Valaki másnak az élete

 

Amikor Steve Jobs  egy diplomaosztón tüzesen állt ki amellett,  hogy  mások életet élni nem éppen hatékony és kreatív életforma, akkor  sokan talán csak egy frappáns, menő iskolásoknak való beszédnek vélték a mások élete elleni kirohanását.  „Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éld! (...) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogyan már most is tudják, mivé akarsz válni valójában” De az élet nagyobb iskola, mint a Stanford.

Azok, akik ébredtek már fel  belül dübörgő, kongó üresség nyomására, és arra az égbekiáltó kérdésre, hogy hol vannak és mit csinálnak itt – azok már tudják hol kezdődik a másik élete. És azok is megtapasztalták,  akiknek az arcába mondták, hogy köszi szépen belőled éppen ennyi elég volt, most és mindörökké végre vége. Ők -iskolások, kimondók, megmondók és hallgatók - mindannyian másképp gondolnak arra, hogy milyen a mások életét élni. És milyen felébredni belőle.

Szóval valaki másnak az élete? Ki ha nem Én?  De egyáltalán ki Ő? Én és a Másik. De semmi esetre sem Mi.   Ki lett belőlem? Mi lett belőle?  Mikor és hol lettek  mások a szabályok? Mikor lett más úti célja a nyaralásnak, más színe az import tapétának, mikor vált külön  a bankszámla, az ágynemű stílusa? Mikor tört meg a lájkok és a kommentek összhangja? Mióta van máshol is  kedvenc étterem? Vegetáriánus volt és most kétpofára húst zabál? Képmutató, aljas és  hazug? De hát, tényleg nem adhat mást, csak mi lényege. A barátok telefonszámai még megmaradtak? Mikor és hogyan cserélődött le a képernyővédő, és mikor változott a PIN kód-  titokban, flegmán, sunyin, vagy szégyenkezve?

Mikor repedt meg az Egót védő burok? Hogyan? Hajszálrepedéssel vagy teljes leválással? Azt hiszed, hogy máma már nem hasad tovább? Mikor tört meg az egymásban hordott egymásban mosott képmás? Csak benne moshatod meg arcodat? Mitől hullik le az álarc mereven,  darabokban? Amikor a Másik  arcába  vágod  a legnagyobb követ,  azt hiszed nem üt vissza? De ha igen, egy kicsi reakcióra még számítasz,  akkor is abba bízol megúszod, és  kenyérrel dob vissza?  Te sem vagy más, ő is egy más!  Kegyes csalás, kegyes hazugság, mindenki tudja, éppen ezért mindenki máskép csinálja.

Csakis miatta változtál meg és vége? Nagyszerű hír! Ne törj le mert akkor magadért is tudsz változni!  Soha nem késő kihasználni az időt.

Még más  parancsát  követed, de a szíved már új ritmust diktál? Mit csinálsz?

Hazudsz magadnak. Hazudsz másoknak. Hibáztatod magadat, és persze mást hibáztatsz. Nem konfrontálódsz. nem mondasz nemet, nem mondasz igent. Sodródsz. Bűnös vagy, büntetsz. Magadhoz vagy a legkeményebb, végül ott törsz meg, ahol a legmerevebb bástyával véd az ész.

Az élete végén a híres színdarabírót, George Bernard Shawt megkérdezték, hogy vajon melyik általa megteremtett híres színdarabban megfogalmazott személy történetét élné, ha lenne rá lehetősége. Amire azt válaszolta, hogy leginkább  az George Bernard Shaw lenne, akivé talán  sohasem lett.

Te kinek az életét éled?

Coaching és tanulás. Tréning és tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Veszélyességi pótlék

9/11 .Szeptember 11., a terror, a támadás és az emlékezés napja. De lehetne akár a vörösiszap, a földrengés, az árvízkárosultak, az éhező gyerekek, a  háztartási erőszak áldozatainak  napja is. Úgy tetszik veszélyes övezetben élünk. Ki, mit csinált akkor, amikor ezek a nagy dolgok történtek? Emlékszünk még pontosan egyáltalán? Tele voltak  az újságok, traumákkal és drámákkal, mégis éljük tovább a napokat, mert újak jöttek  újabb drámákkal. 

Hallgatom az ismerőseimet. Van, akit lekötöztek és kiraboltak fényes nappal. Van, aki a férje elől menekült, mert verte. Van akinek szilánkosra tört a csuklója, mert egy taxis elgázolta. Továbbhajtottak, elsősegély, segítségnyújtás nélkül. A csillagokon kívül a rendszertáblát sajna már nem látta senki sem. Szerencséje volt, neki "csak" a csuklója, használni tudja még úgy-ahogy. Másnak meg mondjuk az életet jelentette volna, ha éppen zongoraművész vagy operáló orvos az akivel megtörtént. Mennyit ér a lét, ha  csak percekben számolunk? Bár a taxis bűncselekményt követett el, mégsem vonható felelősségre, mert továbbhajtott, szemtanú nem volt, így hát megúszta a  3-5 évig terjedő szabadságvesztést. Bagatell? És mi lesz, ha egyszer vele is megtörténik? Neki fog valaki segíteni?

Ma azt olvasom az újságban, hogy a katasztrófális az első segélynyújtási hajlandóságunk és már mondják is a statisztikát hozzá: a magyar autóvezetők 90%-a nem ajánl fel segítséget a sérültnek baleset esetén, annak akinek a sérüléseit ő okozta. Annak ellenére, hogy a jogosítvány megszerzésének feltétele az elsősegély és egészségügyi vizsga, a vezetők baleset esetén mindössze 2,5 %-ban látják el a mentők kiérkezésig a sérültet. Meglepődünk? Azzal védekeznek a válaszadók közül, akik nem segítettek, hogy segítségnyújtásnál "biztos elájult volna, rosszul lett volna, vagy éppen többet ártott volna, ezért inkább nem csinált semmit." Valóban az a legkönnyebb ha nem csinál semmit? A lelkiismeret és a lebukástól való félelem, az álmatlan éjszakák azok smafúk?

Azért furcsa csúsztatások ezek védekezés gyanánt, valljuk be. Mert vajon nem oltjuk-el az égő lángot egy pohár vízzel csakazért, mert mondjuk elázik a szőnyeg? Vagy ráhagyjuk, égjen porig a ház, iroda, mert nem miénk? De legyünk még személyesebbek, mosunk-e hajat, annak ellenére , hogy csípi a szemünket a szappan? Eszünk-e csípős paprikát, ha kétszer csíp is? Sziszegünk, de csináljuk, legalábbis a jelek azt mutatják.

A sürgősségi ellátások alacsony szintje a tudás bizonytalanságán áll, mondja a szakember, a bizonytalanság viszont erősen visszatartó erő. Fontos, hogy tisztában legyünk azzal, melyik eszköz, milyen sérüléseket okozhatnak. Fontos, hogy ha már megtörtént a baj, akkor időben legyen ellátva kollégánk, a vendég, a tér.

A segítség akár elsősegély, akár lelki segély, akkor is segítség. Az élet védelmén kívül a segítségnyújtásnak egy másik aspektusa is van. Méghozzá az egymásra figyelés. Ha leesik a tálca, kiborul a pohár, ha összetörik a dekoráció a vendég figyelmetlensége, vagy valamilyen külső akadály miatt, érdemes időben kezelni a helyzetet  és gyakorolni az egymásra figyelést. 

Egy felmérés szerint az elsősegélynyújtást tanuló gyerekek is jobb eredményeket mutatnak az iskolában, mint az azt nem tanuló diákok. Az életmentés ösztöne sajnos nem mindig jár sikerrel. Kell hozzá a szaktudás, a pontos ismeret. Soha nem lehet tudni! Bár saját élményből, saját kárán tanul mindenki, de igen könnyen felejt! Ezért nem árt néha a vaklárma sem. A próbariasztás.

A kutatók között nincs egyetértés abban, hogy az egyén számára kiemelkedő fontossággal bíró tények vagy események esetén hogyan alakul a felejtési görbe formája. Egyes kutatók például azt állítják, hogy az olyan megdöbbentő események, mint a 2001. szeptember 11-ei terrortámadás elevenen bevésődnek az emlékezetbe. Mások szerint jelentős különbségek mutatkoztak az eseményeket közvetlenül követő írott visszaemlékezések és a később lejegyzett emlékek között, mivel ez közvetlen kapcsolatban van a szemtanuk vallomásának hitelességével. Más szavakkal az emlékezés 90% többnyire feledésbe vész. A felejtési görbe az emlékezetek fakulásának folyamatát ábrázolja az idő függvényében. Egy kapcsolódó fogalom az emlék erőssége, amely azt fejezik ki, hogy egy emlék milyen tartósan marad meg az agyban. Minél erősebb egy emlék, annál hosszabb ideig képes valaki előhívni. 

Az emberek jellemzően a megtanult tények felét elfelejtik néhány nap vagy hét alatt, kivéve ha tudatosan és folyamatosan gyakorolják a frissen megtanult anyagot. Ne feledjék lehet kicsiben elkezdeni és utána lehet nagyban folytatni.

Biztonságot kereső emberek vagyunk. "A biztonság leginkább csak babona. Nem igazán létezik a természetben, és az ember sem tudja igazán, egészében megtapasztalni. A veszély kerülése semmivel sem biztonságosabb hosszú távon, mint vele való nyílt szembenézés. Az élet vagy egy merész kaland, vagy egy nagy semmi." (Helen Keller)

Ha úgy tetszik a segítségnyújtás  arról szól, hogy ma neked, holnap nekem.  Nem lehet megúszni. A segítségért előre kell fizetni, a bliccelőket, cserbenhagyókat pedig utólag nagyon csúnyán büntetik. Ha már másképp nem megy. A  coaching segít eligazodni a játékszabályokban, fair play -ben és a partner az együttműködésben az élet minden területén.


Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Holiday

Láblógatás.Tapétázás. Szigetelés. Utcabálok. Rekreáció. Aktív pihenés. Világjárás. Hello tourist! Felújítás. Feltöltődés. Kikapcsolás. Lefedettség. Házon kívül. Csomagolás. Teli bőrönd. Üres kamra.

"Nyáron nyaralok, télen telelek". Görögbe, törökbe, olaszba vagy spanyolba vágyunk. Oh jaj,  tengerre magyar! Vagy éppen  "mindig magasabbra" -  hegynek fel! Milliónyi lehetőség, amelyek "szárnyakat adnak" vágyainknak. Pro és kontra érvek  mellett  ott van még a mettől meddig ér a takarónk kérdése.  Közel vagyunk vagy távol, mindegy is már. De hogy ki és mi dönti el az úti célt a pénztárcánk, a preferenciáink, a barátaink kevesen tudják. A lényeg, hogy  döntsünk: pihenünk-e végre vagy sem.

Aki dönt, az tervez is. Hamar kiderül, hogy  milyen szempontokat veszünk figyelembe döntéseinknél. Készen hozott panelekkel vagyunk elégedettek és csillogó brosúrákhoz vonzódunk, mert azok nagyon kényelmesek. Vagy kimerészkedünk a komfortzónánkon túlra és mindenképp másképp csinálja. Másképp mint mások.

Van olyan része a világnak, ahol a megélhetésért igazi self made man módjára- make money - pénzt csinálnak. Ők azokon a napokon amikor  nem dolgoznak, akkor holidayra mennek. Megszentelik a napokat. A cél így szentesíti az eszközt, mert látták, hogy ez jó. Megtérül,  egészen jól.

Mi másképp csináljuk. Mi évközben vagány módon pénzt  keresünk. Lehetőleg látványosan és jó sokáig, ha megunjuk a mókuskerékben való  bűvészkedést, a kreatív  ügyködést és a felmutatható eredmény  monotóniáját, hát  akkor beállítjuk az outlookot és hisztisen szabadságra megyünk. De mi van a szabadságos tömb alatt?  

Önellátás és önámítás. Egyszerűen kiszámítható, irracionális döntések sorozatát éljük.  A szomszéd fűje zöldebb, a szomszéd és a celebek nyaralása pihentetőbb. Hitelesebb. Talán  már nem svájci frankos, de mégis jobban hiszünk neki.

Legtöbben persze nem tudjuk mit akarunk. Titokban magányos, lakatlan bounty szigetre vágyunk, és aztán  befizetünk egy menő üdülőfaluba akciós voucherrel, mert az még elmegy. Bízunk benne, hogy ott steril  a wc és nem ázik a sátor. Fél méteren belül viszont ott a legmagasabb az egy négyzetméterre jutó decibel és a naptejtől gyulladt és szőrtüszősök aránya. Szociális panoráma. Pihegtető nyaralás a túlzsúfolt törülköző rengetegben.

Addig  nem látjuk át a napernyő kontextust, addig amíg nem tudjuk pontosan, hogy mit és hol szeretnénk. Addig  valami hasonló helyen szeretnénk kiterülni, mert ennyi ember nem tévedhet.

Manipulálás az életünk. Miközben hőzöngve a racionalitásunkat emlegetjük, rá kell jönnünk, hogy nincs bennünk abszolút értékmérő. Viszonylagos és  rövidtávú  előnyökre összpontosítunk. Minden relatív. "Nekem a Balaton a Riviéra." Csalira bukó kishalak vagyunk,a kiknek nem kell sokszor elhúzni a villantóst, hogy ráharapjunk az első alkalommal.

Íme  két halmaz. Nézzük meg  a középső körök méretét! Egyik nagyobb, másik kisebb. Mert amint nagyobb körök közé helyezzük, kisebbnek látszik, míg a kisebb körök között nagyobbnak. A középső kör persze mindkét ábrán ugyanakkora, de a környezettől függ, hogy mekkorának látjuk. Agyunk pedig ilyen egyszerűen működik, legyen szó nyaralásról, iskolaválasztásról vagy az érzelmekről, attitüdökről. Eltérő szempontok, eltérő látásmód, pedig az állítás ugyan az. Mekkorának látjuk magunkat az a környezetünktől is függ.

Mindig összehasonlítjuk az egyik állást  a másikkal vagy az egyik nyaralást  másik nyaralással. Melyikkel járunk jobban? A viszonylagosságot könnyű megérteni,  de azt már kevésbé, hogy miért az egymással könnyebben összevethetőeket hasonlítgatjuk egymással és elegánsan átsiklunk azokon, amelyeket nehéz összevetni.

Akiben érdeklődést kívánunk felkelteni, az nehezebben tud minket értékelni viszonyítási alap nélkül. A viszonylagosság ugyanis sokat segíti döntéseinket az életben, de szerencsétlenséget is okozhat ha összehasonlítjuk  sorsunkat másokéval.  Mert az féltékenység és irigység melegágya. 

A viszonyítás okozta gyarló irigység ellenszere az, ha időben checkoljuk köreinket és lehetőleg kisebb  körben mozgunk. Ezáltal relatíve boldogabbak  lehetünk, legalábbis azt mondják.

Idén voltál már nyaralni?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Daloló Kő

Több éve már, hogy bőszen keresek. Időt, energiát és pénzt nem kímélve úgy tettem, úgy teszek, mintha  tudnám, hogy mit. Biztosan ma sem tudom. Csak azt érzem, hogy mi nem illik bele a saját magamról alkotott képbe. Azokról    útközben mindig kiderül, hogy igazából nincs is rájuk szükségem. Felesleges energiák a ventiláláshoz?! Nem hiszem. Cikk-cakkban megszerzett sebek, ellopott   érzések,  hozzáadott értékek, mind-mind kellenek, mert velük vagy nélkül nem jutottam volna el ide. 

Egy éve is már, hogy elkezdtem írni ezt a blogot. Egy éve is már, hogy elindultam egy elágazó ösvényen ebbe az irányba. Arra, amerre sem apám, sem anyám nem járt, de én úgy éreztem, hogy nekem nem idegen ez a táj. Elég vénnek való ez a vidék. Megtalálhatom rajta  azt, amiről ezer éve énekelnek bárdok, lantosok és messiások. A saját hangot. meglepő módon még itt vagyok. Itt hangolok, és skálázom és tanulok mindenből, mindenkitől.

Az istenek, akik velünk vannak,  az olvasók, akik olvasnak és a látogatók, akik idetévedtek egy olvassák figyelemmel Daloló Kő, történetét, amelyre útközben akadtam. 

   

"Volt egy bátor és fiatal sziú indián, akit Daloló Kőnek hívtak. Ez a fiatal harcos elment a Bölcsek Tanácsába. és így szólt: "Hallottam, hogy van valahol egy Daloló Kő, és elhatároztam, hogy megkeresem." Az öregek így feleltek: "Rendben van, akkor északra kell utaznod." Ő pedig felült a lovára és hónapokig északra tartott. Útközben rengeteg kalandban volt része, míg végül megérkezett egy távoli fagyott földre, amely sziklás volt és kopár, tele fekete barlangokkal, durva helyekkel, jéggel és hóval. Itt további, időnként fájdalmas kalandok érték. Végül elege lett északból, ezért megkereste az ottani egyetlen bölcs embert,  hogy megtudja, segítene-e neki megtalálni a Daloló Követ. Ám az öreg csak annyit mondott neki, hogy rossz helyen jár. „Keleten kell keresned” igazította útba. 

Noha nosztalgiával gondolt otthonára és népére, folytatta a hosszú útját napkelet felé. Néhány év és rengeteg kaland után elérte a Reggeli Hegyeket, ahol tág térségek nyílnak, és szél jár a dombok között. Végre biztosan ezen a helyen van a Daloló Kő! Akkor meghalt a lova. Nagyon elszomorodott, eltemette a keleti emberek között, ott ahol kilehelte lelkét. Vágyódva arra gondolt, hogy befejezi az utazást és visszatér a saját népéhez. Bánatosan kereste fel a keleti törzsek bölcseit. 

„Délre kell menned" - tanácsolták neki – "Ott fogod megtalálni a Daloló Követ". Mostanra a fiatal bátor harcos már nem volt olyan fiatal, ráadásul egyre jobban elfáradt. Ám összeszedte az erejét és egymagában, gyalog vágott neki a dél felé vezető útnak, hogy beteljesítse  küldetését. Rengeteg hatalmas, megáradt folyón kellett átgázolnia, nagy tavakon kellett átkelnie vagy azokat megkerülnie. És amikor végre-miután majdhogynem megfulladt-elérkezett délre, sehol sem találta a Daloló Követ. 

„Nem, nem! Nyugaton van!" világosították  fel. A legnehezebb útja nyugatra vezetett. Hosszú és kimerítő volt ez a magányos utazás a sivatagi nap hőségében. Leginkább éjjel utazott. A hőség és  a szomjúság összezavarta a fejét. Vágyakozott az otthoni hűvös tájak, a saját népe után, alig várta hogy megállapodjon. Ám a daloló kő tovább űzte. Ő pedig folytatta küzdelmes útját. Sokszor gondolt arra, hogy meghall  mielőtt elérné a nyugati törzseket. Ott szintén azt mondták neki,hogy a Daloló Kő nem itt található.  

Elment a világ négy sarkába a Daloló Kő után,de az nem is létezik.  Kimerülten és leverten visszafordult, hogy végül hazafelé vegye az irányt. Ám mi történt? A saját törzse várt rá- saját népe várta őt. A gyerekek eléjöttek a faluból , hogy üdvözöljék. megismerték bár idős ember volt. Messziről jött kézen fogták, és úgy vezették be a faluba, hogy megpihenjen és felfrissüljön. Nagy ünnepséget szerveztek a tiszteletére. 

„ Daloló Kő! légy üdvözölve itthon, a kereső utad végén! Hűségesen követted a hívást, hogy megtaláld az igazi nevedet, megszenteld kincsedet. Tudd meg hogy te magad vagy a saját hős útad, te magad vagy a Daloló Kő!”

A professzionális Esőcsinálók

Jó pap holtig tanul, a (jó) coach pedig mindenből. Végül is a coach is ember. Van neki élete köz és magán is. Szakmai és privát. Az erő vele van jól tudja, de van amikor a környezet sokkal makacsabb, mint elsőnek gondolta vagy érezte. És akkor izomból nekifeszül a feladatnak, mert magad uram, ha szolgád nincs! Önismeret, önmérséklet, önsegítés és önkielégítés. Klassz! Tényleg. Pedig van etikai kódex, van szupervízió és van szakmai közösség, de hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Megtudom csinálni mantra ösztönösen éget belülről. Meg tudom csinálni, mert meg kell. A protestáns etika is ezt kívánja, az imago meg végképp! OK, letöltöm, megtanulom, elsajátítom, megismerem érzések adnak egy jó nagy egonövelőt naponta egyszer, de lehet, hogy többször is.  Minek is ide bárki is tudom én ezt magamtól is?! Minek kell ehhez segítség?!  Ő is ugyanezt mondaná, csinálná és még fizetni is kell érte, hallja saját magát.

Add már uram az esőt, szóltak a népek a hosszú szárazság alatt és akinek kéretik annak adatik. Esni kezd. Sokat.

Sikerült megint széjjel áznia a födémnek, a konyhának, a szobának. Amikor ez ember egy pár hónap alatt többször is megtapasztalja, hogy milyen a sajátért küzdeni, igen könnyen vérszemet kap vagy feladja. Még több ilyen, kellene még egy kis olyan. Mindenre próbál figyelni miközben végül sehova sem halad. Betörés, ajtócsere és utána festés, idén talán le sem kellene vennem a felújítás alatt című pólómat. Elég unalmas a felirata hiába van kék, piros, zöld, fekete, fehér, sárga színű  belőlük aka Bono. Minden porcikám tiltakozik az újabb tények, kreativitás, az újabb előnyök, ötletek felsorolása ellen. Igazán jó coachee alanya vagyok saját magamnak. Mert csak ellenvetéseim vannak és igen szélsőséges érzéseim az elmúlt időszakban megtapasztalt képességeimről és annak fordítottjáról is. 

Tudom, hogy nem akarok több biztosítóra várni, nem akarok több időpontot egyeztetni, de ami leginkább nem akarok egy újabb nyarat végig mókuskodni a lakásban. Levegőt akarok, teret, ahol érezhetem magam a legnagyobb balagan közepén. Aztán mégis csak elérkezett  az idő, amikor összeszedem magam és felívom Imrét a festőt, aki 4 óra alatt megcsinálja azt, amin két évvel ezelőtt egy hónapig matattam. Mekkora alázás ez?! 4 óra elég ahhoz, amit magam egy hónapig csináltam?! Utólag is elgondolkodtató miért voltam oly büszke magamra és most miért  nem ragaszkodtam korábban megszerzett keserves tudásomhoz! Megint a komfortzónám túljára kellett mennem. Miért volt szükségem ezekre? Miért ragaszkodtam ennyi ideig a járt unalmasra koptatott kitaposott utamhoz? Jung tudja.

Zűrzavar uralkodott ott (mindegy, hogy hol), mivel oly sokáig szárazság volt, és továbbra sem esett az eső. A falu lakói mindenhova elmentek, bölcs embereket kerestek mindenütt, és imáikkal, szent dalaikkal bálványaikkal és talizmánjaikkal csalogatták az esőt. Hiába.

Végül valaki így szólt:

-        - Hallottunk még az öreg esőcsinálóról. Nem tudjuk mit kér érte, de esetleg megpróbálhatnánk.

-        -  Igen, szóljunk neki!

Úgyhogy nagy ünnepséget rendeztek a fogadására, de amikor betotyogott ez a kicsi ember, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre  számítottak.

-         - Talán nem is éri meg a pénzét! – morogtak csalódottan.

-          - Halljuk mire van szükséged? –szegezték neki a kérdést.

Az Esőcsináló egyszeriben felmérte a helyzetet és így válaszolt:

-        -  Semmit, igazán semmit, köszönöm. Csak egy kis kunyhót. Jöjjetek vissza három nap múlva!

Bevezették tehát egy kicsiny  kunyhóba, és vártak három napot , amikor is esni kezdett. Csak úgy zuhogott megállás nélkül.  Ők pedig szinte magukon kívül voltak az örömtől.

Utána odamentek az Esőcsinálóhoz, és megkérdezték tőle:

-         -   Hogy csináltad? Mi volt ez a nagy varázslat?

-     - Nem csináltam semmit- felelte az Esőcsináló- Nem tetszett , amit érkezésemkor itt láttam. Bementem hát a kunyhóba és csendesen magamba mélyedtem, összeszedtem magam, és természetesen jött az eső.

Nincs mit tenni, csak rendbe kell szedni magunkat.  Ehhez kellenek a professzionális segítők, Esőcsinálók, festők, coachok. Mert velük meglepően megváltozik az egészről alkotott képünk pillanatok alatt.  Amikor az ember egy külső segítő segítségével rátalál az időre és visszaemlékezik korábbi saját magára, arra hogy milyen volt, ki is ő tulajdonképpen, olyankor elgondolkodik vajon miért hagyott ennyi időt veszni a drága idejéből, életéből? Mire volt jó neki? Rájön arra, mihez is ragaszkodott eddig. Lehet ilyenkor felszabadítóan sírni, elengedni, mert ilyen kérdésekkor még a hegyek is megmozdulnak. És ilyenkor végre elkezd esni az eső is.

Szemtelenül

Csak egy pillanat műve és az ember  már  nem is lát a saját szemétől! De mert a vaktyúk is talál szeget, végül úgyis elhiszi azt, amit lát. Vagy nem. Na jó,  aztán meg jó hosszan agyal rajta  még egy darabig.  Mert ugye  mi van akkor, amikor mégsem hisz saját  szemének? 

Olyankor igyekszünk készségesen szemügyre venni a tényeket, és ezek mérlegelése után udvariasan szemet hunyunk a valóság felett. De ha tovább hitetlenkedünk abban, amit látunk , o tempora, o mores, még kellően szemtelenül a szemünkre is hányhatják! Ha szemérmesen elfordítjuk fejünket, attól még a kérdés persze  kérdés marad.Ha szemet vetnek ránk, szemtelenül beszólhatunk de trükkösen szemmel is verhet. A mágiának nincs felső határa, még  szerelem is lehet abból, mindjárt  első látásra! A szem a lélek tükre. De mi van akkor, ha a lélek az agyban van?

Hiba a mátrixban?

Az ember a körülvevő világot öt érzékszerve segítségével fogja fel, persze ott van a szex,  hatodik is, amiben viszont már minden benne van.  Az emberi agy állítólag 40%-a csak a látással  foglalkozik. A világot elsősorban látásunkon keresztül értjük meg. Az evolúció során, pedig az érzékszerveink közül a látás alakult ki legkésőbb. Meglepő módon viszont hiába kapott ennyi időt a fejlődés során, mégis az egyik legpontatlanabb szerv. A szemünkben ugyanis van egy vakfolt, ami nem lát.  Ha két szemmel nézzük egy dolgot, akkor kiegészíti egymást a két szem. Ha becsukjuk az egyik szemünket, akkor is tökéletesen látunk, mert az agy kiegészíti a hiányzó részt,  az egy szemmel látottakat. Az agy folyamatos sztoriban van, szinte becsukott szemmel is látjuk, hogy miket mesél a bécsi erdő.

De mivel már olyan régóta benne vagyunk saját történetünkben, hogy nem látjuk a fától az erdőt,  az agy, biorobot üzemmódba teszi magát a fenéket fog erőlködni. Mindent rutinból végez, aztán csücsül a babérjain vagy a káoszban, amit okozott- egy darabig. Az emberi agy ugyanis nem a szépségek és igazságok keresésére készült, hanem a túlélésre. Nem azért működik, hogy morált, esztétikát, hőtágulást és kvantumfizikát magoljon, hanem azért hogy funkcionáljon, méghozzá egészségesen. Richard Gregory szerint az agy funkciója a tapasztalatok során szerzett ismeretek közötti hézagok kitöltése, a túlélés biztosítása.

Egy árnyék a falon egy fa ága vagy egy útonállóé? A piros virág szerelem színe vagy a mérgező növényé? Harcolj vagy menekülj, aztán ha túlélted ráérsz meditálni, verseket írni!  Az agynak arra van szüksége, hogy nyugton legyen, kimondottan házi(as), emészthető feladatokra koncentrál, csak semmi megerőltetés,csak semmi újdonság!  Őszintén szólva, ha rajta múlna nem igazán járna élen saját maga fejlesztésében.

Az agynak, hogy továbblépjen, radikális változásokhoz kell igazítania működését, ami iszonyatos munkával jár. Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz egyes emberek véleményét, látásmódját megváltoztatni. Hányan kerültek boszorkányságért máglyára, és milyen szentségtörő volt Galiei és Kopernikusz, Semmelweis és Einstein saját korukban. Milyen nehezen értek el áttörést az elfogadott kényelmes tudományágakban.

Saját életünk is hasonló kontraszelekció révén korlátozódik. Derrida szerint az agyunk egy pszichológiai ketrecet hoz létre életünk során, a bennünket ért tapasztalok kusza hálójából. Derrida szerint olyan ez, mintha egy szemüveget adtak volna ránk születésünkkor, amely a gondolatot és a valóságot elválasztja. A kérdés az, hogy  ki olyan bátor, hogy levegye a szemüveget és  anélkül lássa meg a valóságot.  Átnézzen a túloldalra.  

Mit lát a fenti képen? Elsőnek? És másodszorra?  Vázát vagy arcokat. Kinek, mi. Mikor, mi. Összességében csak többszöri megfigyelések és megtapasztalások során vagyunk hajlandóak  feladni elsőre meghozott véleményünket. Az élet azonban döntések sorozata.

A megismerés és a felismerés az ősrégi határok ledöntését jelenti. Azt, hogy elérkeztünk egy mérföldkőhöz, eljutottunk saját határainkhoz. Innen mindenki maga dönti el, hogy továbblép és onnan teljesen más látásmóddal néz a világra, vagy visszamenekül meleg kis kuckójába és kukukázza a sablonmegoldásait, amíg tudja. Amíg  bírja, vagy amíg nem mérettik meg egy újabb próbakőnél. Ennek azonban sokszor ára van: szemet szemért, mindenki a jussát akarja. 

Igen, nem történik a felismerés egy pillanat alatt. Van aki menekül és sokszor bele-belealszik saját Csipkerózsika álmába, de őt is   próbára tesz az élet. Minimum egyszer megcsókolja a királyfinak látszó idegen. Aztán eldöntheti, hogy inkább visszafekszik és átalussza, ami még hátravan. Vagy szembesül a helyzettel, a döntéssel és elkezdi maga metszeni a rózsabokrokait, amelyek sűrűjében, illatában elveszett.  Talán a sövény túloldalán már ott van valaki más, egy újabb kastély, újabb királyfival, ahova csillogó szemmel indul el azon az úton, amelyre oly sokáig hezitált rálépni. Azt mondják “Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.” A tied vajon mi mögött bújik meg?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Ezeregy kilométer meséi

Ülünk a vonaton. Hatan egy fülkében. Előttem a peron, de az nem Evita. A szűk folyosón pénteki őrület:búcsú, integetés, ígértek. Prágáig biztosan kitartó ricsaj. És akkor jön még egy csomag és még egy bőrönd, meg egy festőállvány. Szorítom a táskámat és a számat, intimszférám sajog. Pedig még senki nem szólt egy árva szót sem, csak pakol és figyel. Kivel leszünk  egy kabinban, kivel töltjük el a következő 13 órát? Egy szőke, egy olvasó, egy barna és egy igen hosszú, egyelőre ennyi.

Végre elindul a vonat,  Budapest–Berlin-Budapest 870 km. Éjszaki vonal olcsóbb változatban. Felsóhajtva koccintunk a behűtött száraz pezsgővel útitársammal az előttünk álló útra. Italáldozat rítusával adjuk meg módját, szomjoltóként vagy csak úgy viccből, hogy előre igyunk a medve bőrére.  Mindegyik és egyik sem. Vártuk a napot, az utazást, a "csak el innen" menekülés érzést dédelgettük magunkban régóta. Terveztük és mégis  kapkodva rohantunk mindketten dolgunk végezetlenül az állomásra. Lihegve, fújtatva szólnak még a telefonok, idegesek a kérdések, nem mindig hallani a válaszokat. Én újra járom a kanosszám, májusi eső után vagyunk, újra ázom és fázom a lakásban, újabb hajcihő a lakással és a biztosítóval. Külföldi útitársam meg egy 2 napos ideg-összeroppanást asszisztált végig egy barátjánál, egy magyar kórházban. Vívódások és észérvek az utazás mellett és ellen. Lelki-ismeretfurdalás és hanyag elegancia vállvetve érvelnek. Meddig tart az ő élete és meddig felelős a barátért? Itthon van-e otthon? Marad, dönti el, de a határig még újabb sms-k. Végre 2 nap után a beteg is elalszik a kórházban, és lecsendesedhet a háborgó lelkiismeret is. A komfortzónánk még a határon is keményen tartja magát, de végre már az útitársainkra is ránézünk. Elhisszük, hogy most már nincs visszaút, legalábbis addig amíg  akarjuk.

