Azt hittem, hogy már végleg felhagytam a horoszkópokkal. Azt hittem, hogy nem érdekel már, hogy mit üzennek a kereskedelmi csillagok. Viszont, amikor azt olvastam, hogy 2012 az összeszedettség éve lesz, csettintettem. Igen, végre, milyen régóta vártam már erre az üzenetre! Na ja, csak azt nem írták meg a csillagjósok, hogy nem én kezdem el összeszedni, hanem valaki más. Nem kellett péntek 13-ig várni, ahhoz hogy kiderüljön, csúnyán félreértettem a jóslatot. Elég volt ehhez egy szimpla 12-ke is. Elég volt ehhez egy magánlakba való betörés. Lehet, hogy anonim látogatóm, másokhoz hasonlóan babonás és 13-án nem dolgozik? Akkor hát nem kínai volt, ha kínai lenne, akkor imádná 13-át és megvárta volna sikeres akciójához azt a napot.
Igazából tényleg nem tudom, hogy ki járt nálam. Azt, sem, hogy egyedül volt –e vagy valaki mással. Ablakot betörve, zárakat, kilincset letörve és még egy kis ajtókeret nyomással jött be. A rendőröknek senki nem hallott semmit, nem látott senkit. Hm. Aztán kiderült, hogy az alsó szomszéd néni egy magas férfit látott, na nem felemás cipőben, de egy érdekes színű nadrágban. A másik szomszéd néni, aki később csatlakozott a beszélgetésünkhöz, konkrétabb volt, és rákérdezett ” Te is arról, a kis köpcösről beszélsz?”
Szóval nem tudom, hogy ki volt vagy kik voltak nálam, de az kiderült, hogy nemcsak a laptopot és a fényképezőgépeket szeretik, hanem a csokit is. Iszonyat dühös lettem, amikor a nyomozóknak be kellett bevallanom, hogy a karácsonyi desszertgyűjteményem minden darabja lábra kelt. Nem kellett a Tokaji Aszú, sem a vodka, a csokiknak viszont külön tasit is kerítettek. Kinek vitték? Az asszonynak, esetleg gyereknek ovi utánra? Vagy jutalomként a nap végére saját maguknak? Lehet, hogy maguk is gyerekek voltak?
Szerintem nem voltak sokáig. Pontosan tudták, hogy mit akarnak. Pénzt, aranyat és gyorsan értékesíthető informatikai eszközöket. Az egyiknek, mint utóbb kiderült futnia kellett. Ez volt az, ami felkeltette a Ház Szemének figyelmét, meg a nadrág színe. De vajon mi zavarta meg őket?
Mondhatni szerencsés vagyok. Aki bent volt, nem borított szekrényeket, nem zúzott tükröt, nem vert le képet, nem szart a szőnyegre. Viszont cudarul elbánt az intimszférámmal. Amikor padlón megláttam, hogy a fehérneműk sem voltak tabuk számára, csak őszintén remélem nem valamelyik bugyimmal a fején billegett egyik szobából a másikba. És el sem mosogatott a pimasz, pedig látta, hogy mekkora a halom, hát akkor ez mégsem felhívás a keringőre, hogy csináljon még nagyobbat!
Szerencsés vagyok, mert van biztosításom. Azt ugyan nem tudom, hogy mennyi lesz a kárbecslő által felmért értékvesztés, mert ő még nem jelentkezett be 2 munkanap után sem. A telefonközpontos viszont javasolta, hogy addig is, amíg nem tisztázódnak a körülmények kössek életbiztosítást. Döbbenten hallgattam a vonal végén, „Gondolja visszajönnek?” suttogtam. Erre megismételte szerinte visszautasíthatatlan ajánlatát, 3 órán belül az üzletkötővel tárgyalhatom a részleteket.
Tényleg vajon mennyit ér az élet? És mennyit érnek pénzben másnak az elvitt laptoban őrzött képeim és dokumentumaim? A családi ünnepek, a kirándulások, a régi szerelmek, az el nem küldött, de megírt levelek, a háztartási napló? Digitális korban élünk. Ide mentünk, oda lőjjük a mappáinkat, a fájlokat, de úgy tűnik hétköznapi szinten hamar elveszítethető a kontroll virtuális érékeink felett. Ki és honnan halássza majd elő őket? És mi lesz neki, egy kincsesbánya vagy csak egy ócska kis semmiség?
Léket vert ez az eset az én-védőmechanizmusomon. Hogyan lehet begyógyítani a gyorsan illanő bizalmat, a hitet? Megállítani a tehetetlenség érzését? Csakis varázslással. Baráti szálakkal szőtt elő szeretet tapasszal, búfelejtő csokihalommal és éjszakai pálinkázással.
Nem kell Durkheimet olvasni ahhoz, hogy a betörési statisztikák és a társadalmi problémák közötti összefüggésére rávilágítsanak tanultabb kollégáink. Minél hosszabb ideje tartó megoldatlan feszültségek lapulnak egy országban, annál magasabb a vandalizmus, az erőszakos bűntények száma. Mindezekkel addig igyekszünk nem szembesülni, amíg nem érint meg minket személyesen a brutalitás. Addig elnézzük a bezárt üzleteket, és a betört ablakok mellett is gyorsan tovább szaladunk. Az emberek időről időre belebotlanak az igazságba, de legtöbben felpattannak és továbbsietnek, mintha semmi sem történt volna, mondta Churchill, de ugyanezt elemezte Ranschburg Jenő is, amikor azt mondta, hogy az emberek inkább lehúzzák a redőnyöket, csak hogy ne lássák, amit látnak, mert azt hiszik velük ugyanez nem történhet meg. De van, amikor már nem lehet tovább homokba dugott fejjel álldogálni. Akkor már beszélni kell róla, és el kell indulni apró lépésekkel a megoldás felé.
Betört ablaküveg elméletnek hívják azt a rendőrségi programot, amelyet New York-ban az 1990-es években William J. Bratton rendőrfőkapitány indított el a hírhedt brooklyn-i negyedben.Ha egy épület ablaka be van törve, nem javítják meg, akkor a vandálok hajlamosak lesznek további kárt okozni az elfoglalt épületben. A rendőrségi vezető elképzelése, ha apró lépésekkel ezeket az eddig nem ellenőrzött eseteket kezdik megszüntetni, akkor elejét vehetik a nagyobb károknak. A felszedett szemetekkel, a graffitik megszüntetésével, a betört ablakok beüvegezésével nagyobb figyelmet szentelnek a környezetükre az ottlakók. Őszintébbek, együttműködőbbek a rend őreivel. Közösségi rendfentartási program és még több látó és beszélő szomszéd néni
Emerson azt, mondta, hogy „Csak úgy léphetsz tovább, ha kipróbálod, hogy magad mögött hagyd, amiben tökéletesítetted a tudásodat.” Az eltűnt dokumentumokkal együtt végül is úgy tűnik tényleg eljött az ideje az elszámolásnak és az összeszedettségnek, mégiscsak igaza lesz annak a horoszkópnak?
Csoki van hozzá?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése