Éretlenek

Már vagy 20 éve minden májusban elhangzik a számból egy „Úristen hétfőn érettségi” pánik hangulatú sóhaj, mintha magam is most mérettetnék meg újból. Aztán  egy kis gondolkodási idő után tovább borzolom saját magam és  hezitálva rá is toldok még egy ”Biztos nem tudnék leérettségizni már!” gondolatot. Fura, hogy ennyi év után is ez az érzés maradt meg bennem a záróvizsgámról! Pedig soha, de soha nem voltam annyira képben a világgal, mint az érettségi küszöbén. Mégis miért ez a félkész érzés mind a mai napig bennem? Miért érzem tudásban félkésznek, éretlennek magam?  

Folyamatosan valamilyen előkészítőre jártam, meg emlékévekre készültem, bőszen könyvtáraztam, olvastam. És mindezek mellett azóta is az érzésem van, hogy hülyülök, egyre kevesebbet tudok, néha még arra sem emlékszem , hogy mit ettem tegnap.

Bezzeg akkor! Abban az évben latinul tudtam a történelem nagyjait és a földrajzi korokat, egy csomó évszámot megjegyeztem és használtam. Emlékeztem és tudtam közeli és távoli biológiai, nyelvi és királyi családfákat, elemeztem konspirációkat és vázoltam szövetségeseket, nagy csatáknak és hadvezéreknek életét. Érdekelt a városok kialakulása és fejlődése, de emellett simán ki tudtam számolni harmatpontot és légnyomást is. Vaktérképen kis hibaszázalékkal lőttem be a világ fővárosait, de ma már talán Pusztaszabolcstól is zavarba jövök.  Olvastam regényeket, statisztikákat és Románakat. Semmivel nem lehetett annyira kikapcsolódni két tétel között, mint egy füzetnyi romantikával.  Hol volt akkor még Nyáry Krisztián?!

Jól emlékszem, hogy hogyan és hol nem készültem, milyen voltam, de jóformán a fenti tényekből nem emlékszem már semmire, amit akkor mértek, számonkértek. Nézem a tollal bevésett eredményeimet, amire senki az égvilágon nem kérdezett rá, amióta megkaptam őket. Senki sem kérdezte, hogy ez miért lett kitűnő és az meg elégséges. Ja igen, nem az iskolának, hanem az életnek tanulunk, bocsika ezt mindig elfeljtem...

Egyáltalán nem lepnek meg az akkori eredményeim. Élesen megosztottam magam a tudományok között már akkor is. Nem adtam egykönnyen magam olyannak, amit nem ismertem. Például a matekba jóformán semmit sem fektettem, a rengeteg füzetmásoláson kívül. Nem fektettem bele tudást, mert az valahogy az ingerküszöböm közelembe sem jutott el a végtelen. Mondhatni nem számoltam vele.  A fizikánál még ott volt Öveges professzor, de a számok misztériumába nem lettem beavatott. Én azt hiszem alsóban lemaradtam a rózsaszín, kék és zöld rudacskáknál. Érettségim egyetlen heurikus élménye viszont a matek írásbelihez kapcsolódik. Nagyon is jól emlékszem arra az iszonyat megkönnyebbülésre, arra az "igen megcsináltam érzésre", amikor megsúgták, hogy átmentem- gondolom az egész tanári kar egyként lélegzett fel. Halvány gőzöm sincs arról, hogy miképp jutottam el azoknak a feladatsoroknak a végére, amit aznap vettek ki a minisztériumi borítékból a páncélszekrényből. Azt hiszem csupán a segítő szándék találta meg azokat a részpontokat, amik felmentettek egy mindenki számára kínos matek szóbeli alól. 

Latinból jót kaptam, ami annyira nem is volt rossz dolog. Azért sem, mert ugyan néha felismerek egy–két idézetet és coniugatiot, attól még nem tudom úgy Cicerótól Catilina elleni beszédét idézni részegen, mint ahogy azt nagyapám tudta azt az eperfa alatt. Sőt valljuk be, azt hiszem sehogy sem tudok idézni, még magyarul sem. Amikor kitaláltam harmadikban, hogy mégsem nyomozó leszek Linda után szabadon, hanem lelkész, minimum történész vagy diplomata, vagy ha azok közül végül egyik sem akkor még lehetek bármi, esetleg egy  töri-földrajz szakos tanár is, akko  látszott meg mennyire értelmes voltam.  Szóval, ahol történelem van, ott latin is van,  gondolkodással sutba dobtam 14 évnyi német nyelvtanításhoz szoktatott fülemet,  az oroszt meg a spájzban hagytam. Elindultam különc utamra, elkezdtem külön latin órákra járni, majd gyorsított eljárásban félévente osztályozóvizsgát tenni Aeneasből, hátha majd a matektól szenvedett vereségeimet latin pluszponttal kompenzálhatom. Az utolsó hétre kiderült hiába érettségizünk kétszáll magunkban az egész megyében, akkor is külön tételsor vár ránk. 28 részlet és idézet, 28 irodalmi műalkotással összehasonlítva, 28 nyelvtani szerkezet elemzésével. Ráadásként egy latin-orosz szakos elnökkel, aki boldog volt, hogy 40 éve nem tanult hiába. Könyörögve kértem a tanárt, hogy legalább tegye sorba a tételeket, mert nem tudok ennyit biflázni. Kérésem meghallgatásra talált, de amikor bementem, rájöttem, tulajdonképpen oly mindegy melyiket is húzom, mindegyik alulteljesítmény lesz a javából. Jószándékot értékelték, egy négyesre.


Talán, ha kigooglizom megtudnám, hogy mik voltak a magyar írásbeli  tételeink, mit választottam, miről írtam és miért pont arról. De mert erre nem  emlékszem meghagyom boldog tudatlanságban magam pedig ötöst kaptam erre is. Nem tudom, hogy cél volt –e a heurikus életérzés vagy hazafias gondolatok kifejtése, de   az irodalom nekem megmaradt a pad alatt olvasott szamizdatoknál, Hajnóczynál és a külön németen Irénke nénitől hallgatott Arany balladáknál. Sajna a mai napig  nem tudok kívülről egyetlen egy magyarnótát sem, pedig akinek nótája nincsnen...

Nem jártam speciális, elitt vagy tagozatos iskolába. Nem is lettem sem nyomozó, pap sem diplomata. Nem tanultam meg tanulni és nem tanultam meg használni azt a sokat, amit hörcsög módjára összegyűjtöttem. Készségesen megfeleltem a vizsgákon, de készségeimet nem fejlesztettem tovább, mert nem tudtam, hogyan és merre menjek tovább. Megtanultam a mindennapi leckét, de mindennapjaimból hiányzik az a Aha érzés, ami visszaköszön, amikor jól csinálok valamit.

Megtanították, hogyan kell megfelelni és megszégyenülni, de nem tanítottak önismeretet és nem mondták soha, hogy a vizsgadrukk nem egy átok, hanem ledolgozható. Amikor kértünk, kaptunk, de az önkéntességet nem erőltették, a társadalmi felelősségről meg még nem is beszéltek.

Angliában, a vizsga előtti utolsó, egy kerek  hónapon át, minden nap  az írásbeli vizsga részeként olyan dolgokat gyakoroltattak velünk, amin először meglepődtem. Aztán hozzászoktam  a ceruzával íráshoz, ahhoz, hogy a leírt feladatot nem javítgatom és az idő érzékelését. A vizsgán már nem volt új sok minden a rendszerben. Azt, hogy mit tudtunk a nyelvtanról, az igealakokról az a mi dolgunk volt akkor már.  azt, hogy egy vizsgarendszerben meg tudunk-e felelni, az viszont már a felkészítők felelőssége volt. Ők voltak, akik bemutatták a rendszert nekünk és megismertették annak erős és gyenge pontjait. Rámutattak arra, hogy ezek között erővonalak között hogyan lehet mozogni,   mindenki akkori legjobb képessége szerint.

Nagyon jó élmény volt. Sajnáltam, hogy egyetem és 2 év tanítás után szembesültem csak ezzel az érzéssel. Mert annak ellenére, hogy a mai napig hadilábon állok az angol nyelvtannal, a kiejtésem még ennél is  csodálatosabb, ma is emlékszem mindenre, ami ahhoz a vizsgáig elvezetett. 

Érettségi ide vagy oda, hiába a számtalan tárgyi ismeret, ha  oda az élvezet. Ha a meglepetés ereje és a bizonyosság kétsége marad.  Fölösleges érzelmi energiacsatákkal és erőtlen érvekkel.


De még az is lehet, hogy csak azért vannak életünkben véletlenek, mert mi magunk nem vagyunk elég érettek. Éretlenek vagyunk sok-sok restanciával. De meddig engedjük, hogy a vizsgadrukk, a körülmények és mások számoljanak helyettünk, mások osztályozzanak jobban vagy rosszabbul, mint amit tudunk? Mi teszunk azért, hogy jól érezzük magunkat ? Tulajdonképpen tényleg nem fáj ha a zöldfülűek maradunk, csak hülyén jön ki.