2012. március 6., kedd

A kutya, akit macskák neveltek



Egy nap új családtag érkezett a házhoz. Kicsi volt, csupasz és védtelen. A két macsek egyáltalán nem volt elájulva az újonnanjöttől. Rögtön bitorlónak könyvelték el és ingyenevőnek. Itt már mindenkinek megvolt a maga puha párnája, a legmagasabb polca, külön edénye erre is meg arra is. És most itt van ez a kis izé, „nézd már, hiszen még a szemét sem tudja nyitva tartani” és máris osztozkodni kell vele a konyhában! Legjobb, ha tudomásul sem veszik, döntöttek. Látványosan nélkülözték a család  társaságát. A legmagasabb polcokról becsukott szemmel, rezignáltan figyelték a  legújabb őrületet. Mert hát az volt, amilyen felhajtást ezek csaptak! Miért fontos, hogy most eszik-e, alszik-e, meg hogy összepisilte a folyosót ez a kis izé?! Úgy kell nekik! Gondolataikat nem titkolva süppedtek el és folyatatták a fotel mélyén a szunyókát. Aki normális, az nem aggat újabb gondot magára villogtatták szemüket egy-egy hangosabb jelentnél!  Itt van ez a két gyerek, visítanak reggeltől estig, húzzák a fülüket, farkukat, bajszukat, aludni sem hagyják őket, csak ha ovi van, akkor van valami nyugi. De ezek az emberek csak nem nyugodnak, össze akarják  boronálni őket ezzel a kis döggel! Na hiszen! Nem tudják, hogy mibe vágták a fejszéjüket! Hiába teszik melléjük a  harmadik kis tálat, meg a párnát, fújtak hangosan az üres tál felé!  Nyíg, nyüszít és összepisil mindent és még enni sem tud rendesen! Micsoda modor ez, állt fel a szőr a hátukon! Miközben a lazacos konzervet  nyaldosták rózsaszín nyelvükkel, rájöttek, hogy ez  a kis izé tényleg nem nyugszik, csúszik- mászik és bújuk, méghozzá hozzájuk! Egészen zavarbaejtő a figyelme, cserébe azért végül mélyen beledoromboltak a fülébe. Milyen édesen szuszog! nyávogtak szenvedélyesen hozzá. Mosakodás közben megbeszélték, az lesz a legjobb, ha elcsöndesedik minden, akkor körbevezetik és megtanítják a helyi szabályokra. Ki mikor és hol alszik, hol végezze a dolgát, és egyébként is mi tabu a házban. A macskák maguk is meglepődtek milyen kedélyesen teltek a napok ezek után. Minden nap új kaland volt, amibe egy  kis csetepaté is belefért. A kis izé meg egyre nagyobb lett. Tapintatos kis kedvenc, egy igazi családbarát kutya. Lovagoltak rajta a gyerekek, sétálni ment a gazdival, és a macsekokkal is jól elvolt. Tulajdonképpen csak az ő nyelvüket értette igazán. A parkban valami a nyávogó hangot adott ki, miközben fára akart mászni.Dorombolt jókedvében. Dühítette, hogy nem tud olyan kecsesen magasra ugrani, nem tud a polc tetején aludni. Egyre szomorúbb lett, búskomomor és étvágytalan. Nem játszott már és egyáltalán nem értette mi a baj vele, hiszen ő is csak olyan macska akar lenni, mint azok, akik felnevelték.
Szegény pára! Milyen rossz lehet ennek a kutyának! Valami nem stimmel. Sajnálkozunk mi is, pláne, hogy elég sokat nyávogunk akár kínunkban, akár unalmunkban.  Nyüszítünk, ha nem tudjuk, mit tegyünk. Pedig vágyunk rá, hogy megfeleljünk anyunak, apunak, a főnöknek, barátnak. Hiszen rendesen neveltek, babsugattak, tanítottak. De  mi van, ha a  mi szánkból nem úgy hangzik az ő igazuk? Ha mi, nem ők vagyunk? Mi van ha nem tudjuk ctrc ctrv –vel ugyanazt teljesíteni, amit mintában elénk tettek? Mi van, ha nem vagyunk rendmániások? Ha  társfüggők vagyunk? Ha nem vagyunk Terézanyuk?
Mi van akkor, ha azok a dolgok, amiket tanítottak mára már abszolút nem érvényesek? Mi van, ha a mostanában elvárt dolgokra még eddig nem volt példa? Ki született Iphonnal a kezében? És ugye nem mindenkinek az Értelmező Kéziszótár esett a fejére gyerekkorában? Hát nem! De cserébe kinevetjük az elsőbálozót, az izzadótenyerű  randira igyekvőt. Vicceket gyártunk az újgazdagokról, sztereotípiák mögé bújunk a külföldiek megismerése helyett.
De hát mi vagyok én,  ééén állat?! nyüszíthet fel most az olvasó.  Ha nem lenne oly sok és jelentős, az emberi viselkedést megmagyarázó tételnek állatkísérleten alapuló igazolása , akkor nem kezdtem volna bele a fenti történetbe. Az emberi viselkedés ugyanis nem választható el az evolúciótól és a tanulástól. Nem mindegy, hogy mit és kitől tanul az ember. Hogy egyáltalán tanul-e.
A pozitív pszichológia diadala szintén egy kutyákkal végzett kutatás történetével kezdődik. Az emberi tanult tehetetlenséget Martin Seligmanék állatkísérletben modellezték le elsőként, majd követték őket mások.  A kutyás kísérletekben egyrészt kiderült, hogy a kutyák (az emberhez hasonlóan) képesek   komplex érzelmek kifejezésére. Másrészt a kutyák, a tanulás során elsajátított érzelmeik, vagyis a tanult érzelmek, hosszútávon képesek befolyásolni a  viselkedést is. A kísérlet során bebizonyosodott, hogy a tehetetlenség igenis megtanult állapot.
A tanult tehetetlenség  megfogalmazása azért is jelentős lépés az emberi viselkedés kutatásában, mert az állapot fentartása  depresszió kialakulásához is elvezethet. A levertségnek és a depressziónak viszont sokkal súlyosabb egészségtani hatása is lehet a későbbiek folyamán. A kutatásban a tehetetlenséget megtanuló, saját sorsukon változtatni nem tudó kutyák, lassan napról napra élni nem akaró lényekké váltak.
Ha a tehetetlenség tanulható, akkor az ellentetje, vagyis az optimizmus is az. Azok a kutyák, amelyek a kutatás során megtanulták kontrollálni az életüket, vagy megtalálni a kontrollt az egyes helyzetben, azok a későbbiekben kevésbé voltak kitéve a körülmények okozta tehetetlenségnek, mint azok, akik ezt nem tanulták meg. A tanult optimizmus nem heuréka állapot,  nem egy permanens hetedik mennyország. De akit sokszori próbálkozás után végül elkap a flow, annak már megéri kísérletezni.
A hitelességre való törekedéstől és önmagunk elfogadásától nem szabad megriadni, és attól sem ha hangot kell adni saját véleményünkről. Nem szabad félni hallatni a hangunkat. Nyávogva megijedni  saját árnyékunktól. Ha a kontroll a  kezünkben van könnyen  belejövünk az önérdek helyes érvényesítésbe is, mint kis kutya az ugatásba. 
 Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése