A mi szigetünk, Monte Cristo

Romantikázom. Jó vaskos könyvben, egy szupertuti megmenekülést követek nyomon 2 napja. Se éjjelem, se nappalom, pedig nem először olvasom, mégsem tudom letenni, na nem a súlya miatt. Ármányról és barátságról, hűségről, bosszúról és kegyelemről olvasok. Egy olyan korról, amikor még  a férfi férfi és a nő még nő. Mindegy is ez tulajdonképpen, mert a történelem főárama már akkor sem hagyott senkit érintetlenül. A legkisebbet is maga alá gyűrte, bemocskolta és elsöpörte, ha úgy tartotta érdeke. Ízesítés nélkül, csupán szeszélyből, önös érdekből megrágva, kiköpve börtönbe zárta áldozatait már akkor is. Aktuális  superhero-m,  előbb áldozat volt jó sokáig, majd végzet lett. Superhero-m alfapéldánya a csodálatos, nemesszívű Edmond Dantes, aka Monte Cristo grófja. Semmilye nem volt, mégis irigykedtek rá. Szép jövő várt rá, ezt sajnálták tőle.

A történelmi csatározások és vérveszteségek listája 1100 oldalon 14 évnyi rabság, emberi sorsok nyomora, szellemek és jellemek tündöklése és bukása nyomtatott verzióban. A szellem  kiszabadulása a palackból, leglátványosabban persze a börtönből, mert hát  ezt imádják az olvasók. Tudja ezt Dumas is, és nem is adja alább.  Falja a sorokat a mai olvasó is, nem csak a Pokoli leckében. Bestseller ez a javából, most már lassan évszázadok óta. Minden korban reszketve  várják a soron következő, kellően kihegyezett, odaillő és ütő igazságtétel pillanatát, hogyan győzedelmeskedik a jó, az igazság. 

Mert Szinbád, Mr. Wilford vagy Buson Abe egy és ugyanaz. Ő a bosszú, aki tudja, mit miért csinál végig. Meri és teszi.Monte Christo grófja megtanulta, hogy várni kell és remélni, ezen áll az emberi bölcsesség, amely sikerre visz bármilyen tervet. De ha beüt a baj, akkor sincs baj az idő és a csend mindent begyógyít, mondja. Ő már csak tudja. Ő már csak tudja, milyen az 50 láb falvastagság csendjében élni 14 éven át és várni. Börtönben leélni egy fél életet egy olyan korban, amikor az átlagéletkor 40 év volt.  Na ez érdekel, ez a rész izgat most igazán. Fogolydilemma nincs, mert csak áldozatok vannak. A döntés felelőssége: lenni vagy nem lenni. Ki akar élni egy börtönben?

14 év nem piskóta, főleg nem If várában. Ott ahol az  első  év is már az eltompult butaságról szól. Arról, hogy hősünk a lelkes és csinos ifjú mindennapja hogyan csúszik szét igénytelenül az önsajnálattól és az értetlenségtől. Nem lenni, adja meg a választ testének és eképp rombolja saját elméjét és testét tovább. Sorvadjon a tudata, ha már nem ismeri a napokat, ha már azt sem tudja hány éves. Múlnak az órák és az évek. Már a monoton hétfőt sem utálhatja senki, mert  az idő és a csend itt lassan ólálkodva, sunyin múlik el. Rá kell jönnünk, hogy mi mindnyájan Edmond Dantes-ek vagyunk olykor, szétcsúszva fetrengve saját börtönünkben.

A történet igazából akkor kap lendületet, amikor a 27-es és a 34-es cellatársak 50 láb távolságból végre találkoznak. Na, nem szépen egymásnak bemutatva, hanem csak úgy porosan. A falakon túlról. Míg az egyik halni készült, addig másiknak határozott célja volt: menekülni akart, mert tudta, hogy lehet. Faria abe kitartóan hajtott előre, zsebkendőről zsebkendőre hordta a lebontott falat egyik sarokból a másikba, évről évre haladva előre. Terve volt. Szabadulni akart a falak mélyéről, hazatérni és olvasni tovább. Hiába kínált vágyott életért vagyonokat, bolondnak tartották. Szent őrültnek, aki jutalom bort kapott vasárnaponként, szeszélyből halat böjtnapon. Fagyút olvaszt és tűt csiszol. Könyvet ír zsákra és közben számol. Dantest lenyűgözi az abé tenni vágyása és szellemi nagysága. Ámulja és bámulja, de szerencsére maradt még annyi esze, hogy ne büszke legyen és irigy, hanem kérjen. Megkéri az Fariat, hogy tanítsa meg azokra a tudományokra és ismeretekre, amelyet az abé tud.    

„ Arra a hatalmas szellemi erőre gondolok, amelyre szüksége volt, hogy odáig eljusson, ahol most tart. Mit tudott volna véghezvinni, ha szabadon élne?” „Talán semmit”- mondja az abbé”, meglehet hogy agyamnak ez a túltelítettsége haszontalanul elpazarlódott volna. Szerencsétlenség kell ahhoz, hogy kiaknázzuk az emberi értelem titkos képességeit. Nyomás kell hozzá, hogy felrobbanjon a puskapor. A fogság egy pontba sűrítette az én itt-ott szétszort tehetségeimet és, ezek egy szűk helyen összeütköztek, és mint tudja, a felhős összeütközéséből villamosság lesz, a villamosságból villám és a villámból fény.”

Aha, akkor ez az úgynevezett isteni szikra? Mert ugye előfordult már, hogy a leglehetetlenebb helyzetben jött egy ötlet, egy megmentő gondolat, vizsgadrukk, tárgyalás vagy más pszcihés nyomása alatt? Egyszer csak ottlett, mintha mindig is lett volna. Ezekhez a ráismerésekhez mi kell? Idő és tudás.

Dantes is eljut ide, akkor amikor felismeri, hogy az abéval folyatott  tanulás milyen folyamatokat indított el benne. Rájött, hogy a tudás kihámozta őt saját szellemi és lelki börtönéből.  Nem maradt rabja saját magának. „Az igazi kincsem (...) nem az, amely Monte Cristo sötét sziklái alatt vár reám, hanem (...) az a tudás, amellyel ön megvilágosította az agyamat, azok a nyelvek, amelyekre ön tanított meg, azok a különböző tudományok, amelyeket az ön mélységes tudása olyan könnyen érthetővé tett számomra, és a világos alapelvek, amelyekre visszavezette őket - ezek az én kincseim, barátom, ezzel tett ön engem gazdaggá és boldoggá.”

És, aki legyint a rabság történetére az csak emlékezzen Mikes Kelemenre, Kossuth Lajosra, Göncz Árpádra, Gandhira.  Azokra, akiket a történelem hasonlóan Edmond Danteshoz tényleg börtönbe vetett és akik börtönéveik alatt tanultak meg például angolul, lettek szépírók, filozófusok, szentek. „Tégy úgy, mintha becsülnéd magad, és becsülni fognak mások is.” Hangzik el a paradoxon tanítása a könyvben.

De nem kell mindenkinek nyirkos, penészes fogdában, lágerben, munkatáborban ülni ahhoz, hogy  csapdában érezze magát vagy éppen kétlábon járó áldozatnak, és környezete rabszolgájaként tengesse napjait. Ha már a súlyát sem érzi annak a tompaságnak, ami körülveszi,  ha a közöny miatt már nem is reagál, nem szól vissza és már hajat sem mos, mert nem érdekli, akkor,  annak  is eljön az ideje, amikor elég éles lesz a füle ahhoz, hogy meghallja a szomszédból a kapirgászást. Meglássa, megismerje, hogy kikkel van körülvéve.  Bármilyen vastag is a fal, bármennyi ideig is húzta maga köré, egyszer úgyis meghallja azoknak a közeledését, akik talán segíteni tudnak. Akik már elindultak a kincseik felé, amely egy szigeten vár rájuk. Ez a remény. Ez ad motivációt. „Az ember nem arra született, hogy könnyen (...) elérje a boldogságot! A boldogság olyan, mint az elvarázsolt szigetek palotái, amelyeknek kapuit sárkányok őrzik. Harcolni kell érte, hogy meghódítsuk.”

Te tudod hol van a boldogságod? Te küzdesz azért, hogy eljuss a szigetedre? Te tudod, hogy ki visz át a túlsó partra? Le tudod győzni egyedül a sárkányaidat, amelyek a szigetedet védik?

 
Támogatta a Seniagroup.

Születésnap

Megint egy évvel öregebb lettem, és bölcsebb is talán a  születésnapomra. Igen –igen bika vagyok, amúgy meg bivaly, meg ökör is. Valahogy úgy adódott, hogy az összes jóscsillagzat alatt ezt az állatot sorsolták ki nekem. Többszörösen is biztosítottak arról, hogy egy állat szívósságával, makacsságával álljak a földön. Lehetnék finomabb, lágyabb, légiesebb,  egyszerűbb, de nem akarták az égiek, hogy az legyek. Nehéz az igavonók élete.

De a bika mégiscsak az emberek legjobbika győzöm meg magam. Talán azért is, mert nem Hitlerrel , hanem Leninnel osztozkodom a jeles napon. Egy nap különbséggel így megváltozik a világ? Tök mindegy, egy kutya mondanák, de azért mégis ott a remény bennem (mert Kant, Nabokov, Yehudi Menuhin, Jack Nickolson és hoppácska Kaka is ezen a napon született). Meg különben is! A jeles személyek és események jönnek-mennek, akkor éppen húsvét volt, most meg a Föld napja lesz, igazán nem panaszkodhatom.

Furcsa dolog ez a születés. Mert van, aki szül és van, aki születik és egyik sincs a másik nélkül. Mégiscsak egyet ünnepelnek. Van az év, a hónap és a nap, miközben órák és percek telnek el eseményekkel, amelyek meghatározzák mások életét is. Nemcsak azért, mert máshol van a Mars, a Vénusz, takar a Jupiter, támad a Szaturnusz, hanem mert az emberben is ezernyi érzés, fájdalom, öröm és kétség kering akkor és  nemcsak a hormonok miatt.

Mindig kérem anyukámat, hogy mondja már el milyen volt az élet nélkülem. De nem mondja. Hallgat. Kértem mesélje el pontosan hogyan születtem, milyen volt. Két mondatban lezárja a témát azzal, hogy hajnalban születtem. Na de mégis mikor? Valamikor hat körül.  A tagadó csendbe belefáradva, meguntam, hogy nincs előéletem. Meguntam, hogy nem saját mesémből lépegetek előre, hanem a Sehány éves kislányt olvasva. Pár éve kikértem a szülőotthonból a születési kórlapomat, ahol kezembe fogva a papírt láttam, hogy a magzat születési ideje reggel 8.30-ra lett beírva. Nagyon nem hajnal ez! Nagyon megsajnáltam anyámat ekkor. Leesett, hogy mekkora sokk lehetett neki a szülés, ha a szülőszoba után már semmire sem akar emlékezni. Feladat teljesítve lett, mindenki él. De elmaradt az öröm, utólag az ünneplés. Mit akarok még ennyi évesen?- kérdezhetnék. Egészséges vagyok, erős vagyok és akkor most egeret vajúdjanak a hegyek? Nem, nem, cseppet sem!  De a felismerés, hogy nekem nehéz szüléssel jött az élet, nem jelenti azt, hogy jól is esik. Nagyon nem szeretném ezt a történetet örökké magamban, nem ezt akarom továbbvinni.

Vajon hány anya van, aki hasonlóan, eszméletlenül hozta világra gyermekét és hányan vannak, akik gyermekeinek hasonlóan némák? Nem tudva, nem ismerve saját születésük történetét sem? Miért mondja, ha nem tudja, hogy lehet, hogy kell? Mert már évek óta nincsenek meghitt beszélgetések és közös kis titkok, amik a családi köteléket fonnák tovább. Mert ott és akkor tabu volt a születés, titok a halál. Takargatni való a szerelem és kórlapon vezetett betegség a szülés. Hova lett az az evolúciós biztonság, hogy képesek vagyunk saját magunkat megvédeni és magunkról gondoskodni, születésünktől fogva? Hova lettek az asszonyok, akik ismerték a babonákat, olajokat, teákat, és komatálat küldenek az újszülöttes házba? Hova lett az anyák kíváncsisága és hova lettek a zseniális ösztöneik a meséhez?

Ezredszerre is végiglapozgatom a Sehány éves kislányt, és látom, hogy ez a születés dolog jó is lehetne.  Tulajdonképpen már az, hogy megszülettem, már az jó. Önző gén vagy egy bivaly szívóssága, kit érdekel ez már? Vannak dolgok, amiket nem lehet visszafordítani. Megy a maga útján , így azzal nem is foglalkozom tovább. Azzal foglalkozom, ami előttem van, ami még rám vár.  Alapjáratban nem jobbá akarok válni. Abból a megfelelési kényszerből nagyon elegem van. Abból a jókislány szerepből, amit mások saját képükre és hasonlatosságukra találtak ki nekem. Abból, ami bénított és fogva tartott. De hát a szomszéd fűje mindig zöldebb, más élete is mindig könnyebb. Pedig, ki tudja mi van a szomszéd hátsó kertjében?!

Viszont elfogadni magam olyannak amilyen, az már más kérdés. Arthur Miller Bűnbeesés után című drámájában a lány azt mondja a szeretőjének, hogy „rettenetes álmom volt az éjjel: azt álmodtam, hogy szültem egy hülye gyereket, borzasztóan nézett ki, de valami belül azt súgta, hogy ha meg tudnám csókolni, akkor minden könnyebb lenne. És akkor hatalmas erőfeszítések árán ráhajoltam, megcsókoltam, és ettől minden könnyebb lett.” „Tudod, rájöttem, hogy így vagyunk a saját életünkkel is. Időnként nem olyanná szüljük, mint amilyennek szeretnénk, de mégsem tudunk mást tenni, mint azt, hogy magunkhoz öleljük, és azt mondjuk: te vagy az én egyetlen életem.”

Most a születésnapomra elérkezett az idő, hogy az én saját életemet, amit én tettem ilyenné elfogadjam, olyannak amilyen. Már nem a megszületésemről szól az ünnepség, hanem arról, hogy bátrabban és örömmel éljek azokkal a lehetőségekkel, amik a következő születésnapomig elém jönnek.

 

Cosmo és az F betűs szavak

40 éves a brit a Cosmo. És ezt  nem átallja egy 40 éves nő öntudatával hirdetni magáról. Büszkén kampányol és még támogatják is. Az eredetileg amerikai női magazint 1972-ben adták ki ez először a szigetországban, célul tűzve ki, hogy bikinis csajokkal reklámozza önön magát-nőknek. Azzal a céllal, hogy  olvasóközönségét megtanítsa az új idők új kihívásaira. A szigetországi Cosmopolitan magazin, olyan F betűs szavakkal tűzdelt címlapokkal kezdte döngetni a társadalmi nyilvánosság határait-mint, feminizmus, függetlenség, felelősség, faji megkülönböztetés, fogyasztás,- amelyek sok nő számára családon belül, még ma is tabunak számítanak.

