A mi szigetünk, Monte Cristo

Romantikázom. Jó vaskos könyvben, egy szupertuti megmenekülést követek nyomon 2 napja. Se éjjelem, se nappalom, pedig nem először olvasom, mégsem tudom letenni, na nem a súlya miatt. Ármányról és barátságról, hűségről, bosszúról és kegyelemről olvasok. Egy olyan korról, amikor még  a férfi férfi és a nő még nő. Mindegy is ez tulajdonképpen, mert a történelem főárama már akkor sem hagyott senkit érintetlenül. A legkisebbet is maga alá gyűrte, bemocskolta és elsöpörte, ha úgy tartotta érdeke. Ízesítés nélkül, csupán szeszélyből, önös érdekből megrágva, kiköpve börtönbe zárta áldozatait már akkor is. Aktuális  superhero-m,  előbb áldozat volt jó sokáig, majd végzet lett. Superhero-m alfapéldánya a csodálatos, nemesszívű Edmond Dantes, aka Monte Cristo grófja. Semmilye nem volt, mégis irigykedtek rá. Szép jövő várt rá, ezt sajnálták tőle.

A történelmi csatározások és vérveszteségek listája 1100 oldalon 14 évnyi rabság, emberi sorsok nyomora, szellemek és jellemek tündöklése és bukása nyomtatott verzióban. A szellem  kiszabadulása a palackból, leglátványosabban persze a börtönből, mert hát  ezt imádják az olvasók. Tudja ezt Dumas is, és nem is adja alább.  Falja a sorokat a mai olvasó is, nem csak a Pokoli leckében. Bestseller ez a javából, most már lassan évszázadok óta. Minden korban reszketve  várják a soron következő, kellően kihegyezett, odaillő és ütő igazságtétel pillanatát, hogyan győzedelmeskedik a jó, az igazság. 

Mert Szinbád, Mr. Wilford vagy Buson Abe egy és ugyanaz. Ő a bosszú, aki tudja, mit miért csinál végig. Meri és teszi.Monte Christo grófja megtanulta, hogy várni kell és remélni, ezen áll az emberi bölcsesség, amely sikerre visz bármilyen tervet. De ha beüt a baj, akkor sincs baj az idő és a csend mindent begyógyít, mondja. Ő már csak tudja. Ő már csak tudja, milyen az 50 láb falvastagság csendjében élni 14 éven át és várni. Börtönben leélni egy fél életet egy olyan korban, amikor az átlagéletkor 40 év volt.  Na ez érdekel, ez a rész izgat most igazán. Fogolydilemma nincs, mert csak áldozatok vannak. A döntés felelőssége: lenni vagy nem lenni. Ki akar élni egy börtönben?

14 év nem piskóta, főleg nem If várában. Ott ahol az  első  év is már az eltompult butaságról szól. Arról, hogy hősünk a lelkes és csinos ifjú mindennapja hogyan csúszik szét igénytelenül az önsajnálattól és az értetlenségtől. Nem lenni, adja meg a választ testének és eképp rombolja saját elméjét és testét tovább. Sorvadjon a tudata, ha már nem ismeri a napokat, ha már azt sem tudja hány éves. Múlnak az órák és az évek. Már a monoton hétfőt sem utálhatja senki, mert  az idő és a csend itt lassan ólálkodva, sunyin múlik el. Rá kell jönnünk, hogy mi mindnyájan Edmond Dantes-ek vagyunk olykor, szétcsúszva fetrengve saját börtönünkben.

A történet igazából akkor kap lendületet, amikor a 27-es és a 34-es cellatársak 50 láb távolságból végre találkoznak. Na, nem szépen egymásnak bemutatva, hanem csak úgy porosan. A falakon túlról. Míg az egyik halni készült, addig másiknak határozott célja volt: menekülni akart, mert tudta, hogy lehet. Faria abe kitartóan hajtott előre, zsebkendőről zsebkendőre hordta a lebontott falat egyik sarokból a másikba, évről évre haladva előre. Terve volt. Szabadulni akart a falak mélyéről, hazatérni és olvasni tovább. Hiába kínált vágyott életért vagyonokat, bolondnak tartották. Szent őrültnek, aki jutalom bort kapott vasárnaponként, szeszélyből halat böjtnapon. Fagyút olvaszt és tűt csiszol. Könyvet ír zsákra és közben számol. Dantest lenyűgözi az abé tenni vágyása és szellemi nagysága. Ámulja és bámulja, de szerencsére maradt még annyi esze, hogy ne büszke legyen és irigy, hanem kérjen. Megkéri az Fariat, hogy tanítsa meg azokra a tudományokra és ismeretekre, amelyet az abé tud.    

„ Arra a hatalmas szellemi erőre gondolok, amelyre szüksége volt, hogy odáig eljusson, ahol most tart. Mit tudott volna véghezvinni, ha szabadon élne?” „Talán semmit”- mondja az abbé”, meglehet hogy agyamnak ez a túltelítettsége haszontalanul elpazarlódott volna. Szerencsétlenség kell ahhoz, hogy kiaknázzuk az emberi értelem titkos képességeit. Nyomás kell hozzá, hogy felrobbanjon a puskapor. A fogság egy pontba sűrítette az én itt-ott szétszort tehetségeimet és, ezek egy szűk helyen összeütköztek, és mint tudja, a felhős összeütközéséből villamosság lesz, a villamosságból villám és a villámból fény.”

Aha, akkor ez az úgynevezett isteni szikra? Mert ugye előfordult már, hogy a leglehetetlenebb helyzetben jött egy ötlet, egy megmentő gondolat, vizsgadrukk, tárgyalás vagy más pszcihés nyomása alatt? Egyszer csak ottlett, mintha mindig is lett volna. Ezekhez a ráismerésekhez mi kell? Idő és tudás.

Dantes is eljut ide, akkor amikor felismeri, hogy az abéval folyatott  tanulás milyen folyamatokat indított el benne. Rájött, hogy a tudás kihámozta őt saját szellemi és lelki börtönéből.  Nem maradt rabja saját magának. „Az igazi kincsem (...) nem az, amely Monte Cristo sötét sziklái alatt vár reám, hanem (...) az a tudás, amellyel ön megvilágosította az agyamat, azok a nyelvek, amelyekre ön tanított meg, azok a különböző tudományok, amelyeket az ön mélységes tudása olyan könnyen érthetővé tett számomra, és a világos alapelvek, amelyekre visszavezette őket - ezek az én kincseim, barátom, ezzel tett ön engem gazdaggá és boldoggá.”

És, aki legyint a rabság történetére az csak emlékezzen Mikes Kelemenre, Kossuth Lajosra, Göncz Árpádra, Gandhira.  Azokra, akiket a történelem hasonlóan Edmond Danteshoz tényleg börtönbe vetett és akik börtönéveik alatt tanultak meg például angolul, lettek szépírók, filozófusok, szentek. „Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is.” Hangzik el a paradoxon tanítása a könyvben.

De nem kell mindenkinek nyirkos, penészes fogdában, lágerben, munkatáborban ülni ahhoz, hogy  csapdában érezze magát vagy éppen kétlábon járó áldozatnak, és környezete rabszolgájaként tengesse napjait. Ha már a súlyát sem érzi annak a tompaságnak, ami körülveszi,  ha a közöny miatt már nem is reagál, nem szól vissza és már hajat sem mos, mert nem érdekli, akkor,  annak  is eljön az ideje, amikor elég éles lesz a füle ahhoz, hogy meghallja a szomszédból a kapirgászást. Meglássa, megismerje, hogy kikkel van körülvéve.  Bármilyen vastag is a fal, bármennyi ideig is húzta maga köré, egyszer úgyis meghallja azoknak a közeledését, akik talán segíteni tudnak. Akik már elindultak a kincseik felé, amely egy szigeten vár rájuk. Ez a remény. Ez ad motivációt. „Az ember nem arra született, hogy könnyen (...) elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk.”

Te tudod hol van a boldogságod? Te küzdesz azért, hogy eljuss a szigetedre? Te tudod, hogy ki visz át a túlsó partra? Le tudod győzni egyedül a sárkányaidat, amelyek a szigetedet védik?

 
Támogatta a Seniagroup.