A professzionális Esőcsinálók

Jó pap holtig tanul, a (jó) coach pedig mindenből. Végül is a coach is ember. Van neki élete köz és magán is. Szakmai és privát. Az erő vele van jól tudja, de van amikor a környezet sokkal makacsabb, mint elsőnek gondolta vagy érezte. És akkor izomból nekifeszül a feladatnak, mert magad uram, ha szolgád nincs! Önismeret, önmérséklet, önsegítés és önkielégítés. Klassz! Tényleg. Pedig van etikai kódex, van szupervízió és van szakmai közösség, de hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Megtudom csinálni mantra ösztönösen éget belülről. Meg tudom csinálni, mert meg kell. A protestáns etika is ezt kívánja, az imago meg végképp! OK, letöltöm, megtanulom, elsajátítom, megismerem érzések adnak egy jó nagy egonövelőt naponta egyszer, de lehet, hogy többször is.  Minek is ide bárki is tudom én ezt magamtól is?! Minek kell ehhez segítség?!  Ő is ugyanezt mondaná, csinálná és még fizetni is kell érte, hallja saját magát.

Add már uram az esőt, szóltak a népek a hosszú szárazság alatt és akinek kéretik annak adatik. Esni kezd. Sokat.

Sikerült megint széjjel áznia a födémnek, a konyhának, a szobának. Amikor ez ember egy pár hónap alatt többször is megtapasztalja, hogy milyen a sajátért küzdeni, igen könnyen vérszemet kap vagy feladja. Még több ilyen, kellene még egy kis olyan. Mindenre próbál figyelni miközben végül sehova sem halad. Betörés, ajtócsere és utána festés, idén talán le sem kellene vennem a felújítás alatt című pólómat. Elég unalmas a felirata hiába van kék, piros, zöld, fekete, fehér, sárga színű  belőlük aka Bono. Minden porcikám tiltakozik az újabb tények, kreativitás, az újabb előnyök, ötletek felsorolása ellen. Igazán jó coachee alanya vagyok saját magamnak. Mert csak ellenvetéseim vannak és igen szélsőséges érzéseim az elmúlt időszakban megtapasztalt képességeimről és annak fordítottjáról is. 

Tudom, hogy nem akarok több biztosítóra várni, nem akarok több időpontot egyeztetni, de ami leginkább nem akarok egy újabb nyarat végig mókuskodni a lakásban. Levegőt akarok, teret, ahol érezhetem magam a legnagyobb balagan közepén. Aztán mégis csak elérkezett  az idő, amikor összeszedem magam és felívom Imrét a festőt, aki 4 óra alatt megcsinálja azt, amin két évvel ezelőtt egy hónapig matattam. Mekkora alázás ez?! 4 óra elég ahhoz, amit magam egy hónapig csináltam?! Utólag is elgondolkodtató miért voltam oly büszke magamra és most miért  nem ragaszkodtam korábban megszerzett keserves tudásomhoz! Megint a komfortzónám túljára kellett mennem. Miért volt szükségem ezekre? Miért ragaszkodtam ennyi ideig a járt unalmasra koptatott kitaposott utamhoz? Jung tudja.

Zűrzavar uralkodott ott (mindegy, hogy hol), mivel oly sokáig szárazság volt, és továbbra sem esett az eső. A falu lakói mindenhova elmentek, bölcs embereket kerestek mindenütt, és imáikkal, szent dalaikkal bálványaikkal és talizmánjaikkal csalogatták az esőt. Hiába.

Végül valaki így szólt:

-        - Hallottunk még az öreg esőcsinálóról. Nem tudjuk mit kér érte, de esetleg megpróbálhatnánk.

-        -  Igen, szóljunk neki!

Úgyhogy nagy ünnepséget rendeztek a fogadására, de amikor betotyogott ez a kicsi ember, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre  számítottak.

-         - Talán nem is éri meg a pénzét! – morogtak csalódottan.

-          - Halljuk mire van szükséged? –szegezték neki a kérdést.

Az Esőcsináló egyszeriben felmérte a helyzetet és így válaszolt:

-        -  Semmit, igazán semmit, köszönöm. Csak egy kis kunyhót. Jöjjetek vissza három nap múlva!

Bevezették tehát egy kicsiny  kunyhóba, és vártak három napot , amikor is esni kezdett. Csak úgy zuhogott megállás nélkül.  Ők pedig szinte magukon kívül voltak az örömtől.

Utána odamentek az Esőcsinálóhoz, és megkérdezték tőle:

-         -   Hogy csináltad? Mi volt ez a nagy varázslat?

-     - Nem csináltam semmit- felelte az Esőcsináló- Nem tetszett , amit érkezésemkor itt láttam. Bementem hát a kunyhóba és csendesen magamba mélyedtem, összeszedtem magam, és természetesen jött az eső.

Nincs mit tenni, csak rendbe kell szedni magunkat.  Ehhez kellenek a professzionális segítők, Esőcsinálók, festők, coachok. Mert velük meglepően megváltozik az egészről alkotott képünk pillanatok alatt.  Amikor az ember egy külső segítő segítségével rátalál az időre és visszaemlékezik korábbi saját magára, arra hogy milyen volt, ki is ő tulajdonképpen, olyankor elgondolkodik vajon miért hagyott ennyi időt veszni a drága idejéből, életéből? Mire volt jó neki? Rájön arra, mihez is ragaszkodott eddig. Lehet ilyenkor felszabadítóan sírni, elengedni, mert ilyen kérdésekkor még a hegyek is megmozdulnak. És ilyenkor végre elkezd esni az eső is.

Szemtelenül

Csak egy pillanat műve és az ember  már  nem is lát a saját szemétől! De mert a vaktyúk is talál szeget, végül úgyis elhiszi azt, amit lát. Vagy nem. Na jó,  aztán meg jó hosszan agyal rajta  még egy darabig.  Mert ugye  mi van akkor, amikor mégsem hisz saját  szemének? 