Legalább már úton vagyunk. Azt mondják a vonatozás kalandos utazás. Ha már nem olcsóbb, mint a fapados legalább hosszabb ideig tart. Fel lehet állni,  lehet mocorogni és annyi csomagot vinni, amennyit elbírsz. Lehet aludni és lehet bambulni, lehet olvasni vagy legalábbis úgy csinálni mintha. De vannak a sztorik, az életek, amelyek mindent visznek.

Igazi Ladies Night is lehetne ez az este, ha nem lenne egy fiú is a körünkben. A határ után szó nélkül száll le az addig némán olvasó, lehajtott fejű lány. A pozsonyi utas, a ballonos szőke, igazi marketinges. Magát árulja.  Megtudjuk, hogy Londonban él, üzleti ügyben volt Budapesten. Ő és a testvére első generációsak a családban, akiket nem tanítottak meg magyarul. Most már bánja, beszélne még egy nyelvet. Milyen jól jönne most a cégnél! Így is elboldogul a közép-európai   országokban az angollal, de a közvetlen kapcsolattartásban igazán nyerő pozícióban lenne, ha tudna... De mindegy is, ejti el sokat sejtetően, az ő jövője már olasz lesz. Ingázni fog vagy letelepedni, igazítja meg párducmintás sálját,  még nem tudja, de talán még az olasz sem….

A barna hajú fest. Övé az állvány, a hátizsák, a nagy gurulós bőrönd és a kétméteres fiú is. Split-ből jönnek, Berlinbe mennek. Többlaki élet ott, ahol megél egy piaci festő. Igazi bölcsészlánynak nézném, ha nem derülne ki róla, hogy utazó kertépítész. Közösségi kerteket terveznek és építenek lerombolt udvarokon, elgazosodott lelkek között. Mesél a nyóckeres gangokról, második kerületi szomszédokról és szőnyegporolóról. Mesél a fáról és a rózsáról. Az emberi szálak kuszaságáról. Egyszer volt hol nem volt, kezdi, volt egyszer egy csapat, akik álmodtak egy nagyot egy  romos udvart látva, a királyság egyik cseppet sem szép utcájában. ahol félkomfort már nagy komfort, a szőnyegporoló az árnyékadó. Egy nap azt gondolták, hogy megkérdezik az ottlakókat, milyen is ott lakni. Milyen lenne, ha más lenne az udvar, ha zöld is lenne körülöttük nem csak gaz. Óvatosan lépkedj és kedvesen,  lassan haladtak előre. Azt, hogy milyen az ideális kert, sok- sok lakógyűlésesen vitatták meg végül közösen. Volt, aki szerint csak fűből áll a kert, mások szerint zegzugos, volt aki meg  csak mértanilag kimért ágyásokra esküdött. Volt aki zsírban és tűzben  látta meg a boldogságot és szalonnasütőről álmodott. Az ottlakó emberek, meg elcsodálkoztak egymáson, hogy honnan is tudja ezt-meg azt a szomszéd?! Meg, hogy tényleg másoknak is tetszik az ő ötlete? Nem is gondolta volna! Miközben az alapokról vitáztak a legerősebb ember, aki mindenkit megfenyegetett már, akivel még beszélt, minden alkalommal elmondta, hogy a fát, azt egy kis kornyadtat, márpedig ki kell vágni, mert veszélyes. Igaza volt, mert tényleg veszélyes volt, de menthető. Addigra látta, hogy alkupozícióba került. Maradhat mondta, ha cserébe kap egy rózsát. Kapott. Azóta is hajnalban ha munkájából hazaér, elsőként néz körül a kertben. Felelős lett a rózsájáért, felelős lett a szomszédokért. Már aktív kertépítő, és segít a földszinti néninek is. Nem szól be, és fát gyűjt  a szalonnasütéshez.

Zakatol a vonat, rázza még a hazait, kirázza a csomót gyomorból és a monoton ritmust a lábból. Végre kitörtünk a komfortzónából. Mikor tűnt el az idő, a tér? Valahol. Már máshol, másnak a történetében lettünk téglaösvények, farakások és rózsatövek. Bomladozó, fény felé törő hajtások. Új történetbe kezdhetünk, új hőseinkkel, hajnalban még folytatva a tegnapit. Sínen vagyunk, nem kötnek gúzsba gondolataink. Szinbádok lettünk, akiket a vonat bűze megcsapott. Most már bármerre is  megyünk, akár  ezeregy kilométeren, akár azon is túl, mindig látunk repülő szőnyeget,  találkozunk buta dzsinnekkel, meghalljuk történeteit a bölcs bagdadi vezírnek. Mert ahol van hallgató ott mindig van egy mesélő is.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték