Ezeregy kilométer meséi

Ülünk a vonaton. Hatan egy fülkében. Előttem a peron, de az nem Evita. A szűk folyosón pénteki őrület:búcsú, integetés, ígértek. Prágáig biztosan kitartó ricsaj. És akkor jön még egy csomag és még egy bőrönd, meg egy festőállvány. Szorítom a táskámat és a számat, intimszférám sajog. Pedig még senki nem szólt egy árva szót sem, csak pakol és figyel. Kivel leszünk  egy kabinban, kivel töltjük el a következő 13 órát? Egy szőke, egy olvasó, egy barna és egy igen hosszú, egyelőre ennyi.

Végre elindul a vonat,  Budapest–Berlin-Budapest 870 km. Éjszaki vonal olcsóbb változatban. Felsóhajtva koccintunk a behűtött száraz pezsgővel útitársammal az előttünk álló útra. Italáldozat rítusával adjuk meg módját, szomjoltóként vagy csak úgy viccből, hogy előre igyunk a medve bőrére.  Mindegyik és egyik sem. Vártuk a napot, az utazást, a "csak el innen" menekülés érzést dédelgettük magunkban régóta. Terveztük és mégis  kapkodva rohantunk mindketten dolgunk végezetlenül az állomásra. Lihegve, fújtatva szólnak még a telefonok, idegesek a kérdések, nem mindig hallani a válaszokat. Én újra járom a kanosszám, májusi eső után vagyunk, újra ázom és fázom a lakásban, újabb hajcihő a lakással és a biztosítóval. Külföldi útitársam meg egy 2 napos ideg-összeroppanást asszisztált végig egy barátjánál, egy magyar kórházban. Vívódások és észérvek az utazás mellett és ellen. Lelki-ismeretfurdalás és hanyag elegancia vállvetve érvelnek. Meddig tart az ő élete és meddig felelős a barátért? Itthon van-e otthon? Marad, dönti el, de a határig még újabb sms-k. Végre 2 nap után a beteg is elalszik a kórházban, és lecsendesedhet a háborgó lelkiismeret is. A komfortzónánk még a határon is keményen tartja magát, de végre már az útitársainkra is ránézünk. Elhisszük, hogy most már nincs visszaút, legalábbis addig amíg  akarjuk.

Legalább már úton vagyunk. Azt mondják a vonatozás kalandos utazás. Ha már nem olcsóbb, mint a fapados legalább hosszabb ideig tart. Fel lehet állni,  lehet mocorogni és annyi csomagot vinni, amennyit elbírsz. Lehet aludni és lehet bambulni, lehet olvasni vagy legalábbis úgy csinálni mintha. De vannak a sztorik, az életek, amelyek mindent visznek.

Igazi Ladies Night is lehetne ez az este, ha nem lenne egy fiú is a körünkben. A határ után szó nélkül száll le az addig némán olvasó, lehajtott fejű lány. A pozsonyi utas, a ballonos szőke, igazi marketinges. Magát árulja.  Megtudjuk, hogy Londonban él, üzleti ügyben volt Budapesten. Ő és a testvére első generációsak a családban, akiket nem tanítottak meg magyarul. Most már bánja, beszélne még egy nyelvet. Milyen jól jönne most a cégnél! Így is elboldogul a közép-európai   országokban az angollal, de a közvetlen kapcsolattartásban igazán nyerő pozícióban lenne, ha tudna... De mindegy is, ejti el sokat sejtetően, az ő jövője már olasz lesz. Ingázni fog vagy letelepedni, igazítja meg párducmintás sálját,  még nem tudja, de talán még az olasz sem….

A barna hajú fest. Övé az állvány, a hátizsák, a nagy gurulós bőrönd és a kétméteres fiú is. Split-ből jönnek, Berlinbe mennek. Többlaki élet ott, ahol megél egy piaci festő. Igazi bölcsészlánynak nézném, ha nem derülne ki róla, hogy utazó kertépítész. Közösségi kerteket terveznek és építenek lerombolt udvarokon, elgazosodott lelkek között. Mesél a nyóckeres gangokról, második kerületi szomszédokról és szőnyegporolóról. Mesél a fáról és a rózsáról. Az emberi szálak kuszaságáról. Egyszer volt hol nem volt, kezdi, volt egyszer egy csapat, akik álmodtak egy nagyot egy  romos udvart látva, a királyság egyik cseppet sem szép utcájában. ahol félkomfort már nagy komfort, a szőnyegporoló az árnyékadó. Egy nap azt gondolták, hogy megkérdezik az ottlakókat, milyen is ott lakni. Milyen lenne, ha más lenne az udvar, ha zöld is lenne körülöttük nem csak gaz. Óvatosan lépkedj és kedvesen,  lassan haladtak előre. Azt, hogy milyen az ideális kert, sok- sok lakógyűlésesen vitatták meg végül közösen. Volt, aki szerint csak fűből áll a kert, mások szerint zegzugos, volt aki meg  csak mértanilag kimért ágyásokra esküdött. Volt aki zsírban és tűzben  látta meg a boldogságot és szalonnasütőről álmodott. Az ottlakó emberek, meg elcsodálkoztak egymáson, hogy honnan is tudja ezt-meg azt a szomszéd?! Meg, hogy tényleg másoknak is tetszik az ő ötlete? Nem is gondolta volna! Miközben az alapokról vitáztak a legerősebb ember, aki mindenkit megfenyegetett már, akivel még beszélt, minden alkalommal elmondta, hogy a fát, azt egy kis kornyadtat, márpedig ki kell vágni, mert veszélyes. Igaza volt, mert tényleg veszélyes volt, de menthető. Addigra látta, hogy alkupozícióba került. Maradhat mondta, ha cserébe kap egy rózsát. Kapott. Azóta is hajnalban ha munkájából hazaér, elsőként néz körül a kertben. Felelős lett a rózsájáért, felelős lett a szomszédokért. Már aktív kertépítő, és segít a földszinti néninek is. Nem szól be, és fát gyűjt  a szalonnasütéshez.

Zakatol a vonat, rázza még a hazait, kirázza a csomót gyomorból és a monoton ritmust a lábból. Végre kitörtünk a komfortzónából. Mikor tűnt el az idő, a tér? Valahol. Már máshol, másnak a történetében lettünk téglaösvények, farakások és rózsatövek. Bomladozó, fény felé törő hajtások. Új történetbe kezdhetünk, új hőseinkkel, hajnalban még folytatva a tegnapit. Sínen vagyunk, nem kötnek gúzsba gondolataink. Szinbádok lettünk, akiket a vonat bűze megcsapott. Most már bármerre is  megyünk, akár  ezeregy kilométeren, akár azon is túl, mindig látunk repülő szőnyeget,  találkozunk buta dzsinnekkel, meghalljuk történeteit a bölcs bagdadi vezírnek. Mert ahol van hallgató ott mindig van egy mesélő is.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték