Barátfüle, vagy amit akartok

Víz a híd alatt –
tükörkép a hullámon
sosem ugyanaz.

Hatévesen lett egy húgom. Tesó lettem és dada. Féltékeny anyatigris.  A látogatók télvíz idején banánt hoztak és őszibarackot- amikor a kubai narancs is csak a reklámban volt-, sütiket és komatálat, és mindenki csak őrá volt kíváncsi. Vagy legalábbis azt mondták.  Aztán jöttek a hétköznapok és a valóság. Egy anya nem tud  két gyereknek anyja és apja is lenni egyszerre.  A menzanélküli, kulcsos nyáriszünetek a  hétvégén  előre lefőzött, melegíthető ételekből álltak. Nem volt kivel egyeztetni munkamegosztást és nem volt még mikro sem. Álmosan megírt kockás cetlik voltak és csók anyu reggelire. Minden baromira egyhangú lett szerdára. Bár néha át lehetett menni a mamához egy egy  jobb ebéd reményében, de azért mégis jobb volt a szomszédokkal bandázni a kert végében.

Már vagy 9 éves lehettem, amikor meguntam a várakozást és a vágyakozást a hétvégi új és friss ízekre. Nem volt net, sem gasztroblog, viszont a bolt előtt mindig meg lehetett tudni ki mit főz szerdára, péntekre vagy karácsonyra. Szinglik voltak ők 70 évesen. Özvegyek már vagy 30 éve. Rántott leveseken éltek egyszerű életet és svábul mákos nudliról beszélgettek. Rövidnadrágban álldogálva a  úgy hangzott minden szó, mint valami agymosás. Gondoltam ha ilyen egyszerű róla beszélni én is főzök egyet meglepetésként. Biztos nagyszerű lesz a nudli és lekváros derelye,  micsoda fusion cuisine!

Így hát  krumplit főztem héjában és kanalaztam a zsírt a gyúródeszkára. Szállt a liszt, törtek a tojások, ragadt a massza. És Horváth Ilona is, mert az alapokat kihagyva  azonnal  214. oldalon kezdtem. Már az elején rájöttem, hogy  elcsesztem. A megadott súlyokat nem mértem, és ami előttem van az, egyáltalán  nem hasonlít ahhoz,  amiből kockákat lehetne hasítani. Arra emlékeztem valahonnan, valakitől  – a kisgyerek sok helyen csendben eláll -hogy a tészta akkor jó ha elválik a táltól és a kéztől. Még gyúrni kell, még több liszt kell. Ököllel vertem a nagy masszát mire gyúrni lehetett. Sírtam az izgalomtól, mert már idő volt. A nudlik egy kisgyerek tökélyével gyúródtak, a derelyéket  meg az éhség tömte meg lekvárral. Már csak a víz próbája volt hátra. A fazekat nem értem fel, kétszer kellett székre állni és a csapptól a tűzhelyig magamra borítottam a vizet, szerencsére még hidegen.

Már csak fél óra volt hátra. Gyorsan megterítettem, hogy legyen kés villa az asztalon, szalvéta, pohár a megfelelő oldalon és porcukor. Napközisek büszkesége!  A könyv megírta ugyan hogy addig kell  főzni míg fel nem jönnek  a víz tetejére, de időt nem. Egy –kettő és már sorban láttam felbukkanni  a kis nudlikat.Arcom az izgalomtól, kezem az égésektől volt piros, elkészült az első remekművem, konyha úszott, ruhám ragadt, lelkem dagadt, szemem csillogott Nektek csináltam!

A teszt időszak azzal fejeződött be, hogy félig főtt tésztákat rágtunk egy darabig, ünnepélyesen majd sírva fakadva kiborítottam az összes tésztát a kukába. Volt hiszti és sírás. A csalódás és csapkodás. nagy volt. Nagyon haragudtam a könyvre, hogy nem írják meg mikor jó valami és hogyan kell helyrehozni azt, ami elromlott. Miért minden tökéletes a könyvben és miért vannak hibák az életben? Mindenki tökéletes? Hogy csinálják ezt a felnőttek? A nagy panaszkodásban aztán kiderült mi volt főzésem oka. Utána többször volt más étel az asztalon és én sem adtam fel. Például a tökfőzelékemre tesóm a mai napig emlékszik.