megdicsérsz. Attól, hogy megköszönöd a segítséget.  Meg amikor nevetve tudsz  sírni.  Hogy vannak hibáid és ezekkel együtt vagy az, aki. Ha ismered az iránytűdet belül.
Nem tudhatod mennyi idő kell, hogy felismerd hova tartasz. 1 hét vagy 45 év. Senki sem tudja náladnál jobban. Nem más mondja meg, hogy mennyi ideig tart felállnod. Te érzed meg, ha az idő elérkezett. Most vagy soha.

Senki sem tökéletes. Olyannyira nem, hogy látszólag míg egy perfekt csak illúziókat tervez,  álmokat sző és ábrándozik, addig piti kis  átlátszó trükkökkel csal csak azért, hogy  megcáfolja önmagát. Mert igazából le akarja leplezni magát. Meg akarja mutatni gyenge pontját, azt amit szeretni akar.  Igazából szeretetre vágyik. Szeretve lenni akar. A nagy falaktól még nem elérhető, mert  nincs bent térerő. Még nem hallja, nem látja a másikat.

Senki sem tökéletes. De ki akar ezek után egy senki lenni?
Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Anyagias lány? Avagy beszéljünk a pénzről!

"Kapitány a gépháznak: mennyi? Gépház: 30! Mi 30? Hát mi mennyi?" Hofi után szabadon.

Barátot venni nem lehet. Barátnak lenni érdem. Barátok, ismerősök védőhálója nélkül az élet sokszor elviselhetetlen lenne körülöttünk. A társas támogatás óriási segítség.  A baráti társaságok abban jók, hogy fenntartsák az önmagunkról és a világról alkotott, valljuk be, sokszor merev nézeteinket. A barátok önbecsülést adnak – van akinek felemelik, és van akinek lenyomják- és a maguk módján szeretnek.

A hosszú barátság titka a pontos elszámolás vallja egyik barátom. Adunk-kapunk. Elkönyvelve mennyi is az annyi. Lehetőleg tartsuk az egyensúlyban. Senki se érezze magát kihasználva. Senki se érezze, hogy csak ad és nem kap érte semmit.

William Swann kutatásával arra a következtetésre jutott, hogy az alacsony önértékelésű emberek nehezen viselik a sikert. Azok, akik még magányosan is élnek önértékelési zavaraik mellett, akár súlyosan bele is betegedhetnek a saját érdemeik révén elért sikerbe. Azok a kisebbségi érzéssel küzdők, viszont akik szerencsésen  részesülnek  baráti szeretetből azok meglepő módon egészségesebbek maradnak. A védő közeg könnyen meggyőzi őket arról, hogy csak az elért siker csupán  szerencse kérdése, nincs  az egyéni érdem a sikerben.  Az egyszerűség kedvéért a baráti háló, akár egy osztályban, a legkisebb közös többszörös felé tendál.

A gondokkal való megküzdés bizalmi kérdés. Kell hozzá jókora akarat és nyitottság mindkét oldalról. Óhaj a megnyílni vágyásra. Szándék a hallgatásra. Bizalom abban, akivel megoszthatjuk  intim gondolatainkat. Olyanban aki nem fedi fel a titkot, nem árul el. Egy 1987-ben végzett, „atyai gyóntató vizsgálatnak” nevezett kísérletben egyetemi hallgatókat kértek meg arra, hogy ugyan beszéljenek már élményeikről egy ismeretlenek. A diákok egyik fele egy üres szobában, egy asztalra helyezett magnetofonra beszélt, míg a másik csoport tagjainak egy elfüggönyözött ismeretlennek kellett „gyónniuk”. Azok, akik egy magnónak beszéltek teljesen őszintén tárták fel legvadabb érzéseiket, szemben azokkal, akik egy elfüggönyözött ismeretlennek vallottak. Ők végig gátlásukkal küszködtek a vizsgálati eredmények szerint.  A diákok a kazettában jobban bíztak- függetlenül attól, hogy nem tudták mi lesz a sorsa a hangfelvételnek, semmint  a függöny mögött ülő ismeretlenben.

Ezek után talán nem meglepő miért olyan népszerűek a betelefonálós műsorok, vagy az emelt díjas telefonos szolgáltatások. Az ismeretlen helyeken történő feltárulkozások nagyon ritkán járnak retorzíóval. A pincérek, kocsmárosok, taxisok, vasutasok, fodrászok, kozmetikusok és hát a prostituáltak is igazolják az egyéni megnyilatkozás eme emberi módját. És a fenti szakmák virágoznak. Nem hallottam még egyetlen fodrászszalon-krachról vagy olyan prostituált hálózatról, amelyek ügyfelek hiányában bomlottak volna fel recesszió idején.

Miért fizet ki fodrásznak, kozmetikusnak és piára ezreket az, aki sajnál önmaga jólétére ugyanannyit? Csak a külső számít? Miért ez a prüdéria és elutasítás a hivatalos segítő szakmák iránt? Mennyit érsz? Egyszerű kérdés. Válaszolni nehezebb. „Minek mész el agyturkászhoz? Ennyiért én is elmondom mi van veled”  vagy „Ennyiért én is elmondtam volna rólad!” Ugye? Van az a pénz amiért kimondják az igazat. Tükör által homályosan látunk, ha csak ismerősökre számítunk önmagunk megismerésében.

Láthatólag van érdeklődés az önképzés iránt  és van érdeklődés a coaching iránt is. Olyan kérdésekkel keresnek fel, amelyek révén új perspektívákat kaphatnak párkapcsolat, üzlet, munkahely vagy jövőkép terén. Csupa  személyes kérdés, ami rólunk, egyéni boldogulásunkról szól! Nagyon sokszor viszont csípőből bevetik a védekező kérdést: és te ezért, egy ilyenért, még pénzt is kérsz?!  És igen.

Miért,Te mennyit érsz magadnak? Mennyit ér egy óra neked, ha kiesel a munkából? Mennyit ér neked,  ha nem tudsz elmenni dolgozni, mert nem tudod úgy élni az életedet, ahogy szeretnéd? Mennyit ér ha boldog vagy? Ha örülnek neked?

Az aktuális helyzetből való továbblépésre ugyan sokan gyűjtik a szellemi muníciót a jelentkezők közül, dicséret érte, de végigvinni tervüket már kevésbé elszántak. A kifogások toplistáját „a nincs erre időm” és „ éppen nincs pénzem” vezetik. A fentiek ismeretében egyáltalán nem lep meg, hogy saját kifogásaikat a jelentkezők sem veszik nagyon komolyan. Mindazok után, miután kimondják aktuális kifogásaikat, csak mondják és írják aktuális kérdéseiket. Segítséget kérnek. Kapni akarnak.

Ingyen, mert hát a segítő szakma már csak ilyen- szerintük. Jótét, szerencsétlen, balga lelkeknek való, akik aztán majd jópontokkal üdvözülnek a paradicsomban, amiért segített annak, aki éppen akkor kért. Vajon elgondolkozott az ilyen azon, hogy a Vatikán miért az egyik leggazdagabb állam? Pedig ott is csak egy segítő szakmát űznek?! Egész jól váltják az isten fizesse meg valutát, a Tescoban már kevésbé. Nekik miért fizetnek azok, akik bennük hisznek?

Azok, akik ingyen kapnak, többnyire nem értik és nem értékelik önmagukat sem. Többnyire nem tartják be a kölcsönös megállapodásokat sem. Nem jönnek el a megbeszélt találkozóra azért, mert már éppen a jobb periódusukat élik és  túlvannak a mélyponton. Ha így van az tényleg jó, ha valahol megtalálta a számára megfelelő segítőt.

De ha kiderül, hogy csak aláducoltak egy omló körfolyosót, akkor idő kérdése , hogy mikor omlik össze az összebarkácsolt tákolmány. Vagy már annyira rosszul vannak, hogy szerintük rajtuk senki sem tud segíteni. És ilyenkor kezdődik az érzelmi zsarolás. Rángatják egy kicsit a nagymamát, meg tanárt, tanácsadót, pszichológust, coachot hátha elteszik befőttnek őt is, mint oly sokan másokat. Kitartóak, mindig addig mennek, míg meghallgatásra találnak.

Igencsak szomorúak lennének ugyanők, ha közmunkában kellene jogi tanácsot adniuk, bért számfejteni, darut szerelni netalán szőlőt kapálni tűző napon vagy fagyos szélben. Sokuk igen morci lenne és kikérné magának ha munkájáért fizetésnélküli státuszt ajánlanának fel. Mert ő egy szakember. Van őneki ehhez szakzsargonja is hozzá! Mit akar az olyan, aki pénzt kér olyanért, amiket tulajdonképpen a barátaival is ki tud(na)  beszélni, ha akarna..de persze ez most más téma erről speciel nem beszélhet a barátaival.  

A pénz nem boldogít, hallgatom. A bűnös világok legrosszabbikának festik le az anyagi világot ugyanők. Mi itt és most ebben a világban élünk. Ez a mi világunk. Olyan amilyennek építjük. Miért kell szadizni magunkat és a másikat azért, amiért megdolgozunk? A világ olyan, amilyennek látni akarjuk.

S minél többet tudunk arról, amit szeretünk, annál inkább szeretjük azt a valamit mondta Leonardo da Vinci. Vagyis ha megismerjük önmagunkat , meg is szeretjük a hibákkal együtt. Az, aki nem becsüli magát az semmi egyebet nem becsül, a megszentelt időt, a segítséget, a segítőt sem. Senki sem lesz elég jó, elég felkészült, elég megértő.

Madonnát hallgattam sokat, de mégsem vagyok anyagias lány. Nem a cash számít. Tanulok, olvasok és képezem magam a mai napig is. Sok időt, sok pénzt fektettem magamba, ahhoz hogy az legyek, aki vagyok. Annyit viszont már a legelején megtanultam, hogy semmi sincs ingyen. Mindig, mindennek megfizettem az árát, de ha nem akartam, akkor a tanulópénz duplán fájt.

Ezek után neked mennyi?

Támogatta a Seniagroup

Rock, pasik, levelek

„Egy jó válogatás kazetta készítése olyan, mint a szakítás. Pokoli nehéz és időigényes. Az első szám legyen dögös! Figyelemfelkeltő! Majd még egy kicsit emeljük a szintet, de csak egy nóta erejéig, nehogy túl hamar túllőjünk a célon. Rengeteg szabály van. Mindenesetre összeállítottam egy kazettát a fejemben, Laurának. A kedvenc számaival, amiket szívesen hallgatna. Most először tudom, hogyan kell csinálni.”
 

A Valentin-napi levelezések történeti alapja eléggé homályos és kaotikus számomra. Nem segít ennek a történetnek a kibogózásában az sem, hogy  katolikus egyházban  jelenleg három különböző szentet ismernek el  Valentin néven, és pehükre mindegyikük mártírhalált halt. A szentek történetei szerint ezek a Valentinok egyaránt védőszentjei a szerelmeseknek, a méhészeknek és az epilepsziásoknak, de az egyik emlékezésből sem derül ki világosan, hogy melyik Valentin küldte el élete első és egyben utolsó Valentin napi üdvözlőkártyáját.  Ha a rendelkezésünkre álló csekély történelmi alapokat nézzük, tulajdonképpen búcsúlevélként is felfogható. Egy elköszönő üzenetnek. A te Valentinod. Hol lesz már ő az én Valentinom? A másvilágon?   Savanyú a szőlő? Talán. Adhatok lovat a kommersz fanyalgók alá, de valljuk be, nem érdemes.  Ízlések és pofonok, a többit meg úgyis megszokod. Vannak, akiknek fontos, hogy megköszönjék, ami van-tisztelet érte. És vannak, akiknek fontos, hogy legalább elköszönjenek a továbblépés érdekében attól, aki volt.

Nick Hornby Pop, csajok, satöbbi regénye egy pasiról szól, akit éppen elhagyott a csaja, Laura. Robnak zene az élete. Munkája révén is zenében gondolkodik, zenében tervez, toplistákban mér. A szakítás hosszas agóniájában össze is állítja önmaga megértéséhez azt a zenei TOP5-t, ami emlékezetessé teszi számára  Laurát és egyben a leválást. Persze az angol hagyományokon alapuló könyvben ezenkívül még rengeteg más toplista is van, a legkínosabb szakítóstól a legmenőbb állásosig (újságíró, producer, zenész –kivéve rap és klasszikus-filmrendező és építész, opcióként behelyettesíthető a lemezbolt tulajdonos is) és a zeneipart meghatározósig minden. Rob jófejnek tartja magát, de nem érti mi a baj vele. „Egy szóval sem mondtam, hogy elégedett vagyok az éltemmel. Azt mondtam, jól vagyok, ami azt jelenti, hogy nem vagyok megfázva, nem volt közlekedési balesetem mostanában, nincs felfüggesztett börtönbüntetésem, de mindegy.” Nem érti, hogy miért hagyták el eddigi barátnői, akik láthatólag jól érzik magukat és élik világukat-nélküle. Rob- azt gondolja, mindenki hasonlóan képzelte el az elején „Csak bizonyos lelki alkatú emberek félhetnek attól huszonhat éves korukban, hogy egyedül maradnak életük hátralevő részére; nos mi ilyen alkatú emberek voltunk.”  Elmúlt 30 is, így szépen sorban felkeresi az exeket, hogy választ kapjon önmarcangoló kérdésére arra, hogy hol maradt le a fejlődésben.

„Ismered azt az érzést, amikor látsz egy halom pólót a boltban, szépen összehajtogatva, fölstószolva meg minden, és megveszed az egyiket? Otthon soha nem látod már ugyanolyannak. És akkor rájössz, hogy csak azért tűnt annyira klafának a boltban, mert ott volt a többi is.” P. kékszemű, éles eszű fiú. P. –vel gyönyörű a május. P. koleszba telefonál, megvár a suli előtt. Szenvedélyes de felszáll az esküvőjére robogó gyorsvonatra. 2 év múlva felhív, hogy nem bírta, beszélgetnie kellett valakivel chaten, mert annyira egyedül volt a házasságában. Most is egy vonatra vár, hogy találkozzon Vele az állomáson. Nagyon izgul, akarja azt a nőt, újra akarja vele kezdeni életét. Mert olyan megértő, mint én. Csak Ő barnacukorral issza a kávét. Nebassz, tényleg?! A nő miután, P. mint az élete  VIP-ként mutatott be minket egymásnak, nem engedte, hogy találkozzunk egymással  és P.azóta sem kérdezte meg miért nem. Úgy tűnik nem értettem meg valamit ebben a történetben, de talán P. sem.      D. fotós, képekbe szedett, kaotikus életúttal bír. Úgy tűnik hiába az argentin partizán múlt, az objektíve túl szubjektívre sikeredett ahhoz, hogy azonnal lássa a lényeget. Sok év után küldte utánam kazettára gyűjtött, zenés hangos levelét. A-tól 26 órás stop úttal váltam el és ő 1 hónapra rá már egysoros e-mailben kért meg, hogy ne írjak soha többet, mert valakivel újra akarja kezdeni. Aztán 8 év után ő írt, hogy egy éve elvált. És, hogy írjam meg milyen is volt ő tulajdonképpen hét évvel ezelőtt. De nem tudok azóta sem mit mondani neki. Hiába az Inxs és Lenny Kravitz, nem maradt meg több belőle. R.-rel naponta több levelet váltok és mert mindig arról ír, hogy mennyire hiányzik neki az intimitás, egy évben csak egyszer találkozunk személyesen. Karácsonykor. Akkor ajándékot hoz és zavartan elbeszélgetünk arról, amiről naponta levelezünk. Aztán utólag kb. öt levélben kérdezi meg, hogy mi lett volna ha….   soha nem tudom meg. Hiába a Fire, ha nagyobb a füstje, mint a lángja. Aztán a francia, aki nem szerette, hogy nem a kedvére danoltam. Ő kelta barokkot akart én meg jazzt játszottam-szerinte. Pedig csak latte-t, nyugalmat és nyári kertet akartam kutyával.  


Üdvözlőkártya várása helyett ma én is összeállítottam a magam szakítós TOP listáját. Nem zenékkel, hanem bénázásokkal. Persze vannak, akikről még hallgatok mint a sír, nehogy túllőjek a célon. Nekik megvan a maguk dögös különös történeteik. Még nem biztos, hogy úgy szólnának, ahogy olvasni szeretném őket, mert ebben is rengeteg szabály van. Életem múzeumában szép múlt vár rám tudom,  amíg játszik még a szív. Éppen ezért itt  az ideje, hogy mindenki az őt megillető polcra kerüljön, vagy dobozba. Időigényes  és pokoli nehéz meló. De tudom, hogy hogyan kell csinálni.

Te írtál ma már képeslapot?

Az idézetek Nick Hornby: Pop, csajok, satöbbi regényéből; Európa Könyvkiadó 2006.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Kungfu és lekvár

Sokszor nézek filmet, sokak szerint nem a legmegfelelőbbeket. Szerintük jobban tenném, ha a cseh és a dán művészfilmekben mélyednék el többször, semmint az amerikai szemetet nézném vagy a honkongit. A hazai realista vagy az import dogma filmekkel nincsen semmi bajom, valóban hitelesen adnak vissza emberi drámákat, sorsfordító szituációkat megrendítő képi ábrázolásban, jó vágásokkal, de amíg saját életem nem nélkülözi a tarrbélai jeleneteket, addig hadd nézzek már olyan filmeket is amivel szórakoztatom magam, ami jól esik!

Alapjáratban azokat a filmeket szeretem, amelyek olyanok, mint a mesék, valami mondanivalójuk van, tanítanak. Ezt csak azután vontam le, miután észrevettem, hogy vannak mozik, amelyeket többször is megnézek esti mese gyanánt. Aztán valahogy hivatkozási ponttá vállnak számomra. Gondolatok fürgesége, test és mozgás. Sherlock Holmes volt az első, aki a nyugati irodalomban kimondta 'I do judo , Bruce Lee nem mondta, hanem csinálta. Neo letöltötte, Tarantino Beatrix Kiddo-ja pedig bosszútól lett penge. A Karate Kid remakejében Dre, gyermeknaivból ébredezik a kung fu révén. Akkor, amikor az amerikai kissrác elkezd ismerkedni a világgal. Na, nem úgy, ahogy azt magától akarná, de úgy alakul hogy, mennie kell idegenbe, muszájból az anyjával, mert nincs otthon munka és élni pedig kell. Ott ahol adnak erre esélyt. Vannak dolgok, amikkel elég hamar tisztába kerül a fiú, például, hogy előbb- utóbb meg kell birkóznia a nyelvvel és felül kell kerekednie a kulturális különbségeken még ha ott is kosaraznak, néznek rajzfilmeket és vannak lányok). A beilleszkedés, főleg gyerektársadalomba, nem egy sétagalopp. A kortársak kegyetlen kóstolgatásaival járó megmérettetése jelenti számára a legnagyobb kihívást. Ha el akarja fogadtatni magát az iskolában, akkor azt kell csinálnia, amit a többiek. Ha nem akar folyton elszaladni és bujkálni, akkor okosabbnak kell lennie, és harcolnia kell a maga módján. Ahhoz viszont meg kell tanulni kung fuzni. A kung fu mester nélkül azonban nem kung fu.

A kung fu az egyik legősibb önvédelmi rendszer, amely keletkezése még az ókori Kínába nyúlik vissza. A kung fu, sokértelmű szó, eredetileg egyaránt jelenthet kemény munkát, erőfeszítést, de állhatatos munkával elért magas szintű tudást, képességet is.

A buddhista szerzetesek által megőrzött tudás napjainkban inkább jelenti azt az önvédelmi sportot, amelyben egyfajta filozófiai keretben, tökéletes koncentrációban, művészi szinten dolgozik együtt a test minden része. A mozdulatok súlya és éle a különleges tudat erején alapulnak.

A kung fu a fejlődés útja. Annak a képességnek fejlesztését jelenti, amely a gyakorló mozdulatok révén a jól elsajátított technikákat automatizmussá teszik, a tudatalatti részévé építik be azt.

A kung fu nemcsak a gyorsaság, hanem az erő felépítését is jelenti. Az áldozattal jár, de a kemény munka tiszteletben tart és tiszteletet ad. Az erő kiléptetése, célba juttatása és felerősítése ugyanis csak akkor érhető el sikerrel, ha minden régi képet, hamis illúziót, amit magunkban hordoztunk elégetünk, és ezáltal egy teljesen új gondolati síkra tudunk lépni. Csak akkor tudunk nyerni, ha a valóságot elengedjük, ha téves heurisztikáinkat felégetjük, és erős ontológiánkból kitörünk. Ha hagyjuk megismerni, és észrevenni azt,  hogy mi irányítja a gondolatainkat.  A kung fu mindig önmagunkról szól.  Enyém a vár, tiéd lekvár!

A kungfu a semmi. ’Mit tanultál? Semmit!’ miután heteken át a kabát felakasztását gyakorolta a fiú. ’Mi volt? Semmi!’ Pedig Dre anyja látja, hogy valami alakul, valami változik. A tanulásban az automatizmusból való kitörést a megértés hozza.

A templomba eljutni alázat ( pedig jaj milyen magas hegyen van az). A kobrabűvölő pap  csodálatos és életveszélyes mozgásában való gyönyörködés mozdította ki a tanítványt a rutinból. Ami elindította afelé, hogy  az elsajátított mozdulatának sorozatából a sajátját összeállítsa. Dre-nek a kobrapóz, a közép nyugalma volt az, amit meg kellett értenie ahhoz, hogy legyőzhetetlenné váljon. Akkor, amikor a mester rávilágított arra, hogy nem a kobra táncoltat, hanem a kobrabűvölő  tudata irányítja a kobrát, akkor minden más értelmet nyert. Ez volt a titok. Benne lenni a körben, a helyzetben és uralni azt. Egy helyen,  egy időben, csak egy akaratnak ereje érvényesülhet sikerrel.

Hányszor fordult már elő, hogy olyan dolgot kezdtünk el csinálni, amit nem is akartunk? Hányszor vettük észre, hogy a kontroll teljesen kiesett a kezünkből? Mikor? Hol? Az események egymást követik, és a szerepek már teljesen felcserélődtek és mi meg csak kapkodjuk utólag a fejünket. Na, ilyenkor egyszer csak felkiáltunk, hogy megálljunk! Álljunk már  meg egy szóra! Kiről szól ez a történet, rólam vagy rólad? Nehogy már a lekvár tegye el a nagymamát! Ha észrevesszük, ha ráébredünk arra, hogy egy nem kölcsönös játékban vagyunk, akkor a nem fair játszma abbahagyható, jó esetben pedig megfordítható. Ha észrevesszük, már nyert ügyünk van. Mert a döntés rajtunk áll, hogy bennemaradunk vagy kilépünk. Mert tudunk változtatni.

A coaching hasonlóan a kung fuhoz. A coaching épít. Etikai alapon. Segít felépíteni azt a belső vázt, amire életünk hőseként  pakolni lehet, mert erő nélkül nincs jelenlét. Pusztán az akarat, légüres tér, meg kell tölteni céllal. A coaching sem eredményes cél nélkül. A coaching a partnerségre épít „A bosszú sohasem tisztás. A bosszú erdő, könnyű eltévedni benne. Könnyű elfelejteni, honnan jöttél.” mondja Hattori Hanzo a Kill Bill-ben.

A kung fu és a coaching visszaadja a kontrollt és tisztességes játszmára tanít, és megadja az ellenfél tiszteletét. Küzdünk mert egy úton haladunk, de ha nem egy a célunk, akkor sincs baj. Mindenki tisztelje a saját köreit.

Félreértés ne essék én nem kung fuzok. Én táncolok. A táncban is vannak erőpontok, kitörések és egyensúlyok. A tánc is az önismeretről, a balanceról és az összhangról szól. Arról, hogy hogyan töltsd ki a teret magad körül.

Ha megnézzünk egy grúz néptáncos kartáncot, egy székely verbunkost, egy brazíl capoeirat, a hattyú halálában gyönyörködünk, vagy egy tangóéban, akkor azt vesszük észre, hogy  az az előadó lesz hiteles számunkra, aki éli a szerepét, nem pedig aki izomból csinálja. Van akinek a jóga a kung fu, vagy a sakk, vagy a kertépítés. Mindegy is, a lényeg, hogy építsen, koncentráljon és adja meg az élet tiszteletét a másiknak abban, amit csinál.

Tudok kung fuzni mondja a Mátrixban Neo, miután visszanyerte a rendszer bizonytalansága feletti önkontrollját. De a Mátrix mindig változik. Nincs megállás, mindig jön egy pofon, egy kilengés, csábítás. De van hozzá erőd.Ne bújj el! Ne hátrálj meg! Ne légy áruló! Ne légy lekvár!

Akarsz kung fuzni? 

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.