Szembenézés

A szemtől szembe való nézés az élővilágban kihívás, a három másodpercnél hosszabb  fixírozás pedig  agresszió. Önmegfigyelések és empírizáló tudományos felmérések szerint a szív hevesebben ver, a torok és a hátizmok megfeszülnek, hang bennragad, szem kiszárad. A szembenézés feszültséggel és ingerekkel jár, egyszerre önti el a testet az érzelmi cunami: izzadás, vizelés, széklet és hányingerrel.  

Az élővilágban az állatok, ahogy az emberek  is,  akkor néznek egymás szemébe, ha az egyik ki akarja oltani a másik életét. Vagy ha ketten  együtt , új életet akarnak létrehozni, közös megegyezéssel. Már megint izzad a tenyerem, már megint itt van a szerelem. Szemezéskor- háborúban és szerelemben -  a képlet egyszerű: lélektől lélekig szabad a pálya.A szembenézéssel járó sokk azonban nem 24 órás dezordorra gyúr, kellően gyorsan kiadja a parancsot az agynak: harcolj vagy menekülj.

Társas viselkedésben a szemtől szemben kommunikációban nincs bűntudat, szégyen. Vagy éppen hogy, mindig csak az van: stigma, önvád és hibáztatás. Semmi sem elég jó már az állandó érzelmi sakk-mattban. Szembenézni annyi, mint elfogadni a kihívást önmagunk ellen.Félelem, harag, agresszió. Szerva ott. Labda itt- és néha nagyon máshol pályán kívül pattog.

A rosszul bemért  fókuszok, az egyéni  hangsúlyok, egyre sűrűbb, egymás hitét nem tiszteletben tartó kényszerpályák beszűkülnek. Megszürkül a játéktér. Ráférne egy kis struktúra frissítés. 

Tarkovszkij a zónát elválasztó valóságot határátkelőként ábrázolta, ahol a megfeleléskényszer által ledózerolt senkiföldjén az érzések és a gondolatok a múlt árnyaiként maradnak fenn. Ők nem jutnak tovább a szigorúan védett zónába. A kényelmetlen minták szerint a túloldalra eljutni nem lehet. A küzdők saját elvárásaik közé szorítva sodoródnak tovább egyik naptól a másikig. Akik a zónán túl élnek, már régóta nincsenek köszönőviszonyba  valósággal.  Ami nincs az már nem fáj,  csak ha a test végleg  bezárult saját börtönébe.

A boldogtalanok, a kíváncsiak és menekülők egyaránt hozzáedződtek már a határokba való becsapódásokhoz, de nincs más stratégiájuk menekülnek, az újabb sérülések elől. Nem valahova, hanem valahonnan el. 

A passzív életszemlélődésből való kilépés segít megtörni az átkot, a bámészkodó hatást. A bámészkodók tudatlansága azonban sehol nem párosul hamvas ártatlansággal. Az álszent naivitás ámokfutását csakis a személyes felelősség felismerése állíthatja le. Szembenézés önmagunkkal a legnagyobb önigazolás, amit csakis a jövőtől kapunk meg. 

Az önsajnálat büdös, és cinkos, aki hallgat. A nevetségessé válástól a menekülés mindig segít megúszni. Harcolni meg csak az tud  céllal, aki tudja hova tart.  Torokban dobogó félelemmel a szép új világba.

Szemébe nézni a tényekkel, az igazsággal, a szerelemmel, a hazugsággal, az álbaráttal, a másnappal, a főnökkel, a pókkal,  a betegséggel, az öregedéssel és  a halállal  mindegy. Nem bagatell kategória egyik sem. Amikor szembe kell nézni vele akkor mindennek pont ugyanakkora súlya van, amennyit beleteszünk a helyzetben. 

A szembenézés titka talán túl bagatell a földhözragadt gondolkodású ember számára, mert a következmények mindig túlmutatnak a saját félelmébe kapaszkodó reakciókon, az ismert sémákon.

Aki követi a fehér nyulat,  hittel és a szeretettel tud túllépni a mátrixon. 

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Befejezetlen történet

Kezdetben vala egy történet, de kevesen emlékeznek rá, pedig régóta elég jó szlogennel fut: „Mindannyian végtelen lehetőségekkel és határtalan erőforrásokkal bírunk”. Színház az egész világ, fussunk hát neki ennek a storynak is!

Legszebb ruha, vasárnapi cipő, pontos kezdés. Mégis úgy érzed már az elején , hogy káosz az egész. Kicsit nem figyelsz,és nem tudod, hogy mikor is vált el a Lehetőség és az Erőforrás egymástól. Átcsoportosítás miatt zárva.  

Amire a Drama Queen színre lép, az okoska Döntéshozó már meztelenül arcoskodik. Kioszt, ordít ereje már nincsen. Nevetünk rajta:” Szegénytehátnemlátod?!”  A kérdés izgalmas és kézenfekvő: Ki segíti majd a Drama Queen-t a következőkben? A Szív vagy a színfalak megbúvó  Tacit Knowledge, a láthatatlan elme csodás ragyogása? Láthatólag ők hiába várnak. Némán figyelnek, érzelegnek, nincs olyan jó PR-juk, mint a harsogó ésszerűségnek. A racionalizmussal szemben nekik nem sokan hisznek. Ők sem magukban. A Szív, a Hit és az Önbizalom totál bénák, valahogy nem jól játszanak, nincsenek a helyükön.”Ki tudom számítani a mennyei testek mozgását, de képtelen vagyok kiszámítani az emberi őrültséget” - panaszkodik Newton. Drámához pont jó.

