2012. május 25., péntek

Készülj!




Soha nem vonzott Sára türelemmel viselt meddőségének története, Ráhel ravaszul hosszú jegyessége sem vált ínyemre az írásos történelemben. Ciporáról annyit tudtam meg, hogy fekete volt és mert történetéhez többet nem adott hozzá az írásos hagyomány, fehér folt maradt számomra Mózes életének társa.  Eszter méla szépsége kifejezetten irritál.  Judit gyönyörű, de bátor özvegységét sajnálom, hiábavalónak tartom.

Rút és Noémi történetében viszont gyönyörűek a szimbólumok és a metafórák.  A szavak és a tettek pedig mindig elgondolkodtatnak. A nők nem dilemmáznak sokat, éhínség idején is élni és hinni akarnak. Idegen asszonyként, Rút kitartása kifejezetten imponál. Szeretem, hogy nem csapong,  hanem kiáll meggyőződéséért: gyásza leteltével éhínség - vajon mi éhezik jobban teste vagy lelke - idején is ottmarad volt férje anyja mellett,  nomen est omen, a Kenyér háza felé vezető úton. Rút az egyetlen, aki vele marad a rosszban. Noémi kiszáradt méhhel több fiút szülni nem tud, meddőnek és keserűnek tartja jövőbeli életét és hiábavalónak a lányok ragaszkodását. Az anyós szavai maróak és keserűek, egyáltalán nem kegyesek, nem vonzó ajánlat a jövőt kereső nők számára. Orpa köszöni nem kér tovább belőle, egyszerűbb utat választja: özvegyként tér vissza szülei házába.

Rút, aki nem törődik sem a jó sem a rossz ígéretekkel. Éhínség idején temetés után vajon milyen csapás az ami megtántorít? Hajthatatlan, kitart meggyőződése, döntése és az anyósa  mellett. Szárazság és türelem, anyós és özvegy, kéz a kézben, szavak nélkül haladnak tovább Betlehem felé.  Rút, aki egyedül már csak az útonlevésben hisz, egyszer mégiscsak megérkezik. 

A város maga nem cél, talán ezért a viszontagságok ideje sem ér véget az út végén. A két özvegyasszonynak  megélhetés kell méghozzá  tisztességesen. Csak a tücsök hegedül, a nincstelennek viszont lehetőség kell. Nem a csodára és kegyelemre várnak. Tikum olam és a team-szabályok alapján dolgoznak. Elmélet és gyakorlat. Noémi ismeri  a helyi törvényt és dörgést. Tudja a szabályokat és  Rút szó nélkül elfogadja azokat. Rómában, mint a rómaiak - mondják később majd.

Noémi nagyon is jól  tudja, miért Boáz földjére küldi  markot szedni menyét. Nagyon is  jól tudja, hogy miért óvja idegen tekintetektől, nem engedi elaprózni Rút figyelmét holmi csinoska, nagyhangú béreslegényekre.

Az, hogy az árpaszedés csak eszköz, nem pedig cél Rút életében, Noémi törődése erősíti meg benne. Noémi fokozatosan készíti fel a lányt arra, hogy időben legyen a legjobb helyen. Rút hiszi, amit választott anyja mond, és bízik abban hogy míg mezítláb a tarlót járja, alázatos munkájáért  illő fizetség jár. Már nemcsak kenyér kell télre, hanem valami több. Észrevétlen szépül a napi próbatételek s a rendszeres munka során.  Célja van a létnek. 

Noémi tudja, hogy az élet a halál előtt sem áll meg. Lányaként mosdatja, illatosítja haját, puhítja tarlón és napon megkeményedett, égett  bőrét olajjal mielőtt elküldi Boázhoz az aratás végén. Tisztesség a háznak, tisztesség a házra, semmi sincs ingyen. Hat véka árpát kap azért az éjszakáért cserébe, de ennél is többet visz haza. Ígéretet. Boaz sarut cserél a kapuban, ahol a tizek tanúsítják, Noémi földje és menye megváltatott. A győztes mindent visz.

Rút, akihez korábban nem volt kegyes a sors, megérezte, hogy lehetőséget kapott és választania kellett. Vagy az apja háza felé vezető útra lép- visszafelé vagy egy teljesen újra, Noémivel. Új helyek, új szokások vártak rá, ahova idegenként lépett be, de Noémi révén megismerte a helyi szabályokat. Megtanulta a leckét ahhoz, hogy  készen álljon. Elengedte a régit, de előbb belül erősödött meg, túltéve magát előbb gyászán és éhségén. Kívül is kicsinosította magát ahhoz. Óvatosan kezdte, segítséggel, de megnyílt egy új ember és egy új élet számára.

Csúf az élet néha, de Rút az életet választotta, és fiút szült. Ideje van a vetésnek és ideje az aratásnak.  Vajon hol aratják mostanság az árpát?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

2012. május 15., kedd

Karma karkötő fél áron



Egy hónapja figyeltem fel csak a kirakatra, pedig minden nap elmegyek mellette. Gyöngyöket kínálnak meg köveket, kristályokat meg féldrágaköveket. Csiszoltat, festetett, színezetett meg szennyezetett, egyik olcsóbb másik drágább. Vannak előrecsomagolt és vannak kimért gyöngyök, fantáziára és kreativitásra bízva a vásárlást.
Egy hónapja viszont már –ready to use-  karma karkötőt is kínálnak féláron. Tegnap nem bírtam tovább és bementem megnézni milyen az. Kíváncsi voltam, hogy mit tud egy karma karkötő. Egyáltalán mit tudhat egy karkötő az én karmámról?! Hogy mi a vásárlói motivációm, hogy milyen vevőcsalogató ajánlatok szólítottak meg a poros portál alól? Ki tudja, talán ez is a karmám  gondoltam, hogy legyen egy ilyen csini kis karkötőm.  Olyan varázsszer ez, amiért nem kell csinálni semmit, ő dolgozik majd helyettem, mint egy kis gólem, vagy csicskás vagy bármi. Ledolgozza a napi tévelygéseimet, lustaságomat és irigységemet. Egy tárgy, ami azért mégis jobban mozdítható,  mint egy kőbe vésett fej vagy egy korpusz.
Egy karkötő nőies is, meg variálható is. Bármikor velem lehet. Bármelyiket is választom, az csak jó lehet. Egy rózsaszín például, hogy egészséges legyek, egy zöld, hogy szerencsés, egy piros, hogy szerelmes, egy fekete, hogy jó utazó, lila, hogy legyen hitem is. Miközben jó vásárlói szokás szerint jobbra fordulva bolyongtam az asztalok között és  néztem a csomókba összekapaszkodott,  maszatosra fogdosott gyöngyöket, láttam már, minden mindennel összefügg. Nyúltam a kosárba, de úgy dobtam el magamtól, mintha kígyót érintettem volna.
De miért akarok én rózsaszín karmát? Miért akarok én egészséges lenni? Hát nem vagyok az?! Ha megveszem, akkor egészséget veszek vagy félelmet? Félelmet, hogy elmúlik egyszer az egészségem is? Egyszer csak majd gennyesen lázasan fetrengek egy kórházi ágyon, ha féláron jutok hozzá?
Miért akarok én piros korall karkötőt? Miért akarok én szerelmet? Miért akarok én szeretni és szeretve lenni? Hát nem vagyok az?!
Miért akarok több pénzt? Hogyan csinál egy leértékelt félcédulás karma karkötő pénzt, karriert ha nem adóssággal vagy hitellel?
Leszek –e óvatosabb, előrelátóbb utazó, ha halálfejes fekete kövekkel kirakott karkötőt húzok magamra mielőtt kilépek az utcára?
Azt mondják mostanában, hogy a lélek az agyban van. Azt mondják, hogy meg kell tanulnunk leszakadni az érzelmes, szíves gondolatoktól, mert ez a szürke kocsányos izében, az agyban őrzött vágyak és félelmek nagyobb mozgatói az emberi cselekvésnek, mint korábban bármikor is gondolták. Minden kinyilatkoztatást a történelemben  egy szívét kitáró ember jelképezi. Képek, metszetek, szobrok készülnek róla, de olyat még nem láttunk, hogy valamelyik nagyember is megnyitotta volna saját agyát, esetleg gondolatait a többség felé!
Szóval az agy csakúgy mint a karma,  teremt, támogat, elnyom vagy károsít. Mi az, ha nem azok a gondolatok, amelyekkel nap, mint nap küszködünk rugózunk és rágódunk? Az agyunk a mi karmánk. Mit teszünk vele, ha nem gondozzuk, ha nem gondolkodunk? Ha nem magunk választjuk érzéseinket, gondolatainkat, viselkedési mintáinkat, hanem kénylemesen előrecsomagoltat veszünk belőle?
Mi az ha nem  negatív spirál, amibe belcsúszunk, ha nem figyelünk arra mire és hogyan gondolunk? Miért mindig csak az örök boldogságot és gazdagságot hajhásszuk? Itt és most? Jövőre vagy talán máskor? A megváltás meg érdeklődés hiányában elmarad? Eső nap nincs?
Az ember pszichológiája sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Ugyanis az agy nem bírja a drámákat. Kurvára nem szereti a hisztit, pánikot és az örökös eufóriát sem. A viagrát sem. Az agy hosszútávon nyugalmat akar. Kisimult homlokot és egyenletes pulzust. Ezért csodálatosan védekezik minden olyan hatás ellen, aki vagy ami megtámadja az önnön kis birodalmát. Felvértezi hétfejű sárkányokkal, anyósviccekkel és minden olyan kifogással, amitől nem kell azonnal szembenézni lényeggel. Ha mindig fájdalomra emlékezne lennének-e gyerekek, szülnének –e asszonyok? Összetört szívűek is csak csökkentenék a lakosságot. De nem így van-egyelőre még tanulunk abból , amit a testünk üzen. Mi védi a pszichológiai immunrendszerünket?
De ha adunk hozzá ajándékba féláras karkötőt is, akkor hosszabb távon  megnyugszunk, megtettük, amit megkövetelt a hazai pálya.
Tulajdonképpen nem is kell féláron köves karmalánc. Van már nekem karkötőm. Egy piros spárga. Nem áldotta csodarabbi, sem dalai láma, táltos nem látta és a szentelt víz sem érte. Két kezemmel csomóztam, két fekete szem és egy telefonszám ízzik át rajta láthatatlanul is. Ő az én karmám. Mindig látom és emlékeztet. Ne vegyem fel, ne cipeljem tovább!  Se most, se következő életembe, oda pláne ne! De kinek mi.
Reggel is, mint minden reggel, elmentem a kiárusításra váró karma bolt előtt, amikor egy kisfiúra lettem figyelmes, aki  előttem lavírozott a járdán. Talán negyedikes lehet, hátizsákja akkora csomag volt, hogy belegörnyedtem a látványtól, fájt még a táska látványa is. Miért kell felesleges dolgokat cipelni már gyerekkortól? Ő nem bánta, mert másra figyelt. Egyik kezében gitártok volt a másikban uzsonnás táska. Olyan méltósággal egyensúlyozott előttem, olyan óvatosan tartotta kötelező terhei dacára a gitárt tömegben maga mellett, hogy biztos voltam benne neki is van  már karma karkötője. De az sem színes műkövekből van, hanem magaválasztotta, elnyűtt gitárhúrból.

Támogatta a Seniagroup.





2012. május 11., péntek

Éretlenek



Már vagy 20 éve minden májusban elhangzik a számból egy „Úristen hétfőn érettségi” pánik hangulatú sóhaj, mintha magam is most mérettetnék meg újból. Aztán  egy kis gondolkodási idő után tovább borzolom saját magam és  hezitálva rá is toldok még egy ”Biztos nem tudnék leérettségizni már!” gondolatot. Fura, hogy ennyi év után is ez az érzés maradt meg bennem a záróvizsgámról! Pedig soha, de soha nem voltam annyira képben a világgal, mint az érettségi küszöbén. Mégis miért ez a félkész érzés mind a mai napig bennem? Miért érzem tudásban félkésznek, éretlennek magam?  

Folyamatosan valamilyen előkészítőre jártam, meg emlékévekre készültem, bőszen könyvtáraztam, olvastam. És mindezek mellett azóta is az érzésem van, hogy hülyülök, egyre kevesebbet tudok, néha még arra sem emlékszem , hogy mit ettem tegnap.
Bezzeg akkor! Abban az évben latinul tudtam a történelem nagyjait és a földrajzi korokat, egy csomó évszámot megjegyeztem és használtam. Emlékeztem és tudtam közeli és távoli biológiai, nyelvi és királyi családfákat, elemeztem konspirációkat és vázoltam szövetségeseket, nagy csatáknak és hadvezéreknek életét. Érdekelt a városok kialakulása és fejlődése, de emellett simán ki tudtam számolni harmatpontot és légnyomást is. Vaktérképen kis hibaszázalékkal lőttem be a világ fővárosait, de ma már talán Pusztaszabolcstól is zavarba jövök.  Olvastam regényeket, statisztikákat és Románakat. Semmivel nem lehetett annyira kikapcsolódni két tétel között, mint egy füzetnyi romantikával.  Hol volt akkor még Nyáry Krisztián?!

Jól emlékszem, hogy hogyan és hol nem készültem, milyen voltam, de jóformán a fenti tényekből nem emlékszem már semmire, amit akkor mértek, számonkértek. Nézem a tollal bevésett eredményeimet, amire senki az égvilágon nem kérdezett rá, amióta megkaptam őket. Senki sem kérdezte, hogy ez miért lett kitűnő és az meg elégséges. Ja igen, nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, bocsika ezt mindig elfeljtem...
Egyáltalán nem lepnek meg az akkori eredményeim. Élesen megosztottam magam a tudományok között már akkor is. Nem adtam egykönnyen magam olyannak, amit nem ismertem. Például a matekba jóformán semmit sem fektettem, a rengeteg füzetmásoláson kívül. Nem fektettem bele tudást, mert az valahogy az ingerküszöböm közelembe sem jutott el a végtelen. Mondhatni nem számoltam vele.  A fizikánál még ott volt Öveges professzor, de a számok misztériumába nem lettem beavatott. Én azt hiszem alsóban lemaradtam a rózsaszín, kék és zöld rudacskáknál. Érettségim egyetlen heurikus élménye viszont a matek írásbelihez kapcsolódik. Nagyon is jól emlékszem arra az iszonyat megkönnyebbülésre, arra az "igen megcsináltam érzésre", amikor megsúgták, hogy átmentem- gondolom az egész tanári kar egyként lélegzett fel. Halvány gőzöm sincs arról, hogy miképp jutottam el azoknak a feladatsoroknak a végére, amit aznap vettek ki a minisztériumi borítékból a páncélszekrényből. Azt hiszem csupán a segítő szándék találta meg azokat a részpontokat, amik felmentettek egy mindenki számára kínos matek szóbeli alól. 

Latinból jót kaptam, ami annyira nem is volt rossz dolog. Azért sem, mert ugyan néha felismerek egy–két idézetet és coniugatiot, attól még nem tudom úgy Cicerótól Catilina elleni beszédét idézni részegen, mint ahogy azt nagyapám tudta azt az eperfa alatt. Sőt valljuk be, azt hiszem sehogy sem tudok idézni, még magyarul sem. Amikor kitaláltam harmadikban, hogy mégsem nyomozó leszek Linda után szabadon, hanem lelkész, minimum történész vagy diplomata, vagy ha azok közül végül egyik sem akkor még lehetek bármi, esetleg egy  töri-földrajz szakos tanár is, akko  látszott meg mennyire értelmes voltam.  Szóval, ahol történelem van, ott latin is van,  gondolkodással sutba dobtam 14 évnyi német nyelvtanításhoz szoktatott fülemet,  az oroszt meg a spájzban hagytam. Elindultam különc utamra, elkezdtem külön latin órákra járni, majd gyorsított eljárásban félévente osztályozóvizsgát tenni Aeneasből, hátha majd a matektól szenvedett vereségeimet latin pluszponttal kompenzálhatom. Az utolsó hétre kiderült hiába érettségizünk kétszáll magunkban az egész megyében, akkor is külön tételsor vár ránk. 28 részlet és idézet, 28 irodalmi műalkotással összehasonlítva, 28 nyelvtani szerkezet elemzésével. Ráadásként egy latin-orosz szakos elnökkel, aki boldog volt, hogy 40 éve nem tanult hiába. Könyörögve kértem a tanárt, hogy legalább tegye sorba a tételeket, mert nem tudok ennyit biflázni. Kérésem meghallgatásra talált, de amikor bementem, rájöttem, tulajdonképpen oly mindegy melyiket is húzom, mindegyik alulteljesítmény lesz a javából. Jószándékot értékelték, egy négyesre.


Talán, ha kigooglizom megtudnám, hogy mik voltak a magyar írásbeli  tételeink, mit választottam, miről írtam és miért pont arról. De mert erre nem  emlékszem meghagyom boldog tudatlanságban magam pedig ötöst kaptam erre is. Nem tudom, hogy cél volt –e a heurikus életérzés vagy hazafias gondolatok kifejtése, de   az irodalom nekem megmaradt a pad alatt olvasott szamizdatoknál, Hajnóczynál és a külön németen Irénke nénitől hallgatott Arany balladáknál. Sajna a mai napig  nem tudok kívülről egyetlen egy magyarnótát sem, pedig akinek nótája nincsnen...

Nem jártam speciális, elitt vagy tagozatos iskolába. Nem is lettem sem nyomozó, pap sem diplomata. Nem tanultam meg tanulni és nem tanultam meg használni azt a sokat, amit hörcsög módjára összegyűjtöttem. Készségesen megfeleltem a vizsgákon, de készségeimet nem fejlesztettem tovább, mert nem tudtam, hogyan és merre menjek tovább. Megtanultam a mindennapi leckét, de mindennapjaimból hiányzik az a Aha érzés, ami visszaköszön, amikor jól csinálok valamit.

Megtanították, hogyan kell megfelelni és megszégyenülni, de nem tanítottak önismeretet és nem mondták soha, hogy a vizsgadrukk nem egy átok, hanem ledolgozható. Amikor kértünk, kaptunk, de az önkéntességet nem erőltették, a társadalmi felelősségről meg még nem is beszéltek.

Angliában, a vizsga előtti utolsó, egy kerek  hónapon át, minden nap  az írásbeli vizsga részeként olyan dolgokat gyakoroltattak velünk, amin először meglepődtem. Aztán hozzászoktam  a ceruzával íráshoz, ahhoz, hogy a leírt feladatot nem javítgatom és az idő érzékelését. A vizsgán már nem volt új sok minden a rendszerben. Azt, hogy mit tudtunk a nyelvtanról, az igealakokról az a mi dolgunk volt akkor már.  azt, hogy egy vizsgarendszerben meg tudunk-e felelni, az viszont már a felkészítők felelőssége volt. Ők voltak, akik bemutatták a rendszert nekünk és megismertették annak erős és gyenge pontjait. Rámutattak arra, hogy ezek között erővonalak között hogyan lehet mozogni,   mindenki akkori legjobb képessége szerint.

Nagyon jó élmény volt. Sajnáltam, hogy egyetem és 2 év tanítás után szembesültem csak ezzel az érzéssel. Mert annak ellenére, hogy a mai napig hadilábon állok az angol nyelvtannal, a kiejtésem még ennél is  csodálatosabb, ma is emlékszem mindenre, ami ahhoz a vizsgáig elvezetett. 

Érettségi ide vagy oda, hiába a számtalan tárgyi ismeret, ha  oda az élvezet. Ha a meglepetés ereje és a bizonyosság kétsége marad.  Fölösleges érzelmi energiacsatákkal és erőtlen érvekkel.


De még az is lehet, hogy csak azért vannak életünkben véletlenek, mert mi magunk nem vagyunk elég érettek. Éretlenek vagyunk sok-sok restanciával. De meddig engedjük, hogy a vizsgadrukk, a körülmények és mások számoljanak helyettünk, mások osztályozzanak jobban vagy rosszabbul, mint amit tudunk? Mi teszunk azért, hogy jól érezzük magunkat ? Tulajdonképpen tényleg nem fáj ha a zöldfülűek maradunk, csak hülyén jön ki.

2012. május 2., szerda

Munkanap



"A munka nemesít," mondja Bob, "engem nem nemesít" kontrázik erre Bobek, a nyúl. De vajon mitől lesz  egy munka valóban jó? Mitől lesz olyan igazi erőt és embertpróbáló, nemesítő a  munka? Ha értékelése, jutalmazása  kimondottan emberi specifikum, akkor valóban különleges feladatunknak tarjuk-e a munkát? Megbecsüljük-e azt? Ünnepnapokra és munkanapokra osztjuk az éveket,  dolgozunk, robotolunk, hajtunk, húzzuk az igát, de ha nincs munka, nincs feladat sóhajtozunk.

Mindig voltak ideális munkák, versenyképes, jól fizetett kellemes állások. Csak az emberek nyalnak egy pozícióért, vagy eltapossák egymást érte. Vannak, akik ódákat zengenek állásukról, mások inkább ordítoznak munka gyanánt.  Vannak akik, várólistán várnak a csodára és vannak, akik a betöltetlen pozíciókra vadásznak, lesnek, mint egy nagy, becserkészendő vadra. Akadnak, akiknek szótlanul  megkreálnak egy alibi munkakört és vannak, akivel nem szerződnek le soha. Van akit csak úgy puszira megbíznak egy zsíros munkával. Vannak, akikre meg csak idényben van szükség. Van olyan pozíció, amire bizony születni kell. Olyan is akad, amibe bele kell születni, aranykanállal a szájban. Van, aki bevállalja, hogy gettómilliomos, tőzsdecápa vagy trónörökös lesz a munkája révén, de van akit abszolút nem motivál semmifajta  egzisztenciális főnyeremény.
Ők azok, akik munkát és pénzt keresnek, de valahogy egyiket sem találják. Mert nem dolgoznak meg érte. Öööö tényleg?! Munkáért munka program? Na ne már! Hát igen, nagyon szeretjük elfelejteni, hogy ingyen ebéd sincs!  
Mondja már meg valaki, hogy mi is az a nagybetűs munka! Miben és mikortól mérhető annak értéke? Miért kell megdolgoznunk a munkáért? És egyáltalán honnantól számít és mikor dolgozunk? Ja, hogy a sült galambok is repkednek néha? Ha erre vársz, az persze oké!

Amikor Alexandria királya,  I. Ptolemaiosz a geometria könnyed elsajátításának rejtelmeiről faggatta Euklidészt, annak idején az igencsak tömören adta meg a választ a királynak:„ A geometriához nem vezet királyi út,  munka nélkül nincs kenyér sem geometria. "Gyorsan, könnyen és egyszerűen" voltak már akkor is a hívószavak. Hát akkor, miért ne lehetne az a vágya még a királynak is, hogy idő, szorgalom és türelem nélkül jusson el a csúcsra.  A türelem a királyságot teremt? Elég elitista gondolat.
Pedig nem az, mert a coaching nyelvezetével a munkával elért siker maga a  királyság. Már amennyiben metafórikus értelemben, mi magunk saját királyságunkban (vagy szemétdombunkon)  uralkodóként élünk. Persze elképzelhetjük magunkat mesebeli trónörökösként is magunkat, de akkor felmerül a kérdés, hogy mi történt mostanáig, ki van a mi fenségterületünkön, ki kormányozza az életünket ügyvezető nélkül? Euklidésznek nem volt igaza, mert van ahova a még a király is gyalog jár.

A megismerés az munka, amely önmagunk megismerésén keresztül vezet el önmagunk felfedezéséig, saját magunk megtapasztalásig.A Munka jóval több egy közönséges módszernél: Lényed legmélyét kelti életre.”(Byron Katie)
Vegyük például a testsúlyunk feletti kontrollt, szúrós tekintetünket vagy egy egyszerű dadogást. Le tudjuk-e dolgozni azokat a hátrányokat, amelyekkel eddig  együtt éltünk, gyorsan, könnyen és gyszerűen?
A Király beszéde című filmben például az a paradox helyzet áll fenn, hogy a legkisebb királyfi nem érti saját meséjét. Miközben folyamatosan bizonyít másoknak, nem érti saját eredményeit. Gyűri magát, mert még jelentéktelenebb akar lenni, mint aki. Normáliiis?!
Pandóra csapása mikrofon képében egyszerre hordozza a betegséget (dadogás), bánatot (nem tud jó fia lenni apjának), szegénységet (megnyilatkozásai korlátoltak), bűnt ( bűntudattal ), ínséget ( megfosztva lenni a szülői szeretetettől) , szenvedést (a dadogás okozta gátak miatt), keserűséget (az eddigi sikertelenségek miatt), öregséget ( az idő múlik), gondot (amit, a királyságnak okoz), irigységet (a testvér féltékenység), gonoszságot (a frusztrációkért). Csupán a remény maradt benn a fiú szelencéjében, de az is halovány és igen mélyen van.  

Nem akar beszélni róla, de meglátni és értelmezni sem akarja azokat  a jeleket, amelyek róla szólnak. Az újabb paradox helyzet áll elő, az önmaga elől menekülő ember, végül a saját királlyá választását nem tudja elkerülni. Támad és sok munkával betart-saját magának. Kinek jó? Nem  érti a nyomást, belső félelme csak blokkolja munkakedvet.  A dadogást, az apa akaratgyengeségnek, a királyi sarj szimplán technikai hibának tartja.
Menthetetlenül dadogna tovább, ha nem találkozna olyan valakivel, aki nem javítani akar rajta, hanem vele együtt dolgozni. Olyasvalaki, aki azt akarja, hogy a királyfi hallja meg saját hangját és tanulja meg használni azt. De a kiskirályfi nem akar dolgozni.

A család történelmi időket él, miközben a társadalmi nyilvánosság határát feszegeti az ünnepélyes rádióbeszédekkel, az ausztrál logopédus az udvari protokollt töri meg sorozatosan. Mr. Louge a Grice-i az együttműködés maximáit figyelmen kívül hagyva dolgozik: mennyiség szintjén túl sok munkát ad őfelségének, ismeretei minőségében előrébb jár koránál, így nem ellenőrizhető a régi dohos dogmákkal. A kapcsolat és a modor szintjein pedig egyáltalán nem  tanúsít királyi jómodort, mert nem az udvarból származik. Akkor mégis kicsoda és mit akar, az aki nem is a mi kutyánk kölyke?!
Lionel Louge: Bizonyára egy uralkodó agya tudja, hogy mit csinál a szája? VI. György: Ön nem nagyon jártas az uralkodók dolgában, nemdebár?”
A rendelőben kezdődő a foglalkozások, (az én váram az én szabályaim) olyan kreatív destrukciók, amelyek megtörik a merev gondolkodást. Útat engednek.  A királysággal, mint felvázolt jövőképpel azonban túl messzire és előre szaladt Mr. Louge. mert olyan relevanciát sért, amely még felségsértéssel ér fel. Nem nőtt fel a feladathoz a megbízó. A coach ilyenkor loyális vagy sem? Ki  akarja jobban a királyságot? Lionel vagy a trónörökös?
Bár a logopédus által felvázolt jövőkép alapjai már rögzültek.  A megtanult technikák olyan reziliens modort és viselkedést erősítenek meg a királyban, amely révén belső háborúk nélkül fogadja el a helyzetet. Ura lett önmagának!
"Napi egy óra tanulás három év alatt a csúcsokra röpít a szakmádban. Öt év alatt nemzeti tekintély leszel. Hét év alatt a világ egyik legjobbja leszel abban, amit csinálsz."
A beszédórákon  megerősített kompetenciák és a megszerzett énkép felkészíti arra, hogy elfogadja a bátyja lemondását és szembenézzen azzal, hogy ki is ő valójában.Ő a király! Ezeddig életben tartott irracionális öncsalás helyett újra építheti a királyság szent intézményeit és a dadák kiválasztásának szempontjait.
A reziliens lett, aki  képes továbbtanulni az újonnan felbukkanó helyzetekből. Bár a film végén, az új király (is) alárendelődik annak a királyság protokolljának, ami elől eddig menekült, mégis megtalálja  azt a számára kedves  élményt, amit saját magán végzett munkájának gyümölcse ad nap, mint nap.

A kényelmes, kipárnázott út talán gyorsan elvezet a könnyen leszakítható gyümölcsökig. Az egyeníz felejtős. A munka többszólamú, közös játék. A munka a mese erejével repíti a célja felé azt, aki dolgozik magán. Az önmunka  új színeket, ízek ad. Nemesebbé teheti azt, aki komolyan gondolja vágyait, mert nemcsak a célok érnek be idővel, hanem a gyümölcsök is édesebbek lesznek.