Amíg  a második nem,  a született feleségek számára a gyermeki létből a férjhezmenetel volt az egyetlen üdvözítő út a 60-as évekig, addigra a 70-es években Helen Gurley Brown vezetésével, az újság a feminizmus zászlaját bontogatva próbált eljutni a nőkhöz. Olyan szavakat és jelenségeket ismertetve, amelyek ördögtől valónak számítottak egy zárt, önellátó családi életre épülő társadalomban. De a világ gyorsabban változott, mint a családmodell. Hiányoztak az otthoni minták. Az olvasó nőknek a függetlenségről és önállóságról, munkavállalásról és  jogaikról egyenlő fizetésről és a felelősségvállalásról csak újságban, könyvekben írtak, filmekben mutattak be. Célközönségük azok a nők voltak elsődlegesen, akik a gyermeki létből felnőtt léthez akartak felnőni.  

1972-ben az Emerson, Lake&Palmer, Yes, Black Sabbath , Rolling Stones és a Genezis döngette a sikerlistákat külföldön, míg itthon Kovács Kati, Koncz Zsuzsa, a Locomotív és az Omega  volt a befutó. Míg a müncheni olimpián jól szerepeltek a sportolóink, addig terrorizmusról szó sem lehetett a hazai hírekben. Míg külföldön a Charlie Angyalai voltak a legnépszerűbb csajok, addig  itthon néhány televízió tulajdonos és a szomszédok figyelmét a Táncdalfesztivál és a Jó estét nyár jó estét szerelem kötötte le Harsányi Gáborral és Tordai Terivel a főszerepben. Az öntudatos, vagány és  sikeres nők helyett, nők a pult mögött, vagy a kórház a város szélén álltak helyt. Azokat nőket mutatták be, akik mindent elhisznek a férfiaknak, csak hogy boldogok legyenek. Fontos volt, hogy központilag is támogassák ezt a hitet. De, aki feltétlenül  hisz az nagyon sokszor csalódik "Hinni akarunk valamiben, és vannak, akik ezzel nagyon visszaélnek”.

A nemzetközi magazinokban 1960 óta felvilágosító cikkek jelentek meg a testi higiéniáról és testápolásról, az udvarlásról, szexről és egyéb hálószobai ötletekről, párkapcsolati válságról, szót emeltek a megelőzésről és fertőzésekről, a gyerekvállalásról és az abortuszról, a házasság értelméről, a környezetvédelemről, de a női vállalkozásokról is. Itthon még csak akkor kezdték az első komfortos lakóházakat felhúzni a vidéki városokban, és a fürdőszoba inkább státuszszimbólum volt, sem mint rendszeres használati hely. A kollégiumokban, laktanyákban még nevelőtiszt mellett is akadozott a nylon bugyik alatti  testápolás gyakorlása. A testiségről nem is beszélve. Fogamzásgátlás tabu volt, a lányanyákat kitagadta a falu, de az abortuszra és a nevelőintézeti gyermekotthonokra egész ellátórendszer épült.

Nyilvánosan  csak a 80-es években jelent meg néhány cikk az Ifjúsági Magazinban a csókolózásról. Veres Pali bácsi, Lux Elvira munkásságán alapuló  további felvilágosító cikkek  hiányát a magyar társadalomban a mai napig érezzük. A 90-es évekig a testiségről, lelki kapcsolatokról szó sem esett nyilvánosan, így ebbe a feudális sötétségbe betörő színes újságok  látványos megoldásokat nem hoztak. Rohamtempóban, a lemaradók frusztráltságával siettek előre olvasottságot növelve a szerkesztők. Érthető ugye, mert sok évtizednyi hallgatást kellett rekord idő alatt kompenzálniuk, de a fénysebességgel érkező információk elhomályosították a sötétségből a valóságba vezető utat. Büszkén hallgatva a testi és lelki fejlődés lehetőségeiről, egyik évről a másikra már a porno ipar fővárosaként emlegetnek minket. Kevesen csodálkoznak ma már,ha 11 évesek hamarabb érdeklődnek a francázásról, sem mint őszintén beszélnének róla a testi dolgokról otthon.

A mai gyerekek szülei ugyanolyan ambivalensen viszonyulnak saját testükhöz, mint szüleik tették. A mai gyerekek,  a 21. században mosdatlanul érkeznek az óvodába, néha tetvesek az iskolában, és csak ezért  mert a szüleik nem törődnek azzal, hogy megtanítsák az alapvető tisztálkodási szokásokra, igényekre és úgy engedjék közösségbe. Pedagógusok járnak óvodákból, iskolákból családokhoz és szétesett zavart, önmagukból kifordult anyukák ülnek otthon. Nem tudják mi történt velük. Terhesek lettek, férjhez mentek, mert kellett. De hogy hogyan legyenek igényesebbek magukkal szemben azt nem tudják. Mit várunk a gyerektől ezek után? Két ember, ha összeáll, azt hiszik már felnőttek, azt hiszik, hogy önálló életet élnek.  Pedig kiszolgáltatottak. Ők nyilván nem olvassák sem ezt cikket, sem Cosmot. De nézik a VV-t és arra építenek. Mert az a modell, abban hisznek. Ahelyett, hogy új idők, új Családi köre, új Pali bácsiját propagálnák a tv-ben.  Hogy ha ebben a formában,de minél nagyobb nyilvánosság ismerje meg, hogy mi van a szex előtt, alatt és után, ha az van előbb. Hiába a kommunikációs forradalom, ha nem tudunk beszélni erről.

Most akkor mi a cél? Mit mond a 40 éves  Cosmo? Függetlenség vagy férjhezmenetel külön-külön vagy párkapcsolat és önállóság együtt? A statisztikák szerint mára vegyes a kép. Aki megismeri, megtudja mi is a felelősség, az szépen csendben meg akarja úszni azt. A tudással járó felelősséget ugyanis az érintettek sokszor nem akarják felvállalni. Halogatják, hogy nehogy részesei legyenek a közös életnek, a hagyománynak. Hát akkor hiába a sok felvilágosítás, hiába a sok F betűs cikk a függetlenségről, ha nem érzik az önerőt egy új tradíció közös kialakításában?

Úgy tűnik napjaink napjaink F betűje a flexibilitás helyett fogolydilemma. Mivel a tradicionális keretekből  a vagyon és a gyerek maradt, a 20-40 éves generáció igyekszik kitolni például a gyerekvállalás idejét is. A párok 5-10 évig járnak, aztán mindenki választ, valaki mást. Vagy élnek magukban, bele a  nagyvilágba, addig míg meg tudja tartani azt az életszínvonalat, amire vágynak. Az egyedülálló háztartások száma évről évre emelkedik száma is itthon és a világon máshol is. Bár fontos tény, hogy az egyedül élők nemek szerinti aránya változik.

Míg az önálló, 20-40 éves nők egzisztenciálisan stabilabb háttérrel rendelkeznek, mert  a férjhezmenetelig igyekeznek iskolákat befejezni, lakáshoz jutni, addig ugyanez a férfiakról nem mondható el. Ebben a korban az egyedülálló, nőtlen férfiak ugyanis vagy a szüleik által biztosított anyagi körülményekre alapoznak, vagy válás után vannak és az újrakezdéssel próbálkoznak. A párkapcsolati esélyeik így igen alacsonyak azoknál a nőknél, akik  önállóan teremtették meg maguknak az életfeltételeket.

A diplomás vagyonos férfiak esetében, legyenek csak cseppet is szebbek az ördögnél, pedig kevésbé beszélhetünk függetlenségről, ugyanis többségük, tartósabb házasságban él a statisztikák szerint, mint a nem diplomás társaik. A kutatók szerint azért, mert a magas jövedelem és a diploma együttesen nagyobb értéknek számít a kapcsolati  Cosmo görlök számára is, még akkor is ha ezért jóval elnézőbbnek kell lenni partnerükkel. A diplomás férfiak amúgy sem maradnak sokáig egyedülállók a párkapcsolati piacon hamar újból elkelnek. Úgy tűnik hiába a feminizmus, válság idején a férjhezmenetel még mindig erősebb értéket képvisel a szűkös piacon, mint a függetlenség kiszámíthatatlansága a 40 évesek körében.  

Lépni vagy nem lépni. Kérdés?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

 

Kivonulók kérik

A tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte a készülődés ideje. Ideje az emlékezésnek, ideje az elvonulásnak. Igen, a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte Európában a kivonulás ünnepe is. Hasonló, de más okokból ünneplik Amerikában Hálaadást -ősszel. Emlékezés ideje arra, hogy egyszer mindannyian rabszolgák voltunk. Emlékezés arra, hogy rabszolgák voltunk, de megmenekültünk.

Volt egy hosszú idő, bizonytalan helyzet, ami kibírhatatlan volt. Nehéz munkával teli, sanyarú, de az élet él és élni akar. Bár generációk nőttek fel (rab)szolgaként, lojálisak voltak és vártak. A csodára.  Ugyan keserű a rabszolgaság étke, de édes az ábránd. Nehéz a mindennapi iga, de panasszal könnyebb benne járni. Sós az izzadtság és a könny, de néhány vígasszal mindig felitatható. Mindig volt/van egy másik és még egy újabb érv, amiért biztosan jobb tovább görnyedve maradni, mint fellázadva tiltakozni. Vagy elhagyni azt a keveset holmi bizonytalanért. Kellenek a szörnyű és kegyetlen csapások az életben. Csak úgy, önigazolásképp is. Kell a mindennapi verés, hogy tudjam szeret az élet, így a jó ha fáj. Az újabb balegyenes? De a fene se akar áldozat hozni! Hogy mindent hátrahagyni?! Hogy ennél már minden csak jobb lehet? Ki tudja?! Mi a bizonyíték rá?

Kivonulás,tiltakozás és hűség azok a reakciók, amelyet egy szervezet viselkedésére adhatnak válaszul az érintettek. Hirschman közgazdászként gazdasági folyamatok vizsgálódása közben bukkant olyan szervezeti reakciókra, amelyek őt magát, is meglepték. Olyan reakciókra, amelyek nem éppen a racionális viselkedésükkel hívták fel magukra a figyelmet. Olyanokra, amelyeket a politikai, kulturális és egyéni, családi közösségekben nem szeretünk viszontlátni, ennek ellenére gyakran élünk velük. Hirschmann szerint egy gazdasági verseny modellben az ember mindig ambivalensen viselkedik. Az ember szereti a többletet, de fél/nem akarja megfizetni a többlet az árát. Nem akarja feladni a haladást, de fél feladni a korlátokat. Azt mondja, hogy ezek vágyakozások. Amik egy olyan pazarló gazdasághoz vezetnek (slack economy), amelyben soha nem éri el a társadalmi optimumot a rendszer, mert a vállalatok, politikai szervezetek, de maguk a tagok is enerváltak. Mindenki abban érdekelt, hogy csupán az elfogadható jóra koncentráljanak, nem a legmagasabb haszonban. Miért nem vagyunk hatékonyabbak?Miért vagyunk önmagunk ellenségei? Mik azok a fékek, kihasználatlan kapacitások, amelyek miatt csak jól teljesítünk? Mik azok a mozgósítható tartalékaink, amelyeket bevetünk annak érdekében, hogy a rendszert minden erővel fenntartsuk?  

Mindig kell valaki, aki hisz, tárgyal, szervez- helyettünk? Aki kivezet, megment, megvált innen? De hova? Az ígéret az ígéret, de az már ugye más kérdés. Ha az egyiptomi kivonulás vagy a húsvét történtét görög drámákban írták volna meg, szereplőik az istenek kegyelméből, haragjától hánykódtak volna tengereken, bolyongtak volna a sivatagban és különös kegyetlenséggel jutottak volna el jól megírt végzetükig. Abban a sztoriban senkinek semmi beleszólása nem lehetett volna. Az egyiptomi kivonulásban szó sincs végzetről, ott döntésekről van szó. Arról, hogy a rabszolgaság nem elég jó, de tiltakozni, lázadni sem érdemes már benne. Elérkezett az idő, mert van cél. A szabadulás itt kezdődik. A kitörési pont erőgyűjtésénél, a szabadság iránti vágy megfogalmazódásánál. A vágy villamosa mindent úgyis elsöpör. A vágy minden folyamatot felgyorsít. Ahogy a tíz csapás a maga nemében értelmetlen áldozatok sorozta lett volna csak. De  a fáraó a saját rendszeréből hiányzó hittel szembesült. Azzal a felhalmozott tudással és erővel, amivel nem tudott mit kezdeni, mert nem vette észre a rendszerben. A sajátjában.

A rabszolgaságról megemlékezni kötelesség, arra emlékezni, hogy van kiút belőle, parancs. Négyszer mondja a Könyv ”meséld el fiaidnak”. És hogy miben különbözik ez az éjszaka az összes többitől? Teszik fel a kérdést az ünnepi vacsorán a legkisebbek. Na erre mit mondasz? Mit tudom én!? Hagyjál már?! Kérdezd anyádat! Én nem volt ott!A történetmesélők azt mondják a négyszer feltett kérdés, négy kérdezőt jelöl, négyféle feladattal és képességgel. Mindegyik fiú máskép látja az életet, a történelmét, családját, hitét és múltját. A tanítás egyben tanulás, másokkal tanulni pedig önmagunk tanítása. Az, hogy hogyan viszonyulunk a körülöttünk lévőkhöz, a környezetünkhöz.  Arról, hogy, a megszerzett tudás önmagában nem érdem. Csakis akkor nyereség, ha az mindenki számára érthető. Mindenkit meg  kell tudni szólítani ahhoz, hogy a szabadság ízét érezze, és képes legyen a megtapasztalására. Mert csak így szabadul ki saját gondolati börtönéből. A tanulással mindenkinek lehetősége van adni és  megismerni  saját magát. Van megoldás, van kiút. Mert neked sikerült egy feladatot megoldani, túllépni saját árnyékodon.

A négy fiú: a bölcs, a gonosz, a naiv és aki kérdezni sem tud. Az ő képességeik szerint kell beszélni. A bölcs fiú számára töviről-hegyire kell elmagyarázni mindent, hogy értse az összefüggéseket. A gonosz fiúnak is türelemmel kell tanítani,mert ő jól felkészült és gyorsan támad. Ő ismeri a törvényt, a hagyományokat, csak éppen nem érzi magáénak. Szolgálatnak, terhes feladatnak érzi az emlékezést, és kivonja magát a közösségből. A harmadik fiút naivnak mondják, akinek kérdése mindössze így hangzik: „mi ez?” Ő az „erős kéz” politikáját tudja megérteni, csak a tekintélyt képes tisztelni, ő az, aki szolgálatra szegődött, de ilyen is kell. A negyedik fiú viszont nem kérdez semmit.  Mert nem tudja, nem látja, nem érti. Nincsenek hozzá szavai. Nem érti, hogy miről beszélsz. Miért lángolsz. Az ilyen gyermek esetében „te nyisd meg őt” szól a parancs. de „úgy gondolod, ráérsz várni, amíg feljön az újhold (míg elérkezik az ideje)? Nem „még aznap”!

Sok minden tűnik elveszettnek a mai világban, de mindenkiben van vágy a tudásra. Szükség van szeretetre és mégis titkoljuk, blokkoljuk. Azért csak, hogy jól legyünk. De nehogy a legjobban, mert az még kiderül!  Az élet itt van Veled, itt és most. Ma. Azért, hogy ne a múlt és a jövő foglyaként éljünk. Amit ma megtehetsz mentorként, anyaként, tanárként, kollégaként a következő generációnak, ne halaszd holnapra. Ha egynek is sikerül átadni máris megértettél valamit, és kiszabadultál előítéleted fogságából. Kis lépés a világnak, de nagy lépés a jövőd felé.

Jövőre, veled- kivel és hol?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték