Daloló Kő

Több éve már, hogy bőszen keresek. Időt, energiát és pénzt nem kímélve úgy tettem, úgy teszek, mintha  tudnám, hogy mit. Biztosan ma sem tudom. Csak azt érzem, hogy mi nem illik bele a saját magamról alkotott képbe. Azokról    útközben mindig kiderül, hogy igazából nincs is rájuk szükségem. Felesleges energiák a ventiláláshoz?! Nem hiszem. Cikk-cakkban megszerzett sebek, ellopott   érzések,  hozzáadott értékek, mind-mind kellenek, mert velük vagy nélkül nem jutottam volna el ide. 

Egy éve is már, hogy elkezdtem írni ezt a blogot. Egy éve is már, hogy elindultam egy elágazó ösvényen ebbe az irányba. Arra, amerre sem apám, sem anyám nem járt, de én úgy éreztem, hogy nekem nem idegen ez a táj. Elég vénnek való ez a vidék. Megtalálhatom rajta  azt, amiről ezer éve énekelnek bárdok, lantosok és messiások. A saját hangot. meglepő módon még itt vagyok. Itt hangolok, és skálázom és tanulok mindenből, mindenkitől.

Az istenek, akik velünk vannak,  az olvasók, akik olvasnak és a látogatók, akik idetévedtek egy olvassák figyelemmel Daloló Kő, történetét, amelyre útközben akadtam. 

   

"Volt egy bátor és fiatal sziú indián, akit Daloló Kőnek hívtak. Ez a fiatal harcos elment a Bölcsek Tanácsába. és így szólt: "Hallottam, hogy van valahol egy Daloló Kő, és elhatároztam, hogy megkeresem." Az öregek így feleltek: "Rendben van, akkor északra kell utaznod." Ő pedig felült a lovára és hónapokig északra tartott. Útközben rengeteg kalandban volt része, míg végül megérkezett egy távoli fagyott földre, amely sziklás volt és kopár, tele fekete barlangokkal, durva helyekkel, jéggel és hóval. Itt további, időnként fájdalmas kalandok érték. Végül elege lett északból, ezért megkereste az ottani egyetlen bölcs embert,  hogy megtudja, segítene-e neki megtalálni a Daloló Követ. Ám az öreg csak annyit mondott neki, hogy rossz helyen jár. „Keleten kell keresned” igazította útba. 

Noha nosztalgiával gondolt otthonára és népére, folytatta a hosszú útját napkelet felé. Néhány év és rengeteg kaland után elérte a Reggeli Hegyeket, ahol tág térségek nyílnak, és szél jár a dombok között. Végre biztosan ezen a helyen van a Daloló Kő! Akkor meghalt a lova. Nagyon elszomorodott, eltemette a keleti emberek között, ott ahol kilehelte lelkét. Vágyódva arra gondolt, hogy befejezi az utazást és visszatér a saját népéhez. Bánatosan kereste fel a keleti törzsek bölcseit. 

„Délre kell menned" - tanácsolták neki – "Ott fogod megtalálni a Daloló Követ". Mostanra a fiatal bátor harcos már nem volt olyan fiatal, ráadásul egyre jobban elfáradt. Ám összeszedte az erejét és egymagában, gyalog vágott neki a dél felé vezető útnak, hogy beteljesítse  küldetését. Rengeteg hatalmas, megáradt folyón kellett átgázolnia, nagy tavakon kellett átkelnie vagy azokat megkerülnie. És amikor végre-miután majdhogynem megfulladt-elérkezett délre, sehol sem találta a Daloló Követ. 

„Nem, nem! Nyugaton van!" világosították  fel. A legnehezebb útja nyugatra vezetett. Hosszú és kimerítő volt ez a magányos utazás a sivatagi nap hőségében. Leginkább éjjel utazott. A hőség és  a szomjúság összezavarta a fejét. Vágyakozott az otthoni hűvös tájak, a saját népe után, alig várta hogy megállapodjon. Ám a daloló kő tovább űzte. Ő pedig folytatta küzdelmes útját. Sokszor gondolt arra, hogy meghall  mielőtt elérné a nyugati törzseket. Ott szintén azt mondták neki,hogy a Daloló Kő nem itt található.  

Elment a világ négy sarkába a Daloló Kő után,de az nem is létezik.  Kimerülten és leverten visszafordult, hogy végül hazafelé vegye az irányt. Ám mi történt? A saját törzse várt rá- saját népe várta őt. A gyerekek eléjöttek a faluból , hogy üdvözöljék. megismerték bár idős ember volt. Messziről jött kézen fogták, és úgy vezették be a faluba, hogy megpihenjen és felfrissüljön. Nagy ünnepséget szerveztek a tiszteletére. 

„ Daloló Kő! légy üdvözölve itthon, a kereső utad végén! Hűségesen követted a hívást, hogy megtaláld az igazi nevedet, megszenteld kincsedet. Tudd meg hogy te magad vagy a saját hős útad, te magad vagy a Daloló Kő!”