Mint ahogy a szünet is. Büfé, száraz perec és pofavizit. Eresszük ki a feszültséget!

Mikor lesz már a beígért happy end? Mikor történik meg a csoda?! És mert a büfében is csak a rövidtávú memóriában rugóznak a kérdések, nemcsak a színpadon, fogadások köttetnek a linzer felett, ki meddig játssza még  unalmas, kínos monológját? 

Mikor jönnek már végre össze?! Mármint a Lehetőség és az Erőforrás, a Hit és a Szeretet. A Drama Queen meg húzzon el, hiszen az egész olyan egyértelműűűűű, hogy csak feleslegesen kavar!

Kritikusok szerint nem elég ütős a darab. A happy endben való hit nem elég hiteles, és ahhoz hogy megálljon az ünnepélyes romokon, valami több kell.  A színészeket ne dobálja  a színpad, szeressék, amit csinálnak. A Szív, a Hit ősrégi félelmekkel játszanak, gátolja őket az elavult szöveg, a súgó, a  merev díszletek és a nyomás. Látszólag biztosított a kasszasiker:  klasszikusok újratöltve. A régi játszmák modern keretben mégsem jönnek át. Nincs meg a színészi eszköz a varázslathoz, az egyensúly megteremtéséhez. Miközben küzdenek elfelejtik, hogy  „Az élet remek, de nagyon veszélyes kaland. Olyan tragédia és komédia egyszerre, aminek van, de még sincs értelme.”

Sóhaj.

Akkor ködösítsünk vagy fényezzük magunkat?  Azt mondják minden arany, ami fénylik. Világosító, terepauta, coach van?! Nem kell az életbe beledögleni!  Modernkori aranyláz aranyembereknek.  A tökéletes ember alig több, mint napi 1200 kalóriával ég. Minősége, tisztasága ugyan nem állandó, de ki ellenőrzi azt, ki húzza le a királyvizet?

Amikor gyerekként nyakig vizesen dideregve, aranyásók vagyunk és megtapasztaljuk azt, hogy az élet kaland, akkor felnőttként ezt miért felejtjük el? Ha egy játék és arra vár, hogy játsszuk, miért megyünk el mellette? Miért adjuk át másnak a főszerepet, önként a lapátokat és a vödröket?          

Élünk a pótszerekkel és marad egy darabnyi hiányérzetünk arról, hogy az élet tulajdonképpen egy befejezetlen szimfónia.  A történetünk, meg egy kopott fényű, félig kész darab még mindig. Hiába. Csakis ránk vár mióta a fiókban, hogy képzeljük el, gondoljuk ki a folytatást, de már nem hallgathatunk senkire Tacit Knowledgere pláne nem. Még akkor sem,  ha tudjuk, hogy a hallgatás helyett a halogatás az új cukiság. Aranyos a design gondolkodás? Egyeztessük óráinkat, nálad mikor történik meg a csoda?!

Amikor a szív bezárul, a test merev lesz és a mindennapokat a szürke ötven árnyalatával  együtt a fáradt közöny szövi be, akkor hit,  erő és színek nélkül tájékozódunk a napi rutin dzsungelében, akkor bizony kőkemény szorongást és őrület bizonytalanságot élünk  meg önmagunkkal kapcsolatban.

Védekezési mechanizmusok irányítják robotba oltott érzéseinket. A várj! Még nincs kész! Várj míg felnövök a feladatra! Várj amíg megérek a döntésre! Csak most még valami hiányzik, de nagyon! Keresem magam, vagy inkább belefojtom magam a helyzetbe, megmérgezem a környezetem, de akkor is ez a harc lesz a végső! Csak nem hagyjuk megtörténni.  Pörögjön 220 felett egy történet fusson ki a végére megoldással.Pedig „Csak egy befejezetlen ember lehet szabad”. Fékezz, lassíts! 

Fekvőrendőrt vagy elfekvőt akarsz?

A középkori alkimisták megvoltak arról győződve, hogy kellő prüszkölés után bármilyen anyag  arannyá változik. Persze kell hozzá idő, sok hókuszpók, de működik. Cserébe méltó jutalmat is kapunk.

Az emberi test és elme varázslata: a hit. A hit nem látható, nem fogható. De ereje nagy. Félni lehet tőle. Sőt helyette is.

Az egysíkú és lélektelen rohanásban, a várakozás monoton ritmusában, az intuíció képességére. Játékra ritkán hagyatkozik  az elme.  Azt hiszi alkotáshoz  rend és fegyelem  kell – és hozzá mindenki más lázas figyelme.

Pedig a  mindennapi élet mágiája magányos folyamat. Színpadok mögött zajló csendes őskáosz. A varázslat akkor történik, meg amikor képesek vagyunk saját képünkre és előnyünkre változtatni az életünket, teret adni az érzelmeknek, a hitnek és a mindaddig megszerzett tudásnak. Kitágítjuk a teret, helyet csinálunk a tartalomnak.

Hogy mivel arra őszintén szólva nincs csodaszer, sem tuti megmondóember. Az egzisztencialista varázsszót nem kizárólag terápauta, coach mondja ki helyetted.

A válasz az a sok minden, amiben vagyunk. Az ételeink, a sportunk, a kikapcsolódásaink, az állatok, a barátok, a zene és a tánc, barkácsolás, varrás. A mindentudónak álcázott (terápia, coaching)  akár  elégedetlenné is tehet, mert „ Minden aminek hatása van, mellékhatása is lehet. És ez nem csak a gyógyszerekre vonatkozik, hanem a coachingra is, hiszen azzal is aránylag gyorsan érünk el hatást. A coaching mellékhatásai vizsgálta nemrégiben Christoph Schermuly, aki szerint a coaching ülések felénél felfedezhető negatív hatás is, amely tartósan vagy átmenetileg megmarad. A negatív hatás abból adódik, hogy a coaching folyamat alatt vagy után mélyebb problémák jönnek fel, ami újabb feldolgozást igényel.” Merjünk és  nyeljünk.

Szarból is aranyat-mondták az alkimisták a középkorban és a 21.századi ember EU szabvány szintén újrahasznosított életet él. Start- up emberekként, apró lépésekkel, új tőke és újrahasznosítható erőforrások bevonásával, rendhagyó módon alternatív energiákkal is.  

Újra felállni és járni. Saját lábon, saját ritmusban. Lassan járj, és tovább érsz, mint a takaród.

De az már ugyanennek az életnek, egy másik története.

Mert van másik!

És hogy van-e happy ending vagy nincs, az csak azon múlik, hogy hol hagyod abba a történetet és kezdesz el egy másikat, ahol végtelen lehetőségekkel és határtalan erőforrásokkal bírsz. 

Játszd el! 

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Halálos iramban

Húzósak voltak az elmúlt hónapok. Sötét korszak köszöntött ránk, és nemcsak a téli napforduló miatt. Ha volt is elképzelésem, hogy mit és hogyan fogok csinálni a pálmafás ébresztőm után, most már kimondhatom- nem úgy lett. Ember tervez, a nagymama pedig kórházba kerül és nem egy laza vérnyomás-cukorbeállításra.

Felettes Én, helló.

Kick off.

A mindennapos kórházlátogatások a krónikus osztályon a szobában naponta cserélődő ágyakról, agóniáról, elhunytakról szólnak. Monotonná és beszűkülté teszi az ottdolgozót, hozzátartozót egyaránt a rothadó emberi hús, a lázas, mosdatlan ragadós izzadtság és a maró húgyszag mellé a pelenkás, katéteres emberek látványa. Ehhez jár még halk hörgés és az átkozódó, visítós, félhangos szenvedések moraja.

Elfekvő. Mintha csak úgy wellness járnának ide az emberek. Pedig hányszor mondjuk, hogy átutazóban vagyunk itt a földön.  Bűntudattal szégyenkezve kívántam egy hónap után, hogy legyen vége. Ne szenvedjen. Ne szenvedjünk. Akkor még nem tudtam, amit most már igen, hogy ez csak a kezdet volt.  És amíg a halál el nem választ, addig van kis halál, meg van nagy halál, és ami most van még csak nem is főpróba. Nem lesz ez könnyebb, csak mi leszünk erősebbek-talán.

Ha „Hétszer szüljön meg az anyád”,akkor miért meglepő, hogy halni is „halálnak halálával halsz”?  Többszörös, súlyosságot kifejező nyelvtani szerkezet bizonyítja meghalunk egyszer, de a halálba többször is belehalunk. A halálban mindenki érintett, aki megszületett. Soha nem tudtam mennyi erőm van, mindig addig mentem, amíg bírtam, nem tovább. Hogy anyámnak ennél sokkal több csak sejtettem. Azt mondta erősnek lenni nem választás kérdése, az egyetlen lehetőség a túlélésre.

Pelenka napi egy, étkezés naponta háromszor. Ágyban fekvőt, ha még él, és a hozzátartozó nem teszi tisztába, tüdőgyulladást kap és felfekvést, növelve az esélyt a bizonytalanságra. A magatehetetlent, ha nem etetik, nem itatják hozzátartozók, kiszárad. A plafont bámuló néhány hét után már egyre nagyobb apátiával vegzál, de érzékeli a történéseket. A megnémult, lecsukott szem mögötti világban mindent lát. Harmadik szem érzékével mondja meg ki lesz a szobából holnap már a bádoglemez alatt. Baleset okaként megnevezett diagnózisa ugyan még nincs, de halálfélelmének már biztos alapja van.

Hogy mikor vált nagymamám „csak” egy ápolandó testté nem tudom. Ki be járok, legjobb ha magamon kívül vagyok. A protkót kézbeveszem, csap alatt sikálom. Megszűnik a szégyenkezés a 80 kilós test pelenkázásánál. Nézem, én is ilyen leszek? Egy család, egy gén. Itt ráncos, ott még feszes. Néha mondja nemrég még én etettelek. Aztán anyu lesz az anyja, megfésüli, betakarja én meg mesét olvasok. Beültünk az időkerékbe. Karma jóga. Namaste.

