Szeretet.éhség

Szeretetünnep, adakozásra felhívó szlogenek, érzelmi húrokat pengető charity és reality show-k utcán és otthon. Ügyelünk a részletekre. Figyelünk  az ünnepi hangulatra. Igyekszünk tompítani a tátongó hiányt. Egy kis cukormáz, egy díszes csomagolás. Szalag is mehet?! Minden felbukkanó érzés, egy jelzés. Jelzés arról, hogy túl,felül, alul vagy éppen nem megfelelően értékeljük az adott helyzetet. Hol rezeg meg az érzelmi skála?

Adj! Nem adok!  Adok. Miből?!

Érdekes, hogy van a szeretetnek ünnepe, vallása, vannak ortodox és kevésbé szigorú hívei, de mindenki alapjogként követeli magának. Pedig a szeretet  nem számít alapérzelemnek a pszichológiában – öröm, szomorúság, düh, undor, félelem, meglepődés igen – a  bizalom és a megvetés  is vált ki reakciót egyes agyi központokban, bár szeretetközpont, hát az  nincs az agyban. A szeretet biológiailag nincs belénk kódolva. Mert tanuljuk, ha tudjuk. Mégis, hasonlóan a fizikai fájdalomhoz, gyönyörhöz valahol érezzük. És éhezzük. Éhezünk a jóra, a szeretetre, mint egy falat kenyérre.

A szeretet nem ösztönös cselekvés, nem inger, hanem tanulási folyamat. Családban, közösségben, úton-útfélen. Nem magányos, nem hit, segítő, erkölcs, törvény könyvekből megszerezhető, hanem egymás által, emberi  interakciók  során  elsajátított tudás. Az okos szeretetnek ezek után már –már művészi szintje is leledzik. Ott ahol igazán, széles körben művelik is az igazán fenntartható , újrahasznosítható a társadalomba. A charity saját magunknál kezdődik, aztán majd jön rá az áldás is.  

Talán ezért is olyan fontos mindig emlékezni és emlékeztetni a szeretetre, az intimitásra, mert magunktól nem mindig vesszük észre. Nem gondozzuk, nem törődnünk vele, nem adunk bele. Természetesnek vesszük, csak akkor nem vesszük észre, ha feszít, nyom, szúr. Maró éhség ez. Igazi savazós, akár gyomorfekélyig is. Infantilisan toporzékolva követeljük az igazat,’ szakíts ha bírsz’!

Nem, nem mondjuk ki, hogy mások szeretetemorzsái  utáni  makacs kuncsorgásunk tulajdonképpen  saját belső szeretetérzésünk utáni vágyakozásunkról szól a storynk.  Erről próbáljuk ügyesen elterelni, hárítani  a figyelmet a közben egyre növekvő éhséggel. Nem, nem mondjuk ki. Találja ki a másik, ha szeret - naná!  Büszkék vagyunk, vagy sértettek, vagy nagyravágyók, vagy kicsik.  A magányba zárt lélek zaklatottan, korgón, éhesen keresi a kontaktust a külvilággal, amíg bírja cérnával. Aztán fel is adhatja. Az ember társas lény, a magányba csak menekül. Elvadul. Igazi kemény meló a társaas magányba zárult gondolatokat és félelmeket újra megnyitni, megszelídíteni.

Nehéz terep a szeretet. A szeretet és az intimitás kéz a kézben járnak, ez a boldogságkeresők igazi aduásza. Ahol  van szeretet ott van boldogság is.  Akik azt hiszik, a másiknál van a kulcs, igyekeznek biztosra menni, mindenkiben megtalálni.  A másikkal csupán ketten vettek jegyet utazásra az ismeretlenbe.

Sonja Lyubomirsky amerikai kutatásai szerint a boldogságszintet 50%-ban genetikai adottságaink, 10 %-ban környezeti adottságaink, 40%-ban pedig szándékos tetteink határozzák meg. A 40%-ból azonban mutatnak rá a kritikusai, nagyon is hiányzik a véletlen, mint tényező. A steril klinikai számokat a valósági sokszor felülírja. Meg a felejtés.

Tim Wilson (Virginiai Egyetem) és Dan Gilbert (Harvard Egyetem) professzorok elvégeztek egy kísérletsorozatot, amelyben kimutatták, hogy a legnagyobb hibánk annak túlbecsülésében rejlik, hogy milyen sokáig és milyen erősen fog hatni ránk egy adott negatív életesemény. Túlbecsüljük, a szakítás, gyász, munkahely elvesztése okozta érzéseinket. Felnagyítjuk, de nem látjuk előre, hogy nem fog állandóan azon járni az eszünk. Pedig elmúlik,az is mint minden. Mégis képtelenek vagyunk helyesen, reálisan  felmérni annak a fordulópontnak a hatásait, amelyről éppen gondolkodunk.