Olyankor igyekszünk készségesen szemügyre venni a tényeket, és ezek mérlegelése után udvariasan szemet hunyunk a valóság felett. De ha tovább hitetlenkedünk abban, amit látunk , o tempora, o mores, még kellően szemtelenül a szemünkre is hányhatják! Ha szemérmesen elfordítjuk fejünket, attól még a kérdés persze  kérdés marad.Ha szemet vetnek ránk, szemtelenül beszólhatunk de trükkösen szemmel is verhet. A mágiának nincs felső határa, még  szerelem is lehet abból, mindjárt  első látásra! A szem a lélek tükre. De mi van akkor, ha a lélek az agyban van?

Hiba a mátrixban?

Az ember a körülvevő világot öt érzékszerve segítségével fogja fel, persze ott van a szex,  hatodik is, amiben viszont már minden benne van.  Az emberi agy állítólag 40%-a csak a látással  foglalkozik. A világot elsősorban látásunkon keresztül értjük meg. Az evolúció során, pedig az érzékszerveink közül a látás alakult ki legkésőbb. Meglepő módon viszont hiába kapott ennyi időt a fejlődés során, mégis az egyik legpontatlanabb szerv. A szemünkben ugyanis van egy vakfolt, ami nem lát.  Ha két szemmel nézzük egy dolgot, akkor kiegészíti egymást a két szem. Ha becsukjuk az egyik szemünket, akkor is tökéletesen látunk, mert az agy kiegészíti a hiányzó részt,  az egy szemmel látottakat. Az agy folyamatos sztoriban van, szinte becsukott szemmel is látjuk, hogy miket mesél a bécsi erdő.

De mivel már olyan régóta benne vagyunk saját történetünkben, hogy nem látjuk a fától az erdőt,  az agy, biorobot üzemmódba teszi magát a fenéket fog erőlködni. Mindent rutinból végez, aztán csücsül a babérjain vagy a káoszban, amit okozott- egy darabig. Az emberi agy ugyanis nem a szépségek és igazságok keresésére készült, hanem a túlélésre. Nem azért működik, hogy morált, esztétikát, hőtágulást és kvantumfizikát magoljon, hanem azért hogy funkcionáljon, méghozzá egészségesen. Richard Gregory szerint az agy funkciója a tapasztalatok során szerzett ismeretek közötti hézagok kitöltése, a túlélés biztosítása.

Egy árnyék a falon egy fa ága vagy egy útonállóé? A piros virág szerelem színe vagy a mérgező növényé? Harcolj vagy menekülj, aztán ha túlélted ráérsz meditálni, verseket írni!  Az agynak arra van szüksége, hogy nyugton legyen, kimondottan házi(as), emészthető feladatokra koncentrál, csak semmi megerőltetés,csak semmi újdonság!  Őszintén szólva, ha rajta múlna nem igazán járna élen saját maga fejlesztésében.

Az agynak, hogy továbblépjen, radikális változásokhoz kell igazítania működését, ami iszonyatos munkával jár. Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz egyes emberek véleményét, látásmódját megváltoztatni. Hányan kerültek boszorkányságért máglyára, és milyen szentségtörő volt Galiei és Kopernikusz, Semmelweis és Einstein saját korukban. Milyen nehezen értek el áttörést az elfogadott kényelmes tudományágakban.

Saját életünk is hasonló kontraszelekció révén korlátozódik. Derrida szerint az agyunk egy pszichológiai ketrecet hoz létre életünk során, a bennünket ért tapasztalok kusza hálójából. Derrida szerint olyan ez, mintha egy szemüveget adtak volna ránk születésünkkor, amely a gondolatot és a valóságot elválasztja. A kérdés az, hogy  ki olyan bátor, hogy levegye a szemüveget és  anélkül lássa meg a valóságot.  Átnézzen a túloldalra.  

Mit lát a fenti képen? Elsőnek? És másodszorra?  Vázát vagy arcokat. Kinek, mi. Mikor, mi. Összességében csak többszöri megfigyelések és megtapasztalások során vagyunk hajlandóak  feladni elsőre meghozott véleményünket. Az élet azonban döntések sorozata.

A megismerés és a felismerés az ősrégi határok ledöntését jelenti. Azt, hogy elérkeztünk egy mérföldkőhöz, eljutottunk saját határainkhoz. Innen mindenki maga dönti el, hogy továbblép és onnan teljesen más látásmóddal néz a világra, vagy visszamenekül meleg kis kuckójába és kukukázza a sablonmegoldásait, amíg tudja. Amíg  bírja, vagy amíg nem mérettik meg egy újabb próbakőnél. Ennek azonban sokszor ára van: szemet szemért, mindenki a jussát akarja. 

Igen, nem történik a felismerés egy pillanat alatt. Van aki menekül és sokszor bele-belealszik saját Csipkerózsika álmába, de őt is   próbára tesz az élet. Minimum egyszer megcsókolja a királyfinak látszó idegen. Aztán eldöntheti, hogy inkább visszafekszik és átalussza, ami még hátravan. Vagy szembesül a helyzettel, a döntéssel és elkezdi maga metszeni a rózsabokrokait, amelyek sűrűjében, illatában elveszett.  Talán a sövény túloldalán már ott van valaki más, egy újabb kastély, újabb királyfival, ahova csillogó szemmel indul el azon az úton, amelyre oly sokáig hezitált rálépni. Azt mondják “Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.” A tied vajon mi mögött bújik meg?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Ezeregy kilométer meséi

Ülünk a vonaton. Hatan egy fülkében. Előttem a peron, de az nem Evita. A szűk folyosón pénteki őrület:búcsú, integetés, ígértek. Prágáig biztosan kitartó ricsaj. És akkor jön még egy csomag és még egy bőrönd, meg egy festőállvány. Szorítom a táskámat és a számat, intimszférám sajog. Pedig még senki nem szólt egy árva szót sem, csak pakol és figyel. Kivel leszünk  egy kabinban, kivel töltjük el a következő 13 órát? Egy szőke, egy olvasó, egy barna és egy igen hosszú, egyelőre ennyi.

Végre elindul a vonat,  Budapest–Berlin-Budapest 870 km. Éjszaki vonal olcsóbb változatban. Felsóhajtva koccintunk a behűtött száraz pezsgővel útitársammal az előttünk álló útra. Italáldozat rítusával adjuk meg módját, szomjoltóként vagy csak úgy viccből, hogy előre igyunk a medve bőrére.  Mindegyik és egyik sem. Vártuk a napot, az utazást, a "csak el innen" menekülés érzést dédelgettük magunkban régóta. Terveztük és mégis  kapkodva rohantunk mindketten dolgunk végezetlenül az állomásra. Lihegve, fújtatva szólnak még a telefonok, idegesek a kérdések, nem mindig hallani a válaszokat. Én újra járom a kanosszám, májusi eső után vagyunk, újra ázom és fázom a lakásban, újabb hajcihő a lakással és a biztosítóval. Külföldi útitársam meg egy 2 napos ideg-összeroppanást asszisztált végig egy barátjánál, egy magyar kórházban. Vívódások és észérvek az utazás mellett és ellen. Lelki-ismeretfurdalás és hanyag elegancia vállvetve érvelnek. Meddig tart az ő élete és meddig felelős a barátért? Itthon van-e otthon? Marad, dönti el, de a határig még újabb sms-k. Végre 2 nap után a beteg is elalszik a kórházban, és lecsendesedhet a háborgó lelkiismeret is. A komfortzónánk még a határon is keményen tartja magát, de végre már az útitársainkra is ránézünk. Elhisszük, hogy most már nincs visszaút, legalábbis addig amíg  akarjuk.

Legalább már úton vagyunk. Azt mondják a vonatozás kalandos utazás. Ha már nem olcsóbb, mint a fapados legalább hosszabb ideig tart. Fel lehet állni,  lehet mocorogni és annyi csomagot vinni, amennyit elbírsz. Lehet aludni és lehet bambulni, lehet olvasni vagy legalábbis úgy csinálni mintha. De vannak a sztorik, az életek, amelyek mindent visznek.

Igazi Ladies Night is lehetne ez az este, ha nem lenne egy fiú is a körünkben. A határ után szó nélkül száll le az addig némán olvasó, lehajtott fejű lány. A pozsonyi utas, a ballonos szőke, igazi marketinges. Magát árulja.  Megtudjuk, hogy Londonban él, üzleti ügyben volt Budapesten. Ő és a testvére első generációsak a családban, akiket nem tanítottak meg magyarul. Most már bánja, beszélne még egy nyelvet. Milyen jól jönne most a cégnél! Így is elboldogul a közép-európai   országokban az angollal, de a közvetlen kapcsolattartásban igazán nyerő pozícióban lenne, ha tudna... De mindegy is, ejti el sokat sejtetően, az ő jövője már olasz lesz. Ingázni fog vagy letelepedni, igazítja meg párducmintás sálját,  még nem tudja, de talán még az olasz sem….

A barna hajú fest. Övé az állvány, a hátizsák, a nagy gurulós bőrönd és a kétméteres fiú is. Split-ből jönnek, Berlinbe mennek. Többlaki élet ott, ahol megél egy piaci festő. Igazi bölcsészlánynak nézném, ha nem derülne ki róla, hogy utazó kertépítész. Közösségi kerteket terveznek és építenek lerombolt udvarokon, elgazosodott lelkek között. Mesél a nyóckeres gangokról, második kerületi szomszédokról és szőnyegporolóról. Mesél a fáról és a rózsáról. Az emberi szálak kuszaságáról. Egyszer volt hol nem volt, kezdi, volt egyszer egy csapat, akik álmodtak egy nagyot egy  romos udvart látva, a királyság egyik cseppet sem szép utcájában. ahol félkomfort már nagy komfort, a szőnyegporoló az árnyékadó. Egy nap azt gondolták, hogy megkérdezik az ottlakókat, milyen is ott lakni. Milyen lenne, ha más lenne az udvar, ha zöld is lenne körülöttük nem csak gaz. Óvatosan lépkedj és kedvesen,  lassan haladtak előre. Azt, hogy milyen az ideális kert, sok- sok lakógyűlésesen vitatták meg végül közösen. Volt, aki szerint csak fűből áll a kert, mások szerint zegzugos, volt aki meg  csak mértanilag kimért ágyásokra esküdött. Volt aki zsírban és tűzben  látta meg a boldogságot és szalonnasütőről álmodott. Az ottlakó emberek, meg elcsodálkoztak egymáson, hogy honnan is tudja ezt-meg azt a szomszéd?! Meg, hogy tényleg másoknak is tetszik az ő ötlete? Nem is gondolta volna! Miközben az alapokról vitáztak a legerősebb ember, aki mindenkit megfenyegetett már, akivel még beszélt, minden alkalommal elmondta, hogy a fát, azt egy kis kornyadtat, márpedig ki kell vágni, mert veszélyes. Igaza volt, mert tényleg veszélyes volt, de menthető. Addigra látta, hogy alkupozícióba került. Maradhat mondta, ha cserébe kap egy rózsát. Kapott. Azóta is hajnalban ha munkájából hazaér, elsőként néz körül a kertben. Felelős lett a rózsájáért, felelős lett a szomszédokért. Már aktív kertépítő, és segít a földszinti néninek is. Nem szól be, és fát gyűjt  a szalonnasütéshez.

Zakatol a vonat, rázza még a hazait, kirázza a csomót gyomorból és a monoton ritmust a lábból. Végre kitörtünk a komfortzónából. Mikor tűnt el az idő, a tér? Valahol. Már máshol, másnak a történetében lettünk téglaösvények, farakások és rózsatövek. Bomladozó, fény felé törő hajtások. Új történetbe kezdhetünk, új hőseinkkel, hajnalban még folytatva a tegnapit. Sínen vagyunk, nem kötnek gúzsba gondolataink. Szinbádok lettünk, akiket a vonat bűze megcsapott. Most már bármerre is  megyünk, akár  ezeregy kilométeren, akár azon is túl, mindig látunk repülő szőnyeget,  találkozunk buta dzsinnekkel, meghalljuk történeteit a bölcs bagdadi vezírnek. Mert ahol van hallgató ott mindig van egy mesélő is.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

                   

Az élet: vetés vagy aratás?

Soha nem vonzott Sara türelemmel viselt meddőségének története, Rachel ravaszul hosszú jegyessége sem vált ínyemre az írásos történelemben. Ciporáról annyit tudtam meg, hogy fekete volt és mert történetéhez többet nem adott hozzá az írásos hagyomány, fehér folt maradt számomra Mózes életének társa.  Eszter méla szépsége kifejezetten irritál.  Judit gyönyörű, de bátor özvegységét sajnálom, hiábavalónak tartom.

Ruth és Noémi történetében viszont gyönyörűek a szimbólumok és a metafórák.  A szavak és a tettek pedig mindig elgondolkodtatnak. A nők nem dilemmáznak sokat, éhínség idején is élni és hinni akarnak. Idegen asszonyként, Rút kitartása kifejezetten imponál. Szeretem, hogy nem csapong,  hanem kiáll meggyőződéséért: gyásza leteltével éhínség - vajon mi éhezik jobban teste vagy lelke - idején is ottmarad volt férje anyja mellett,  nomen est omen, a Kenyér háza (Betlehem) felé vezető úton. Ruth az egyetlen, aki vele marad a rosszban. Noémi kiszáradt méhhel több fiút szülni nem tud, meddőnek és keserűnek tartja jövőbeli életét és hiábavalónak a lányok ragaszkodását. Az anyós szavai maróak és keserűek, egyáltalán nem kegyesek, nem vonzó ajánlat a jövőt kereső nők számára. Orpa köszöni nem kér tovább belőle, egyszerűbb útat választja: özvegyként tér vissza szülei házába.

Ruth az, aki nem törődik sem a jó sem a rossz ígéretekkel. Éhínség idején temetés után vajon milyen csapás az, ami még megtántoríthat? Hajthatatlanul kitart meggyőződése, döntése és az anyósa  mellett. Szárazság és türelem, anyós és özvegyek, kéz a kézben, szavak nélkül haladnak tovább Betlehem felé.  Végül Ruth lesz az, aki egyedül már csak az útonlevésben hisz, mégis bízik benne, hogy  hazaérkezik egyszer. 

 

A viszontagságok ideje nem ér véget a város kapujában.  A két asszonynak  megélhetés kell méghozzá  tisztességes. Akár várhatnának a csodára és kegyelemre is, de inkább a Tikum Olam szabályai szerint dolgoznak. Elmélet és gyakorlat. Noémi ismeri a törvényeket, tartja a szabályokat. Rómában, mint a rómaiak - mondják évekkel később majd valahol máshol. Noémi nagyon is jól  tudja, miért Boáz földjére küldi  aratáskor markot szedni menyét. Nagyon is  jól tudja, hogy miért óvja idegen tekintetektől menyét, miért nem engedi elaprózni Ruth figyelmét holmi csinoska, nagyhangú béreslegényekre.

Az árpaszedés is csak eszköz, nem pedig cél az életben. Noémi fokozatosan készíti fel fogadott lányát, volt menyét arra, hogy időben legyen jó helyen. A napi próbatételek s a rendszeres munka célt ad a létnek. Noémi tudja, hogy az élet a halál előtt sem áll meg. Lányaként mosdatja, illatosítja Ruth  haját, puhítja tarlón és napon megkeményedett, égett  bőrét olajjal mielőtt elküldi Boázhoz az aratás végén. 

Tisztesség a háznak, tisztesség a házra, semmi sincs ingyen. Hat véka árpát kap azért az éjszakáért cserébe, de ennél is többet visz haza. Ígéretet. Boaz sarut cserél a kapuban, ahol a tizek tanúsítják, hogy Noémi földje és menye megváltatott. Mert te magad veted el a magot, amelyet majd aratni kívánsz.

Ruth lehetőséget kapott és választott. Mehetett volna az apja háza felé vezető úton  visszafelé a múltba, de ehelyett elindult egy teljesen új úton Noémivel. Ruth idegenként lépett be a városba, de előtte elengedte a régit, a gyászát. 

Megnyílt  egy új élet számára. Ruth az életet választotta, és fiút szült Boáznak. Ideje van a vetésnek és ideje az aratásnak, de vajon hol aratják mostanság az árpát?

Karma karkötő fél áron

Egy hónapja figyeltem fel csak a kirakatra, pedig minden nap elmegyek mellette. Gyöngyöket kínálnak meg köveket, kristályokat meg féldrágaköveket. Csiszoltat, festetett, színezetett meg szennyezetett, egyik olcsóbb másik drágább. Vannak előrecsomagolt és vannak kimért gyöngyök, fantáziára és kreativitásra bízva a vásárlást.

Egy hónapja viszont már –ready to use-  karma karkötőt is kínálnak féláron. Tegnap nem bírtam tovább és bementem megnézni milyen az. Kíváncsi voltam, hogy mit tud egy karma karkötő. Egyáltalán mit tudhat egy karkötő az én karmámról?! Hogy mi a vásárlói motivációm, hogy milyen vevőcsalogató ajánlatok szólítottak meg a poros portál alól? Ki tudja, talán ez is a karmám  gondoltam, hogy legyen egy ilyen csini kis karkötőm.  Olyan varázsszer ez, amiért nem kell csinálni semmit, ő dolgozik majd helyettem, mint egy kis gólem, vagy csicskás vagy bármi. Ledolgozza a napi tévelygéseimet, lustaságomat és irigységemet. Egy tárgy, ami azért mégis jobban mozdítható,  mint egy kőbe vésett fej vagy egy korpusz.

Egy karkötő nőies is, meg variálható is. Bármikor velem lehet. Bármelyiket is választom, az csak jó lehet. Egy rózsaszín például, hogy egészséges legyek, egy zöld, hogy szerencsés, egy piros, hogy szerelmes, egy fekete, hogy jó utazó, lila, hogy legyen hitem is. Miközben jó vásárlói szokás szerint jobbra fordulva bolyongtam az asztalok között és  néztem a csomókba összekapaszkodott,  maszatosra fogdosott gyöngyöket, láttam már, minden mindennel összefügg. Nyúltam a kosárba, de úgy dobtam el magamtól, mintha kígyót érintettem volna.

De miért akarok én rózsaszín karmát? Miért akarok én egészséges lenni? Hát nem vagyok az?! Ha megveszem, akkor egészséget veszek vagy félelmet? Félelmet, hogy elmúlik egyszer az egészségem is? Egyszer csak majd gennyesen lázasan fetrengek egy kórházi ágyon, ha féláron jutok hozzá?

Miért akarok én piros korall karkötőt? Miért akarok én szerelmet? Miért akarok én szeretni és szeretve lenni? Hát nem vagyok az?!

Miért akarok több pénzt? Hogyan csinál egy leértékelt félcédulás karma karkötő pénzt, karriert ha nem adóssággal vagy hitellel?

Leszek –e óvatosabb, előrelátóbb utazó, ha halálfejes fekete kövekkel kirakott karkötőt húzok magamra mielőtt kilépek az utcára?

Azt mondják mostanában, hogy a lélek az agyban van. Azt mondják, hogy meg kell tanulnunk leszakadni az érzelmes, szíves gondolatoktól, mert ez a szürke kocsányos izében, az agyban őrzött vágyak és félelmek nagyobb mozgatói az emberi cselekvésnek, mint korábban bármikor is gondolták. Minden kinyilatkoztatást a történelemben  egy szívét kitáró ember jelképezi. Képek, metszetek, szobrok készülnek róla, de olyat még nem láttunk, hogy valamelyik nagyember is megnyitotta volna saját agyát, esetleg gondolatait a többség felé!

Szóval az agy csakúgy mint a karma,  teremt, támogat, elnyom vagy károsít. Mi az, ha nem azok a gondolatok, amelyekkel nap, mint nap küszködünk rugózunk és rágódunk? Az agyunk a mi karmánk. Mit teszünk vele, ha nem gondozzuk, ha nem gondolkodunk? Ha nem magunk választjuk érzéseinket, gondolatainkat, viselkedési mintáinkat, hanem kénylemesen előrecsomagoltat veszünk belőle?

Mi az ha nem  negatív spirál, amibe belcsúszunk, ha nem figyelünk arra mire és hogyan gondolunk? Miért mindig csak az örök boldogságot és gazdagságot hajhásszuk? Itt és most? Jövőre vagy talán máskor? A megváltás meg érdeklődés hiányában elmarad? Eső nap nincs?

Az ember pszichológiája sokkal egyszerűbb, mint gondolnánk. Ugyanis az agy nem bírja a drámákat. Kurvára nem szereti a hisztit, pánikot és az örökös eufóriát sem. A viagrát sem. Az agy hosszútávon nyugalmat akar. Kisimult homlokot és egyenletes pulzust. Ezért csodálatosan védekezik minden olyan hatás ellen, aki vagy ami megtámadja az önnön kis birodalmát. Felvértezi hétfejű sárkányokkal, anyósviccekkel és minden olyan kifogással, amitől nem kell azonnal szembenézni lényeggel. Ha mindig fájdalomra emlékezne lennének-e gyerekek, szülnének –e asszonyok? Összetört szívűek is csak csökkentenék a lakosságot. De nem így van-egyelőre még tanulunk abból , amit a testünk üzen. Mi védi a pszichológiai immunrendszerünket?

De ha adunk hozzá ajándékba féláras karkötőt is, akkor hosszabb távon  megnyugszunk, megtettük, amit megkövetelt a hazai pálya.

Tulajdonképpen nem is kell féláron köves karmalánc. Van már nekem karkötőm. Egy piros spárga. Nem áldotta csodarabbi, sem dalai láma, táltos nem látta és a szentelt víz sem érte. Két kezemmel csomóztam, két fekete szem és egy telefonszám ízzik át rajta láthatatlanul is. Ő az én karmám. Mindig látom és emlékeztet. Ne vegyem fel, ne cipeljem tovább!  Se most, se következő életembe, oda pláne ne! De kinek mi.

Reggel is, mint minden reggel, elmentem a kiárusításra váró karma bolt előtt, amikor egy kisfiúra lettem figyelmes, aki  előttem lavírozott a járdán. Talán negyedikes lehet, hátizsákja akkora csomag volt, hogy belegörnyedtem a látványtól, fájt még a táska látványa is. Miért kell felesleges dolgokat cipelni már gyerekkortól? Ő nem bánta, mert másra figyelt. Egyik kezében gitártok volt a másikban uzsonnás táska. Olyan méltósággal egyensúlyozott előttem, olyan óvatosan tartotta kötelező terhei dacára a gitárt tömegben maga mellett, hogy biztos voltam benne neki is van  már karma karkötője. De az sem színes műkövekből van, hanem magaválasztotta, elnyűtt gitárhúrból.

Támogatta a Seniagroup.

Éretlenek

Már vagy 20 éve minden májusban elhangzik a számból egy „Úristen hétfőn érettségi” pánik hangulatú sóhaj, mintha magam is most mérettetnék meg újból. Aztán  egy kis gondolkodási idő után tovább borzolom saját magam és  hezitálva rá is toldok még egy ”Biztos nem tudnék leérettségizni már!” gondolatot. Fura, hogy ennyi év után is ez az érzés maradt meg bennem a záróvizsgámról! Pedig soha, de soha nem voltam annyira képben a világgal, mint az érettségi küszöbén. Mégis miért ez a félkész érzés mind a mai napig bennem? Miért érzem tudásban félkésznek, éretlennek magam?  

Folyamatosan valamilyen előkészítőre jártam, meg emlékévekre készültem, bőszen könyvtáraztam, olvastam. És mindezek mellett azóta is az érzésem van, hogy hülyülök, egyre kevesebbet tudok, néha még arra sem emlékszem , hogy mit ettem tegnap.

Bezzeg akkor! Abban az évben latinul tudtam a történelem nagyjait és a földrajzi korokat, egy csomó évszámot megjegyeztem és használtam. Emlékeztem és tudtam közeli és távoli biológiai, nyelvi és királyi családfákat, elemeztem konspirációkat és vázoltam szövetségeseket, nagy csatáknak és hadvezéreknek életét. Érdekelt a városok kialakulása és fejlődése, de emellett simán ki tudtam számolni harmatpontot és légnyomást is. Vaktérképen kis hibaszázalékkal lőttem be a világ fővárosait, de ma már talán Pusztaszabolcstól is zavarba jövök.  Olvastam regényeket, statisztikákat és Románakat. Semmivel nem lehetett annyira kikapcsolódni két tétel között, mint egy füzetnyi romantikával.  Hol volt akkor még Nyáry Krisztián?!

Jól emlékszem, hogy hogyan és hol nem készültem, milyen voltam, de jóformán a fenti tényekből nem emlékszem már semmire, amit akkor mértek, számonkértek. Nézem a tollal bevésett eredményeimet, amire senki az égvilágon nem kérdezett rá, amióta megkaptam őket. Senki sem kérdezte, hogy ez miért lett kitűnő és az meg elégséges. Ja igen, nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, bocsika ezt mindig elfeljtem...

Egyáltalán nem lepnek meg az akkori eredményeim. Élesen megosztottam magam a tudományok között már akkor is. Nem adtam egykönnyen magam olyannak, amit nem ismertem. Például a matekba jóformán semmit sem fektettem, a rengeteg füzetmásoláson kívül. Nem fektettem bele tudást, mert az valahogy az ingerküszöböm közelembe sem jutott el a végtelen. Mondhatni nem számoltam vele.  A fizikánál még ott volt Öveges professzor, de a számok misztériumába nem lettem beavatott. Én azt hiszem alsóban lemaradtam a rózsaszín, kék és zöld rudacskáknál. Érettségim egyetlen heurikus élménye viszont a matek írásbelihez kapcsolódik. Nagyon is jól emlékszem arra az iszonyat megkönnyebbülésre, arra az "igen megcsináltam érzésre", amikor megsúgták, hogy átmentem- gondolom az egész tanári kar egyként lélegzett fel. Halvány gőzöm sincs arról, hogy miképp jutottam el azoknak a feladatsoroknak a végére, amit aznap vettek ki a minisztériumi borítékból a páncélszekrényből. Azt hiszem csupán a segítő szándék találta meg azokat a részpontokat, amik felmentettek egy mindenki számára kínos matek szóbeli alól. 

Latinból jót kaptam, ami annyira nem is volt rossz dolog. Azért sem, mert ugyan néha felismerek egy–két idézetet és coniugatiot, attól még nem tudom úgy Cicerótól Catilina elleni beszédét idézni részegen, mint ahogy azt nagyapám tudta azt az eperfa alatt. Sőt valljuk be, azt hiszem sehogy sem tudok idézni, még magyarul sem. Amikor kitaláltam harmadikban, hogy mégsem nyomozó leszek Linda után szabadon, hanem lelkész, minimum történész vagy diplomata, vagy ha azok közül végül egyik sem akkor még lehetek bármi, esetleg egy  töri-földrajz szakos tanár is, akko  látszott meg mennyire értelmes voltam.  Szóval, ahol történelem van, ott latin is van,  gondolkodással sutba dobtam 14 évnyi német nyelvtanításhoz szoktatott fülemet,  az oroszt meg a spájzban hagytam. Elindultam különc utamra, elkezdtem külön latin órákra járni, majd gyorsított eljárásban félévente osztályozóvizsgát tenni Aeneasből, hátha majd a matektól szenvedett vereségeimet latin pluszponttal kompenzálhatom. Az utolsó hétre kiderült hiába érettségizünk kétszáll magunkban az egész megyében, akkor is külön tételsor vár ránk. 28 részlet és idézet, 28 irodalmi műalkotással összehasonlítva, 28 nyelvtani szerkezet elemzésével. Ráadásként egy latin-orosz szakos elnökkel, aki boldog volt, hogy 40 éve nem tanult hiába. Könyörögve kértem a tanárt, hogy legalább tegye sorba a tételeket, mert nem tudok ennyit biflázni. Kérésem meghallgatásra talált, de amikor bementem, rájöttem, tulajdonképpen oly mindegy melyiket is húzom, mindegyik alulteljesítmény lesz a javából. Jószándékot értékelték, egy négyesre.


Talán, ha kigooglizom megtudnám, hogy mik voltak a magyar írásbeli  tételeink, mit választottam, miről írtam és miért pont arról. De mert erre nem  emlékszem meghagyom boldog tudatlanságban magam pedig ötöst kaptam erre is. Nem tudom, hogy cél volt –e a heurikus életérzés vagy hazafias gondolatok kifejtése, de   az irodalom nekem megmaradt a pad alatt olvasott szamizdatoknál, Hajnóczynál és a külön németen Irénke nénitől hallgatott Arany balladáknál. Sajna a mai napig  nem tudok kívülről egyetlen egy magyarnótát sem, pedig akinek nótája nincsnen...

Nem jártam speciális, elitt vagy tagozatos iskolába. Nem is lettem sem nyomozó, pap sem diplomata. Nem tanultam meg tanulni és nem tanultam meg használni azt a sokat, amit hörcsög módjára összegyűjtöttem. Készségesen megfeleltem a vizsgákon, de készségeimet nem fejlesztettem tovább, mert nem tudtam, hogyan és merre menjek tovább. Megtanultam a mindennapi leckét, de mindennapjaimból hiányzik az a Aha érzés, ami visszaköszön, amikor jól csinálok valamit.

Megtanították, hogyan kell megfelelni és megszégyenülni, de nem tanítottak önismeretet és nem mondták soha, hogy a vizsgadrukk nem egy átok, hanem ledolgozható. Amikor kértünk, kaptunk, de az önkéntességet nem erőltették, a társadalmi felelősségről meg még nem is beszéltek.

Angliában, a vizsga előtti utolsó, egy kerek  hónapon át, minden nap  az írásbeli vizsga részeként olyan dolgokat gyakoroltattak velünk, amin először meglepődtem. Aztán hozzászoktam  a ceruzával íráshoz, ahhoz, hogy a leírt feladatot nem javítgatom és az idő érzékelését. A vizsgán már nem volt új sok minden a rendszerben. Azt, hogy mit tudtunk a nyelvtanról, az igealakokról az a mi dolgunk volt akkor már.  azt, hogy egy vizsgarendszerben meg tudunk-e felelni, az viszont már a felkészítők felelőssége volt. Ők voltak, akik bemutatták a rendszert nekünk és megismertették annak erős és gyenge pontjait. Rámutattak arra, hogy ezek között erővonalak között hogyan lehet mozogni,   mindenki akkori legjobb képessége szerint.

Nagyon jó élmény volt. Sajnáltam, hogy egyetem és 2 év tanítás után szembesültem csak ezzel az érzéssel. Mert annak ellenére, hogy a mai napig hadilábon állok az angol nyelvtannal, a kiejtésem még ennél is  csodálatosabb, ma is emlékszem mindenre, ami ahhoz a vizsgáig elvezetett. 

Érettségi ide vagy oda, hiába a számtalan tárgyi ismeret, ha  oda az élvezet. Ha a meglepetés ereje és a bizonyosság kétsége marad.  Fölösleges érzelmi energiacsatákkal és erőtlen érvekkel.


De még az is lehet, hogy csak azért vannak életünkben véletlenek, mert mi magunk nem vagyunk elég érettek. Éretlenek vagyunk sok-sok restanciával. De meddig engedjük, hogy a vizsgadrukk, a körülmények és mások számoljanak helyettünk, mások osztályozzanak jobban vagy rosszabbul, mint amit tudunk? Mi teszunk azért, hogy jól érezzük magunkat ? Tulajdonképpen tényleg nem fáj ha a zöldfülűek maradunk, csak hülyén jön ki.

Munkanap

"A munka nemesít," mondja Bob, "engem nem nemesít" kontrázik erre Bobek, a nyúl. De vajon mitől lesz  egy munka valóban jó? Mitől lesz olyan igazi erőt és embertpróbáló, nemesítő a  munka? Ha értékelése, jutalmazása  kimondottan emberi specifikum, akkor valóban különleges feladatunknak tarjuk-e a munkát? Megbecsüljük-e azt? Ünnepnapokra és munkanapokra osztjuk az éveket,  dolgozunk, robotolunk, hajtunk, húzzuk az igát, de ha nincs munka, nincs feladat sóhajtozunk.

Mindig voltak ideális munkák, versenyképes, jól fizetett kellemes állások. Csak az emberek nyalnak egy pozícióért, vagy eltapossák egymást érte. Vannak, akik ódákat zengenek állásukról, mások inkább ordítoznak munka gyanánt.  Vannak akik, várólistán várnak a csodára és vannak, akik a betöltetlen pozíciókra vadásznak, lesnek, mint egy nagy, becserkészendő vadra. Akadnak, akiknek szótlanul  megkreálnak egy alibi munkakört és vannak, akivel nem szerződnek le soha. Van akit csak úgy puszira megbíznak egy zsíros munkával. Vannak, akikre meg csak idényben van szükség. Van olyan pozíció, amire bizony születni kell. Olyan is akad, amibe bele kell születni, aranykanállal a szájban. Van, aki bevállalja, hogy gettómilliomos, tőzsdecápa vagy trónörökös lesz a munkája révén, de van akit abszolút nem motivál semmifajta  egzisztenciális főnyeremény.

Ők azok, akik munkát és pénzt keresnek, de valahogy egyiket sem találják. Mert nem dolgoznak meg érte. Öööö tényleg?! Munkáért munka program? Na ne már! Hát igen, nagyon szeretjük elfelejteni, hogy ingyen ebéd sincs!  

Mondja már meg valaki, hogy mi is az a nagybetűs munka! Miben és mikortól mérhető annak értéke? Miért kell megdolgoznunk a munkáért? És egyáltalán honnantól számít és mikor dolgozunk? Ja, hogy a sült galambok is repkednek néha? Ha erre vársz, az persze oké!

Amikor Alexandria királya,  I. Ptolemaiosz a geometria könnyed elsajátításának rejtelmeiről faggatta Euklidészt, annak idején az igencsak tömören adta meg a választ a királynak:„ A geometriához nem vezet királyi út,  munka nélkül nincs kenyér sem geometria.”  "Gyorsan, könnyen és egyszerűen" voltak már akkor is a hívószavak. Hát akkor, miért ne lehetne az a vágya még a királynak is, hogy idő, szorgalom és türelem nélkül jusson el a csúcsra.  A türelem a királyságot teremt? Elég elitista gondolat.

Pedig nem az, mert a coaching nyelvezetével a munkával elért siker maga a  királyság. Már amennyiben metafórikus értelemben, mi magunk saját királyságunkban (vagy szemétdombunkon)  uralkodóként élünk. Persze elképzelhetjük magunkat mesebeli trónörökösként is magunkat, de akkor felmerül a kérdés, hogy mi történt mostanáig, ki van a mi fenségterületünkön, ki kormányozza az életünket ügyvezető nélkül? Euklidésznek nem volt igaza, mert van ahova a még a király is gyalog jár.

A megismerés az munka, amely önmagunk megismerésén keresztül vezet el önmagunk felfedezéséig, saját magunk megtapasztalásig.A Munka jóval több egy közönséges módszernél: Lényed legmélyét kelti életre.”(Byron Katie)

Vegyük például a testsúlyunk feletti kontrollt, szúrós tekintetünket vagy egy egyszerű dadogást. Le tudjuk-e dolgozni azokat a hátrányokat, amelyekkel eddig  együtt éltünk, gyorsan, könnyen és gyszerűen?

A Király beszéde című filmben például az a paradox helyzet áll fenn, hogy a legkisebb királyfi nem érti saját meséjét. Miközben folyamatosan bizonyít másoknak, nem érti saját eredményeit. Gyűri magát, mert még jelentéktelenebb akar lenni, mint aki. Normáliiis?!

Pandóra csapása mikrofon képében egyszerre hordozza a betegséget (dadogás), bánatot (nem tud jó fia lenni apjának), szegénységet (megnyilatkozásai korlátoltak), bűnt ( bűntudattal ), ínséget ( megfosztva lenni a szülői szeretetettől) , szenvedést (a dadogás okozta gátak miatt), keserűséget (az eddigi sikertelenségek miatt), öregséget ( az idő múlik), gondot (amit, a királyságnak okoz), irigységet (a testvér féltékenység), gonoszságot (a frusztrációkért). Csupán a remény maradt benn a fiú szelencéjében, de az is halovány és igen mélyen van.  

Nem akar beszélni róla, de meglátni és értelmezni sem akarja azokat  a jeleket, amelyek róla szólnak. Az újabb paradox helyzet áll elő, az önmaga elől menekülő ember, végül a saját királlyá választását nem tudja elkerülni. Támad és sok munkával betart-saját magának. Kinek jó? Nem  érti a nyomást, belső félelme csak blokkolja munkakedvet.  A dadogást, az apa akaratgyengeségnek, a királyi sarj szimplán technikai hibának tartja.

Menthetetlenül dadogna tovább, ha nem találkozna olyan valakivel, aki nem javítani akar rajta, hanem vele együtt dolgozni. Olyasvalaki, aki azt akarja, hogy a királyfi hallja meg saját hangját és tanulja meg használni azt. De a kiskirályfi nem akar dolgozni.

A család történelmi időket él, miközben a társadalmi nyilvánosság határát feszegeti az ünnepélyes rádióbeszédekkel, az ausztrál logopédus az udvari protokollt töri meg sorozatosan. Mr. Louge a Grice-i az együttműködés maximáit figyelmen kívül hagyva dolgozik: mennyiség szintjén túl sok munkát ad őfelségének, ismeretei minőségében előrébb jár koránál, így nem ellenőrizhető a régi dohos dogmákkal. A kapcsolat és a modor szintjein pedig egyáltalán nem  tanúsít királyi jómodort, mert nem az udvarból származik. Akkor mégis kicsoda és mit akar, az aki nem is a mi kutyánk kölyke?!

„Lionel Louge: Bizonyára egy uralkodó agya tudja, hogy mit csinál a szája? VI. György: Ön nem nagyon jártas az uralkodók dolgában, nemdebár?”

A rendelőben kezdődő a foglalkozások, (az én váram az én szabályaim) olyan kreatív destrukciók, amelyek megtörik a merev gondolkodást. Útat engednek.  A királysággal, mint felvázolt jövőképpel azonban túl messzire és előre szaladt Mr. Louge. mert olyan relevanciát sért, amely még felségsértéssel ér fel. Nem nőtt fel a feladathoz a megbízó. A coach ilyenkor loyális vagy sem? Ki  akarja jobban a királyságot? Lionel vagy a trónörökös?

Bár a logopédus által felvázolt jövőkép alapjai már rögzültek.  A megtanult technikák olyan reziliens modort és viselkedést erősítenek meg a királyban, amely révén belső háborúk nélkül fogadja el a helyzetet. Ura lett önmagának!
"Napi egy óra tanulás három év alatt a csúcsokra röpít a szakmádban. Öt év alatt nemzeti tekintély leszel. Hét év alatt a világ egyik legjobbja leszel abban, amit csinálsz."

A beszédórákon  megerősített kompetenciák és a megszerzett énkép felkészíti arra, hogy elfogadja a bátyja lemondását és szembenézzen azzal, hogy ki is ő valójában.Ő a király! Ezeddig életben tartott irracionális öncsalás helyett újra építheti a királyság szent intézményeit és a dadák kiválasztásának szempontjait.

A reziliens lett, aki  képes továbbtanulni az újonnan felbukkanó helyzetekből. Bár a film végén, az új király (is) alárendelődik annak a királyság protokolljának, ami elől eddig menekült, mégis megtalálja  azt a számára kedves  élményt, amit saját magán végzett munkájának gyümölcse ad nap, mint nap.

A kényelmes, kipárnázott út talán gyorsan elvezet a könnyen leszakítható gyümölcsökig. Az egyeníz felejtős. A munka többszólamú, közös játék. A munka a mese erejével repíti a célja felé azt, aki dolgozik magán. Az önmunka  új színeket, ízek ad. Nemesebbé teheti azt, aki komolyan gondolja vágyait, mert nemcsak a célok érnek be idővel, hanem a gyümölcsök is édesebbek lesznek.