Várunk. Megyünk, zaklatjuk a mindenhol fájó mozgással. És mégis újabb tüdőgyulladás, felfekvés, újabb szövődmény. Gyengülünk. Mindannyian. Vírusbombaként robbantja szét a családot a trauma. Belebetegedtünk az ápolásba. A felfűtött kórházból hazahozott vírusok és heves hangulatú bacik egyelik a sorunkat itthon is.  Fosunk, hányunk az egésztől, agonizálunk már mi magunk is. Ahogy fáradunk sem kíméljük  egymást. Önvád, vádaskodó néma terror, robotos ösztönlétek, zaklatott alvások. Olyan, mintha egy örvénybe kerültünk volna,  egy rókalyukba, ahol mindenki elveszítené a fonalat a sok körbe-körbe járástól. Ez abszurd ez abszurd, mondta állítólag Freud a halálos ágyán. Hát az.

Erő kellene. Beszélünk, ordítunk, sírunk. Mindenki mondja a magáét. A kiszámíthatatlanságba a régi szerepek sorba besülnek. Játszmák még vannak. Mi van kontrollvesztés után? Aki megszületik az meg is hal meg, ami felett eljárt idő annak menni kell mondatok átfogalmazódnak, a halálosan fáradt vagyok, a meghalok egy Sport szeletért, beledöglök az unalomba új értelmezést nyernek.

Ülünk a családunk romjain és nézünk magunk mögé, vajon ki és  mi jön még? Egy- két hónap nem a világ biztatjuk magunkat. Majd rendbejön, vagy nem. De nem áll vissza a reciprok. Semmi sem a régi már. Az eltitkolt rémek képe felszakad. Napról napra jönnek, már egymással megbarátkozva ülnek az ágyszélen, a motyogó beszédben már mindennapi társak. Félelem az élettől, rettegés a haláltól. Így szeretünk mi.

Mindig is így volt, csak éppen szépen elmentünk mellette. Méltóságról papolunk, meg betegjogokat olvasunk. Minek?! Önsajnálat ellen nincs orvosság. De család ellen sincs. Fájdalmas felismerések, de legalább tisztul a kép.  Mintha a természet és az élet is egy gyorslejátszású  3D-s ismeretterjesztőt készített volna családunknak arról, hogy mi a trauma, a gyász meg a feldolgozás. Siratóasszonyok helyett mi siratjuk magunkat, kit sajnálunk magunkban? A veszteséget. Tovább is van.

A halálnak halála nem csupán irodalmi kifejezés, a pszichológizáló elemzők szerint a magyar népmesék nagyon is ismerik a többszörös lélek fogalmát. A mesékben szereplő emberfeletti lények természetfeletti ereje onnan származik a mesekutatók szerint, hogy egynél több lelkük van. A népmesék hőse csak akkor tudja rémeit végérvényesen megsemmisíteni, ha valamennyi lelküket elpusztítja. A meséknek van olyan verziója is, amelyben a népmesei hős csak úgy tud félelmetes csata után újabb kalandokra indulni, hogy az anya- állat három lelkével holtaiból támasztja fel társait. Ennek népi lélek felfogásnak megfelelően a halál többszörösen van jelen a mesékben és vannak fokozatai is. A mese hőse és ellenfele küzdelmeik során egymást újra meg újra megölik, de újra meg újra fel is támadnak, míg végül a gonosz ellenfelet (boszorkányt, sárkányt) megégetik, hamvát a széllel elfúvatják, hogy ezzel semmisítsék meg teljesen.

Halálos iramban túlterhelten rohanunk. Él jól van! Haladjunk. Ha családon belül nem tudunk normálisan beszélni, a hogyan továbbról hogyan is lehet erről beszélni társaságban?  "Nem vagyunk emosok", "nem menő" téma. A kaki- pisi- szex igen az mehet. Meleg vagy semmi probléma. Depis vagy, szegény! Az otthonápolás, az agónia, a halál tabu. "Jaj, hagyd már abba hallani sem akarom"! Vigyétek otthonba, gyógyszerezzétek le, dugjátok el. "Hülyék vagytok, ez egy 24 órás szolgálat!" "Túl sokat jársz oda". "Hogyan tovább a melóval? " 

Mintha mi ezeket a kérdéseket nem tudnánk. Under process. 

És tessék mondani, neked van életed a halálod előtt? 

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Szeretet.éhség

Szeretetünnep, adakozásra felhívó szlogenek, érzelmi húrokat pengető charity és reality show-k utcán és otthon. Ügyelünk a részletekre. Figyelünk  az ünnepi hangulatra. Igyekszünk tompítani a tátongó hiányt. Egy kis cukormáz, egy díszes csomagolás. Szalag is mehet?! Minden felbukkanó érzés, egy jelzés. Jelzés arról, hogy túl,felül, alul vagy éppen nem megfelelően értékeljük az adott helyzetet. Hol rezeg meg az érzelmi skála?

Adj! Nem adok!  Adok. Miből?!

Érdekes, hogy van a szeretetnek ünnepe, vallása, vannak ortodox és kevésbé szigorú hívei, de mindenki alapjogként követeli magának. Pedig a szeretet  nem számít alapérzelemnek a pszichológiában – öröm, szomorúság, düh, undor, félelem, meglepődés igen – a  bizalom és a megvetés  is vált ki reakciót egyes agyi központokban, bár szeretetközpont, hát az  nincs az agyban. A szeretet biológiailag nincs belénk kódolva. Mert tanuljuk, ha tudjuk. Mégis, hasonlóan a fizikai fájdalomhoz, gyönyörhöz valahol érezzük. És éhezzük. Éhezünk a jóra, a szeretetre, mint egy falat kenyérre.

A szeretet nem ösztönös cselekvés, nem inger, hanem tanulási folyamat. Családban, közösségben, úton-útfélen. Nem magányos, nem hit, segítő, erkölcs, törvény könyvekből megszerezhető, hanem egymás által, emberi  interakciók  során  elsajátított tudás. Az okos szeretetnek ezek után már –már művészi szintje is leledzik. Ott ahol igazán, széles körben művelik is az igazán fenntartható , újrahasznosítható a társadalomba. A charity saját magunknál kezdődik, aztán majd jön rá az áldás is.  

Talán ezért is olyan fontos mindig emlékezni és emlékeztetni a szeretetre, az intimitásra, mert magunktól nem mindig vesszük észre. Nem gondozzuk, nem törődnünk vele, nem adunk bele. Természetesnek vesszük, csak akkor nem vesszük észre, ha feszít, nyom, szúr. Maró éhség ez. Igazi savazós, akár gyomorfekélyig is. Infantilisan toporzékolva követeljük az igazat,’ szakíts ha bírsz’!

Nem, nem mondjuk ki, hogy mások szeretetemorzsái  utáni  makacs kuncsorgásunk tulajdonképpen  saját belső szeretetérzésünk utáni vágyakozásunkról szól a storynk.  Erről próbáljuk ügyesen elterelni, hárítani  a figyelmet a közben egyre növekvő éhséggel. Nem, nem mondjuk ki. Találja ki a másik, ha szeret - naná!  Büszkék vagyunk, vagy sértettek, vagy nagyravágyók, vagy kicsik.  A magányba zárt lélek zaklatottan, korgón, éhesen keresi a kontaktust a külvilággal, amíg bírja cérnával. Aztán fel is adhatja. Az ember társas lény, a magányba csak menekül. Elvadul. Igazi kemény meló a társaas magányba zárult gondolatokat és félelmeket újra megnyitni, megszelídíteni.

Nehéz terep a szeretet. A szeretet és az intimitás kéz a kézben járnak, ez a boldogságkeresők igazi aduásza. Ahol  van szeretet ott van boldogság is.  Akik azt hiszik, a másiknál van a kulcs, igyekeznek biztosra menni, mindenkiben megtalálni.  A másikkal csupán ketten vettek jegyet utazásra az ismeretlenbe.

Sonja Lyubomirsky amerikai kutatásai szerint a boldogságszintet 50%-ban genetikai adottságaink, 10 %-ban környezeti adottságaink, 40%-ban pedig szándékos tetteink határozzák meg. A 40%-ból azonban mutatnak rá a kritikusai, nagyon is hiányzik a véletlen, mint tényező. A steril klinikai számokat a valósági sokszor felülírja. Meg a felejtés.

Tim Wilson (Virginiai Egyetem) és Dan Gilbert (Harvard Egyetem) professzorok elvégeztek egy kísérletsorozatot, amelyben kimutatták, hogy a legnagyobb hibánk annak túlbecsülésében rejlik, hogy milyen sokáig és milyen erősen fog hatni ránk egy adott negatív életesemény. Túlbecsüljük, a szakítás, gyász, munkahely elvesztése okozta érzéseinket. Felnagyítjuk, de nem látjuk előre, hogy nem fog állandóan azon járni az eszünk. Pedig elmúlik,az is mint minden. Mégis képtelenek vagyunk helyesen, reálisan  felmérni annak a fordulópontnak a hatásait, amelyről éppen gondolkodunk.

A második olyan tényező, amely rossz irányba befolyásolja saját  jóslásainkat, az az hogy rendszeresen alábecsüljük annak erejét, amit Gilbert és Wilson „pszichés immunrendszerünknek” nevezett. A kutatásaik során kiderült, hogy  testünk védekező sejtjeihez hasonlóan, amelyek a kórokozóktól és a betegségektől védenek, úgy  pszichésen is rengeteg alábecsült vagy előre nem látott tudásunk és tehetségünk van meg és elmagyarázni a kudarcainkat. Ez a képesség az, amely révén megvédjük magunkat attól, hogy elbukjunk. Amikor stressz ér bennünket, vagy rossz dolgokkal kell szembesülnünk. Az ember szereti elfelejteni, hogy egészen rugalmas, és képes  arra, hogy gyorsan bagatellizálja, kimagyarázza vagy kizárja a negatív élményeket, illetve valamilyen pozitív dologgá alakítja át őket.

A szeretet mellett a tehetetlenség és az optimizmus is tanulható – egy bizonyos fokig.  Ahol nem tanítják a kölcsönös együttműködést, ahol a kudarckerülés és a tehetetlenség kódolva van a mindennapokban és az oktatásban,  ott könnyű a szeretettel és annak hiányával manipulálni. Pénzzel minden megváltható, elvonással büntethető.

Ahol  szükséglet, vágy, kívánság  van, arra megoldások is vannak tartja a közgazdaságtan. Mind jobban beletanulunk ebbe a spirálba. Az éhező/fogyasztó részére, tudatosság hiányában a gagyi és sablonos is jobb, mint a  semmi - tarja az általános nézet. Az olcsó, erőszakos megoldások dömpingje készen házhoz is szállít, netről rendelhető. Egyszerre  pazarló és hiányos. De legalább gondolkodni és felelősséget vállalni nem kell. All in.

Az éhségoltás hamis illúzióval, fényevéssel is működik, a valódi értékek megtapasztalásának helyett. Önbecsülés hiányában egyszerűbb  szeretetkurvák, érzelmi vámpírok társaságában vergődni,  mint rákérdezni arra, hogy mi mindent tettünk azért, hogy most ebben a helyzetben élünk. Jönnek a kifogások: lsd fent. Aki azt hiszi, nem érdemli meg, az hárít. Gyermekként zárja el magát a felnőtt világtól.  Gyermekként követel. Nem okos, nem bölcs még. Gyáva? Egyszerre kerüli a magányt és menekül a magányba.
Egyszer úgyis felelős lesz a rózsáért. És magáért.

Egyedül nem megy. Hogyan tovább?  Meddig éhezel?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

 

Selfie és a globális felmelegedés

2013-ban az Oxford Dictionaries szerint az Egyesült Királyságban az év szava a selfie, az év kifejezése pedig fej-fej mellett a globális felmelegedés és a klímaváltozás volt. A szómagyarázat szerint a selfie olyan kép, amelyet saját magunk készítünk saját magunkról okostelefonnal és meg is osztjuk azt valamilyen közösségi portálon. Ha azt is gondolja valaki, hogy az angol tudósok már megint túldimenzionáltak, én azt mondom mégse menjünk el mellette, előbb utóbb nálunk is bekerül ha máshova nem, a szlengbe. A  magyar fiatalok többsége pedig úgyis  Angliába vágyik új életet kezedeni.

Selfie-nek tehát még nincs magyar megfelelője, de lehet, hogy nem is lesz. A szó elterjedése az angol társadalomban az informatika és a közösségi portálok napi népszerűségének és használatának köszönhető. Úgy tűnik, hogy 2013-ra a lapos képernyős világ lépéselőnybe került a mindennapi világban ezért nevet adtak neki. Mert, aminek nevet adunk azt ismerjük, aminek neve van, attól nem félünk, aminek kimondjuk a nevét azt meg akarjuk érteni.  Szót pazarolunk rá, mert igényünk van rá. Valami sűrűn zajló társadalmi változásra akarunk reflektálni, így vagy úgy ahogy tudunk, a magunk módján.

A selfie olyasmit jelent, mint önarckép, ön-kép, én-kép. Ha selfie-t postolok az az, amit mutatni akarok magamról másoknak. Ahogyan én látatni akarom magamat kontrollal és önkontrollal, együtt vagy anélkül. Nem mutathatom meg senkinek, de megmutatom mindenkinek. Padlógázzal vagy padlófékkel nyomom magam a lájkokig vagy a virtuális megsemmisülésig.

Poszt-modernkori ’Ismerd meg önmagad’ képes, kirakós játék. Az evolúciós ’ki vagyok én’ kérdése  pixelben elmesélve. Sci-fibe illő félelmetes  jövőkép vagy megmosolyogni való nárcisztikus ideál? A 21. századi versenyszellemben az önző én vagy az esélyegyenlőség a cél?

Mióta van önarckép?

Az ön-arc-képek megjelenése kultúrtörténetileg meghatározható, szociológiailag fontos az önfelismerő időszak meghatározása az emberiségnek. Mert akkor, amikor az anonimitásból, a tömegből a világ elé kilépnek az addig névtelen kolostori festők, azzal felvállalták magukat, beazonosíthatóak lettek, mert arcukat adták művükhöz. A szigorú szabályokkal dolgozó professzionális művészek mellé idővel egyre több amatőr festő is becsatlakozott, majd  a technológiai fejlődéssel együtt  az önarckép készítése köre tovább szélesedett azzal, hogy a fény-, fotó-, filmművészek számára is lehetővé vált önmaguk képi ábrázolása. 

Az emberek képeken keresztül történő, önmegmutatkozás iránti vágya tehát pszichológizáló kifejezéssel élve is, az önmegismerési, öndokumentálási törekvésének tulajdonítható. Azzal, hogy az ember tud saját magáról gondolkozni, s önmagát kívülről szemléli, igazán egyedüli az élővilágban. Egyedül az ember az, aki önreflexióra képes. Az önarcképek és selfiek, tehát az önmegismerés egyik válfajának is tekinthetők, amik a technológia vívmányoknak köszönhetően már egyre szélesebb réteg számára dokumentálható és archiválható. Hogy ki mennyit vállal be, az már az önreflexió mértékétől függ, mérőszáma  közösségi oldalakon megosztott képek száma.

Hogyan kerül az ön-képbe a globális felmelegedés?

2013-ban az év kifejezése az angol kutatók szerint a globális felmelegedés. A leggyakrabban használt szókapcsolat, amit a klímaváltozással együtt emlegetnek. Thomas L. Friedman amerikai újságíró szerint az informatika azért jó, mert naponta megújuló legújabb fejlesztései egyenlőségi helyzeteket kínálnak a korábbi hierarchiákkal szemben, szerte a nagyvilágban. Az infosztráda egyenlő esélyeket biztosít elmaradott térségeken élők számára a való világba való becsatlakozással.

Friedman szerint a személyi számítógépek robbanásszerű elterjedése és az internet életvitelszerű felhasználása a harmadik globalizáció időszakának kezdetét jelenti, amely egyben a világ ellaposodásához vezet. Friedman szerint a világ ellaposodásával nem simulnak ki a csomók, de mert  egyes munkafolyamatok könnyedén vándorolnak országról országra, míg más munkák megszűnnek, mert nincs rájuk igény, így a mobilizáció és a modernkori vándorlás időszakát is jelenti egyben  kötöttségek nélkül. A kreatív rombolás utáni újjáépítés korba lépett, amikor olyan világ épül, ami elképzelhetetlen lett volna akár 10 évvel ezelőtt.

A Friedman által felvezetett lapos világban az emberek innovációra való nyitottsága, alkalmazkodókészsége, a mértékletesség, a kitartás, a türelem és szorgalom gyakorlása sokat számítanak. Végül is saját bőrönkön is érezhető, hogy soha nem volt akkora szerepe az egyéni boldogulásban az embernek, mint manapság.

Változik a világ és ezzel változik a világkép is, vele együtt az Én-kép is. Ahogy a technológia lerombolja az országok közti határokat, úgy válnak a közösségi és egyéni előnyök és hátrányok mindenki számára láthatóvá. Csak az nem veszi észre, aki nem akarja. Az látja, akinek van erre rálátása.  Ahogy az evolúcióban ez lenni szokott a szelekció a globalizációban is válogat. Hogy ki lesz az erősebb és része az alkotásnak az az érzelmi intelligencia mértékétől függ. Az EQ az a kritikus pont, amely révén a globális folyamatok bekerülnek az egyéni látótérbe és alakítják egymást. A tudatos életmód és a klímaváltozás egymás mellett élő folyamatok.  Azok, akik énképpel, önálló elképzeléssel, tudatos jövőképpel, kellő szorgalommal és kitartással rendelkeznek, azok számára olyan lehetőségeket biztosíthat ez a digitális informatikai korszak, amely nem is létezett eddig. Többnyire szavunk sincs még rá... de képünk az már igen.

 

Mennyi selfied van már ?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Gyere velem

 

 

 

 

Valakinél az iskola keződik ősszel, nekem felmondás után, az élet iskolájába csöngettek be újra.

 

Elindultam Apálmafa felé, nem mehetek el melletük  előttem, utánam mindenhol datolyák érnek.

 

Az újragondolás időszaka van, mások a keretek és mások a körülmények most.

 

Ha érdekel olvasd Valencia-i eseményeket egy hónapig, vajon mi történik a Calle Almiserat utcában,  pár ezer kilométerrel délebbre.  Lépd át a határokat és kövess egy másik  blogon is, amíg visszatérek oda, ahonnan elindultam.

 

Ha elmegyek velem jösz? Ha elmész veled mehetek?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

 

Felmondás

Felmondtam.

Magamtól. Nem küldtek, de nem is marasztaltak. Nem haraggal, dühből vagy másért tettem, hanem magamért. Letelt a próbaidőm kilenc év után. Egy pozícióban, egy hajóban, mondhatni jóban-rosszban. Mai világban 9 év nem dicsőség, de nem is lehetetlen. Nem járok  örömtáncot és  a döntésemmel járó megkönnyebbülést sem érzek. Azon csodálkozom csak, hogy másokban ez hogyan csapódik le. Hülye vagyok?! A mai világban?! Hát nem tudom, milyen nagy kincs a biztonság?!  

Aha, de kinek a biztonságáról beszélünk?

Felépítettem egy világot önálló akaratomból magamnak és diploma után ott álltam reszketve a kapuja előtt. Nem voltam rest azt használtam, amim volt: félelemből, ábrándból,  hiúságból és konvenciókból kihúztam a négy égtáj felé fiatalságom minden erejével a szálakat és a monoton rutinban bevackoltam magam ebbe az újépítésű, de otthonos mikrokozmoszba. Megleptem magam, mert lojális lettem, nem akartam bármi áron önálló lenni.

Azt gondoltam, hogy ha kellő villanypásztor, tüske és álarc áll rendelkezésemre akkor meg lehet védeni azt a területet, amibe lekorlátoztam magamat. Nem voltam magányos, mert voltak társak, akik segítettek bent tartani a karámba. Ahol van mazo ott van szado is, a belső táncot nem lehet csak úgy egyedül járni.

Azt már nem vettem észre, hogy mikor zuhantam bele Csipkerózsika álmomba, de azt tudom, hogy  álmomban sokáig azt álmodtam, hogy majd  jó lesz – valamikor egyszer a távoli jövőben, amikor majd megunják csipogásomat, siralmamat és  a fájdalmat jön  valaki és kiment. A honnan nem volt kérdés. Úgy terveztem, hogy akkor majd minden ott folytatódik, ahol x évvel ezelőtt elkezdtem és végre  boldog leszek és nyugdíjas.  Mert hát biztonságot akartam magam körül gyerekkel, három szobával, négy kerékkel és egy rendszeres nyugdíjszámlával.  

Legyen meg az én akaratom: és lásd csodát megkaptam. A lojalitásba oltott biztonság ott figyelt és szigorúan ellenőrzött kispajtásaival a megfelelnivágyással  és a szorongással.  Kéz a kézben napról napra, nehogy magamra maradjak.  A többi meg csak nem jött.

Akkor, amikor már minden felvette bennem ennek feszült várakozásnak a rezgését ,akkor már  egyre több minden esett és  hullott el körülöttem, úgy mint az egészség, a balettórák, a rendszeres írás.Végül egyetlen kérdéstől beomlott a rendszer. Egy bölcs asszonynak egyetlen kérdésétől, aki megkérdezte, hogy meddig cipelem még mások terheit, mikor teszem le a magamon lévő extra terheket? És ez a mondat olyan volt akkor, mint Dávid parittyája, ripityára tört. Egy kérdés megtörte a rendszert, azt a már gyenge lábakon állót. Az igazság kimondása után a 3 lábú szék kitört lábbal már nem használható. Fenntartható élet hazugságban nem élhető.  A kérdés, hogy ki(k) helyett vágyom, és milyen biztonságra az oly nyilvánvaló volt, hogy nem kellett visszakérdeznem, vajon miről és kiről beszél. A kérdés csak az, hogy eddig miért nem láttam a fától az erdőt.

Felmondtam, mert felébredtem Csipkerózsika álmomból.  A kómás ébredésben az agyamban a történelemben elvesztett családtagok, barátok elrabolt, kifosztott tündérkertjei, meghurcolt, megfélelmített  és kifordult életpályák keringtek, mint chi az éterben egy darabig.  Ők ott voltak.  Persze, mert ők mindig is ott voltak. Nem hagyhatták ki a ziccert, hogy örökségként ne az ő sorsukat, ne az ő félelmeiket válasszam - újból, újra. Erős meccs, kemény küzdelem, ahol mindegyik mondta a magáét. Érvekkel, legendákkal, ontológiával, zsarolással és fekete jövőképpel akarták elismertetni, hogy ha őt választom, őrá hallgatok, akkor  szeretem csak igazán. Akkor tartozom csak hozzájuk igazán.  Ük, déd és nagyapám, nagyanyám, anyám, apám, mind eljöttek, de nem tudtak tovább maradásra bírni. Talán az elmúlt 20 év alatt  azért voltam szerencsésebb, mert a történelem még nem tört ketté mindent, de Bóbitaként az ő ködös tündérkertjükre  jobban ügyeltem, mint a sajátomra.  

A táncterem közepén a tükörrel szemben balance-ban állva nézem vissza magam. A tánc szőnyeg négy sarka megkopott és már nem bírom el magam. Túl régóta állok féllábon kimerevedett a pózban, nincs kontrapont, nincs rúd, nincs dallam. Nem bírom már megtartani magam. És mert vadhajtásként gyökeret eresztettem, a jövőt tekintve nincs sok mozgás, nincs már mozgástér, nincs köszönet. Megtörés van.

Azt mondják, ahol a gondolatok végett érnek ott pálmafa hajlik. Nekem  most ki kell mozdulnom stabilitásból,  lefelé és befelé kell fordulni, kifelé a biztonságból, nyúlni, dőlni, hajladozni, lemenni hídba, onnan át a pokolra vagy a mennybe. Mindegy merre és hová, csak az arcizmok merevsége lazuljon és idővel a rugalmasság is a helyére kerüljön újból, hogy meglássam a pálmafát, a világ végén és azon is túl.

Az ember nem olyan, mint egy darab gyurma, amelyet megfelelő formára kell gyúrni. Az emberi test felveszi a gondolatok erejét,  gondolat pedig onnan jön, ahol rugalmas és erős a test. Ha az élet kifordul négy sarkából, gazdagabban áll össze, mondják. Mérei is és Rocky is azt mondja nem az lényeg, hogy hányszor kerül földre az ember, hanem hogy milyen gyorsan áll fel onnan. Ez a  reziliens  viselkedés, ezt  elméletben is tudtam eddig, de igazából eddig nem hittem hogy ez a kifejezés magamra  is érvényes lehet. Hogy a saját történetembe beleférhet, távol és közel, pálmafán innen és azon is túl.

Felmondtam.

És most elindulok a pálmafám felé. 

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték