Gyere velem

 

 

 

 

Valakinél az iskola keződik ősszel, nekem felmondás után, az élet iskolájába csöngettek be újra.

 

Elindultam Apálmafa felé, nem mehetek el melletük  előttem, utánam mindenhol datolyák érnek.

 

Az újragondolás időszaka van, mások a keretek és mások a körülmények most.

 

Ha érdekel olvasd Valencia-i eseményeket egy hónapig, vajon mi történik a Calle Almiserat utcában,  pár ezer kilométerrel délebbre.  Lépd át a határokat és kövess egy másik  blogon is, amíg visszatérek oda, ahonnan elindultam.

 

Ha elmegyek velem jösz? Ha elmész veled mehetek?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

 

Felmondás

Felmondtam.

Magamtól. Nem küldtek, de nem is marasztaltak. Nem haraggal, dühből vagy másért tettem, hanem magamért. Letelt a próbaidőm kilenc év után. Egy pozícióban, egy hajóban, mondhatni jóban-rosszban. Mai világban 9 év nem dicsőség, de nem is lehetetlen. Nem járok  örömtáncot és  a döntésemmel járó megkönnyebbülést sem érzek. Azon csodálkozom csak, hogy másokban ez hogyan csapódik le. Hülye vagyok?! A mai világban?! Hát nem tudom, milyen nagy kincs a biztonság?!  

Aha, de kinek a biztonságáról beszélünk?

Felépítettem egy világot önálló akaratomból magamnak és diploma után ott álltam reszketve a kapuja előtt. Nem voltam rest azt használtam, amim volt: félelemből, ábrándból,  hiúságból és konvenciókból kihúztam a négy égtáj felé fiatalságom minden erejével a szálakat és a monoton rutinban bevackoltam magam ebbe az újépítésű, de otthonos mikrokozmoszba. Megleptem magam, mert lojális lettem, nem akartam bármi áron önálló lenni.

Azt gondoltam, hogy ha kellő villanypásztor, tüske és álarc áll rendelkezésemre akkor meg lehet védeni azt a területet, amibe lekorlátoztam magamat. Nem voltam magányos, mert voltak társak, akik segítettek bent tartani a karámba. Ahol van mazo ott van szado is, a belső táncot nem lehet csak úgy egyedül járni.

Azt már nem vettem észre, hogy mikor zuhantam bele Csipkerózsika álmomba, de azt tudom, hogy  álmomban sokáig azt álmodtam, hogy majd  jó lesz – valamikor egyszer a távoli jövőben, amikor majd megunják csipogásomat, siralmamat és  a fájdalmat jön  valaki és kiment. A honnan nem volt kérdés. Úgy terveztem, hogy akkor majd minden ott folytatódik, ahol x évvel ezelőtt elkezdtem és végre  boldog leszek és nyugdíjas.  Mert hát biztonságot akartam magam körül gyerekkel, három szobával, négy kerékkel és egy rendszeres nyugdíjszámlával.  

Legyen meg az én akaratom: és lásd csodát megkaptam. A lojalitásba oltott biztonság ott figyelt és szigorúan ellenőrzött kispajtásaival a megfelelnivágyással  és a szorongással.  Kéz a kézben napról napra, nehogy magamra maradjak.  A többi meg csak nem jött.

Akkor, amikor már minden felvette bennem ennek feszült várakozásnak a rezgését ,akkor már  egyre több minden esett és  hullott el körülöttem, úgy mint az egészség, a balettórák, a rendszeres írás.Végül egyetlen kérdéstől beomlott a rendszer. Egy bölcs asszonynak egyetlen kérdésétől, aki megkérdezte, hogy meddig cipelem még mások terheit, mikor teszem le a magamon lévő extra terheket? És ez a mondat olyan volt akkor, mint Dávid parittyája, ripityára tört. Egy kérdés megtörte a rendszert, azt a már gyenge lábakon állót. Az igazság kimondása után a 3 lábú szék kitört lábbal már nem használható. Fenntartható élet hazugságban nem élhető.  A kérdés, hogy ki(k) helyett vágyom, és milyen biztonságra az oly nyilvánvaló volt, hogy nem kellett visszakérdeznem, vajon miről és kiről beszél. A kérdés csak az, hogy eddig miért nem láttam a fától az erdőt.

Felmondtam, mert felébredtem Csipkerózsika álmomból.  A kómás ébredésben az agyamban a történelemben elvesztett családtagok, barátok elrabolt, kifosztott tündérkertjei, meghurcolt, megfélelmített  és kifordult életpályák keringtek, mint chi az éterben egy darabig.  Ők ott voltak.  Persze, mert ők mindig is ott voltak. Nem hagyhatták ki a ziccert, hogy örökségként ne az ő sorsukat, ne az ő félelmeiket válasszam - újból, újra. Erős meccs, kemény küzdelem, ahol mindegyik mondta a magáét. Érvekkel, legendákkal, ontológiával, zsarolással és fekete jövőképpel akarták elismertetni, hogy ha őt választom, őrá hallgatok, akkor  szeretem csak igazán. Akkor tartozom csak hozzájuk igazán.  Ük, déd és nagyapám, nagyanyám, anyám, apám, mind eljöttek, de nem tudtak tovább maradásra bírni. Talán az elmúlt 20 év alatt  azért voltam szerencsésebb, mert a történelem még nem tört ketté mindent, de Bóbitaként az ő ködös tündérkertjükre  jobban ügyeltem, mint a sajátomra.  

A táncterem közepén a tükörrel szemben balance-ban állva nézem vissza magam. A tánc szőnyeg négy sarka megkopott és már nem bírom el magam. Túl régóta állok féllábon kimerevedett a pózban, nincs kontrapont, nincs rúd, nincs dallam. Nem bírom már megtartani magam. És mert vadhajtásként gyökeret eresztettem, a jövőt tekintve nincs sok mozgás, nincs már mozgástér, nincs köszönet. Megtörés van.

Azt mondják, ahol a gondolatok végett érnek ott pálmafa hajlik. Nekem  most ki kell mozdulnom stabilitásból,  lefelé és befelé kell fordulni, kifelé a biztonságból, nyúlni, dőlni, hajladozni, lemenni hídba, onnan át a pokolra vagy a mennybe. Mindegy merre és hová, csak az arcizmok merevsége lazuljon és idővel a rugalmasság is a helyére kerüljön újból, hogy meglássam a pálmafát, a világ végén és azon is túl.

Az ember nem olyan, mint egy darab gyurma, amelyet megfelelő formára kell gyúrni. Az emberi test felveszi a gondolatok erejét,  gondolat pedig onnan jön, ahol rugalmas és erős a test. Ha az élet kifordul négy sarkából, gazdagabban áll össze, mondják. Mérei is és Rocky is azt mondja nem az lényeg, hogy hányszor kerül földre az ember, hanem hogy milyen gyorsan áll fel onnan. Ez a  reziliens  viselkedés, ezt  elméletben is tudtam eddig, de igazából eddig nem hittem hogy ez a kifejezés magamra  is érvényes lehet. Hogy a saját történetembe beleférhet, távol és közel, pálmafán innen és azon is túl.

Felmondtam.

És most elindulok a pálmafám felé. 

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Passzív

 

 

"Mindenki egy zseni. De ha egy halat az alapján ítélsz meg, hogy milyenek a képességei a fára mászáshoz, abban a hitben élheti le az egész életét, hogy hülye." Albert Einstein

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer négy ember.  Úgy hívták őket, hogy Mindenki, Valaki, Bárki és Senki. Ennek a négy embernek  egyszer akadt egy igen fontos elintéznivalója. Mindenki azt hitte, hogy Valaki majd elintézi. Ugyan Mindenki tudta, hogy Bárki elrendezi, de aztán  végül Senki sem tette ezt meg.

Valaki ekkor iszonyat dühbe gurult. Úgy tudta ez Mindenki kötelessége lett volna, de valamiért  Mindenki  biztos volt abban, hogy majd  Valaki úgyis elvégzi a feladatot. Persze eközben Senki sem vette tudomásul azt, hogy Bárki megtehette volna azt, amit végül Senki sem tett meg. Végül Mindenki hibáztatott Valakit, holott tulajdonképpen Senki nem kérdezett Senkit sem.

Azt mondják a segítő szakkönyvek, hogy a passzivitás a cselekvés hiánya (is). De ott van a  passzív eutanázia, a passzív nyelvtudás, a passzív agresszív vislekedés és a passzív dohányzás is. