Kenyeres pajtásak

Ha gyerekkorom legszebb nyarán valaki megkérdezi, hogy mi az öt kedvenc ételem, biztos csúnyán néztem volna rá. Hogyis lehet ilyen kegyetlen?! Szűkíteni? De azért  teliszájjal vigyorogva úgyis a zsíroskenyeret válaszoltam volna, a húsleves, a csokisfagyi, a  gesztenyepüré és az őszibarack mellé.

A mindennapi ropogós kenyér, olyan természetes volt, mint reggeli felkellés. Szemben volt egy bolt, ami falusiak élő emlékezetében pékség is volt, deaddigra már  vegyesboltként maradt fenn. A szemközti udvarból mindig láttuk, hallottuk, hogy mikor hozzák az aznapi frisset. Mikor érdemes átszaladni. Ha igazán tobzódni akartunk a mindennapok hiányában, akkor is jó volt, mert a kenyérgyár is csak 5 perc volt bicajjal. A reggeli és a délutános műszak kemencéiből egyenesen a boltba tolták az állványokon felsorakoztatott félgömbölyű  kenyereket. Soha nem volt idejük, hogy megszokják új helyüket, kapkodva kerültek a kosarakba, onnan meg az asztalra. Egyetlen furcsasága volt a helynek: a férfiak kortól függetlenül, egyedül is, asszony nélkül is eljártak ide-vásárolni! A sülő kenyér és biciklin hazakerülő és hűlő kenyér illata késődélutánra belengte az egész falut.

Azt, hogy a kenyérrel nem csak a sült hús zsírja függ össze később sejtettem meg, egy szülői pletykából. Osztálytársam anyukája ugyanis azon panaszkodott a kapuban, hogy fia egy hete minden kenyerüket kibelezi otthon és az utóbbi időben már sírva is fakad a kenyércsonk felett. A bárgyú tekintetekre zavartan és súgva mondta Istent keresi és nem találja. Hittanon pedig azt tanította nekik Lajtos atya, magyarázta tovább az anyja, hogy a kenyér isten teste, és azóta a gyerek nem eszik kenyeret, csak kiflit.  Szerintem vicces kifogás volt.

Azt hogy a kenyérnek ünnepe is van a faluban, nem bántam, bár furcsállottam, hogy a búcsú a neve. A piactéren bömbölt a BoneyM és az ABBA. Volt céllövölde és körhinta, festett fakanál és kacsintős pénztárca, fröcsögő sültkolbász és vattacukor doszt, csak kenyér nem.Azt, hogy a kenyérkeresés nem egyszerű azt nagyapám szigora igazolta. Amíg a kenyerét esszük, addig az ő szava a parancs. Persze az unoka néha kivétel, le lehetett kenyerezni őt is.

Gyergyóban jártunk, amikor Erzsi néni bejelentette nagy munkája lesz másnap, kenyeret dagaszt. Főtt a krumpli nagy fazékban, több pityóka, mint a búza, lekerült a kovász és a tiszta kendő a polcról. Óriási teknő fölött állt az a csepp asszony és kétóránként dagasztott. Segíteni ott nem lehet, mondta, asszony kétkezi munkáját teszi az asztalra egy hétig, nem lehet mást hibáztatni érte. Másnap hajnalban a kinti kemence alágyújtva várta a napot. A vastaghéjú, malomkőnyi kenyerek sorban érkeztek a padra.

Azt nem mondhatom, hogy megettem már a kenyerem javát, de azt igen , hogy régóta nem ettem jó kenyeret. Próbálkozás volt, sok száz üzlettel és pékséggel, kóstoltam géppel és kézzel dagasztottat, magosat, barnát és feketét de hiába a milliónyi recept valami mindig hiányzik ahhoz, hogy több legyen mint múló falat.

A biztonsághoz rítusok kellenek. Közösen elfogadott és közösen működtetett szabályok, amelyek betartásával élni lehet. Ha nincsenek egy kapcsolatban  rítusok, ki kell találni azokat, ha régiek elkoptak és elmúltak, akkor újakat kell  építeni. 

Hogy mi a nosztalgikus érzések felelevenítésének célja? Emlékezni és emlékeztetni. A biztonság érzetének felidézése a coaching során azt a tudatot erősíti, hogy képesek vagyunk egyensúlyban tartani a kormányt akadály esetén is. Akkor, amikor mindenki teljes amnéziában akar élni,  háta mögött elfelejteni a múlt emlékeit, akkor a legjobb ha magunkban egy kis múzeumot építünk. És egy izgalmas kiállítás képeiként nézzük vissza kenyeres pajtásainkra.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.