A második olyan tényező, amely rossz irányba befolyásolja saját  jóslásainkat, az az hogy rendszeresen alábecsüljük annak erejét, amit Gilbert és Wilson „pszichés immunrendszerünknek” nevezett. A kutatásaik során kiderült, hogy  testünk védekező sejtjeihez hasonlóan, amelyek a kórokozóktól és a betegségektől védenek, úgy  pszichésen is rengeteg alábecsült vagy előre nem látott tudásunk és tehetségünk van meg és elmagyarázni a kudarcainkat. Ez a képesség az, amely révén megvédjük magunkat attól, hogy elbukjunk. Amikor stressz ér bennünket, vagy rossz dolgokkal kell szembesülnünk. Az ember szereti elfelejteni, hogy egészen rugalmas, és képes  arra, hogy gyorsan bagatellizálja, kimagyarázza vagy kizárja a negatív élményeket, illetve valamilyen pozitív dologgá alakítja át őket.

A szeretet mellett a tehetetlenség és az optimizmus is tanulható – egy bizonyos fokig.  Ahol nem tanítják a kölcsönös együttműködést, ahol a kudarckerülés és a tehetetlenség kódolva van a mindennapokban és az oktatásban,  ott könnyű a szeretettel és annak hiányával manipulálni. Pénzzel minden megváltható, elvonással büntethető.

Ahol  szükséglet, vágy, kívánság  van, arra megoldások is vannak tartja a közgazdaságtan. Mind jobban beletanulunk ebbe a spirálba. Az éhező/fogyasztó részére, tudatosság hiányában a gagyi és sablonos is jobb, mint a  semmi - tarja az általános nézet. Az olcsó, erőszakos megoldások dömpingje készen házhoz is szállít, netről rendelhető. Egyszerre  pazarló és hiányos. De legalább gondolkodni és felelősséget vállalni nem kell. All in.

Az éhségoltás hamis illúzióval, fényevéssel is működik, a valódi értékek megtapasztalásának helyett. Önbecsülés hiányában egyszerűbb  szeretetkurvák, érzelmi vámpírok társaságában vergődni,  mint rákérdezni arra, hogy mi mindent tettünk azért, hogy most ebben a helyzetben élünk. Jönnek a kifogások: lsd fent. Aki azt hiszi, nem érdemli meg, az hárít. Gyermekként zárja el magát a felnőtt világtól.  Gyermekként követel. Nem okos, nem bölcs még. Gyáva? Egyszerre kerüli a magányt és menekül a magányba.
Egyszer úgyis felelős lesz a rózsáért. És magáért.

Egyedül nem megy. Hogyan tovább?  Meddig éhezel?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

 

A szerető, a coach és az elveszett hét év

Egy nap a nő felkelt és azt mondta elég volt! Felkelt és elkezdte az elmúlt hét évét keresni és amikor meglátta mivé lettek, önmagával a vitára már nem maradt ereje. Az eltelt idő súlya mázsás kőként húzta vissza a mindennapokba.

Aztán csak összeszedte  magát. Ha az első évben a barátainak panaszkodott, harmadik évben jósnőhöz ment, az ötödikben pszichológushoz, akkor most az elérkezett a hetedikben valami más módszert kell találnia. "Nem akarom a prímszámok magányát élni". Az üres szavakban nem hisz, a műkönnyek nem hatják meg, hiszti az egész! "Úgyis mindig a feleségéhez megy és mindig  talál egy frissebb húst búfelejtőnek." mondja, csak mondja, és hét évnyi hallgatás, hét év titka ömlik belőle. A hallgató hallgat, de a beszélő fél. 

A félelem az ész árnyéka, miközben a józan ész  folyamatosan önvédelemre játszik. Az ész szereti felvértezni magát a félelem ellen.  Pedig a félelem a magánytól, félelem a haláltól mindig ott kering mindenki körül. A megcsalás, az árulás, elhagyás tagadása a legnagyobb ellentmondások egyike. Csakis az ész számít hangoztatja az, aki fél! Tehát egyre többet gondolkodik saját félelméről. A szabadjára engedett csapongó képzelőerő pedig a félelemmel indul el kéz a kézben saját útjára egyre távolabb a valóságtól. Hogyan lehet ezt a nyomasztó gondolati csapdát feloldani? Úgy hogy beszélünk róla, beszélünk a félelemről. A félelem ugyanis, ha már szóban kifejezést nyert elveszíti uralmát a pánikjellegű cselekvések felett és játékká szelidül. A megkönnyebbülés ereje szárnyakat ad, mind Bóbiták lehetünk és mégépítkezhetünk is.

"Hogy mi jellemezte leginkább a kapcsolatunkat?" Lamentál, aztán azt mondja, hogy ő szeretőnek tartotta magát leginkább érző, húsvér nőnek, akinek érzelmei vannak még mindig. A pasi pedig őt barátjának tartja. De lehet-e férfi és nő között barátság?! "Nekem nem ezt jelenti a barátság! Abban is a végletekig odaadó vagyok, nem tudok félvállról venni dolgokat."  Hogy milyen lenne szerinte egy ideális férfi–nő kapcsolat? „Hát milyen? Nem tudom” mondja ő. „Nem tudom mi a normális, eddig azt hittem ez a mi kereteink között normális, de pasi egyszer azt mondta, ha mindig erre a kapcsolatra lenne szüksége, akkor mindig itt lenne. De nincs mindig itt. Én egy sziget vagyok neki. Az ő szarainak a szigete, ezt ő mondta.  Egy guáno–sziget, ahova kiköthet ha akar, amúgy meg magasról leszarja hogy mi van a szigeten.” „Gyönyörű!” mondja a coach. „Szóval egy sziget, amit szarból építettek, de úgy tűnik mégis van élet rajta. Legalábbis az Ön életet csiszolt bele, életet, ami ide köti, fel is virágoztatta egy remélt világgá, most ebből táplálkozik. Elég stabilnak tünik ez a sziget. Ismer másvalakit is, aki szigeten élt, aki szintén tudja milyen azon élni?”

„Sziget? Olyan, aki szigeten élt? Hajótöröttre gondol?” „Én nem gondolok semmire” válaszol a coach. „ Akkor talán a Robinson meg az Aranyember, az is egy szar ember volt” vágja rá dühösen.” Élte a ficsúr kis életét egy szar házasságban, aztán eljárt a névtelen szigetre szórakázni Noémihez, akinek  gyereke is lett tőle. Bár Tímár úr volt  olyan karakán és otthagyta a feleségét és odaköltözött a szigetre, mert nem akart hazugságban élni.”

„Igen”, ért egyet a coach „talán ezért is lett happy end és bestseller, azóta is a legolvasottabb magyar könyvek egyike az Aranyember, mert olyan vége van, amiben minden jóra fordul, mint a mesékben. De talán írhatott volna Jókai egy másik regényt, akár más szereplők szemszögéből is. Az akkor teljesen más történet lenne, nem gondolja?„ "Igen talán leírhatta volna a felesége szemszögéből, hogy milyen csalt asszonynak lenni" "De van más nő is ebben a történtben" emlékeztet a coach. "Igen, igen Noémi története" helyesel az asszony. Az ő története milyen lenne? Hogyan írná meg Ön Noémi történetét Jókai helyett? Tudja, hogy Noémi név az örömöt jelent? Milyen lenne egy életvidám nő története, aki egy lakatlan szigeten él?

„Ott kezdődnek, hogy egyáltalán nem élne lakatlan szigeten, elegem van a sziget történetekből, a kirekesztet magányból és az elzártságból! „ ellenkezik az asszony. „Jó, de most egy szigeten él, innen indul a sztori, azzal, hogy már eltervezte, hogy el akar  jönni. Nem ártana egy tervet összeállítani hozzá, nem gondolja? Hogyan tervezi az átjutást a szárazföldre, van hozzá segítsége?  Mi lesz, ha elhagyja a szigetet, ahol eddig élt? Ismeri azok szokásait akikhez tart?  Tudja már, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra?” „Hú mennyi kérdés!” neveti el magát végre. „Robinsonnak is volt segítsége, Péntek. Talán lehetne Ön az én Péntekem addig, míg coacholunk vagy ácsolunk együtt egy bárkát nekem. A többit meg közben kitaláljuk."

A történetben szereplők valós személyek, a valósággal való bármilyen hasonlóság nem a véletlen műve. Az életet sok mindenért lehet okolni, de sorsunkért mi magunk is felelősek vagyunk.

Na de, kinek van hozzá Péntekje?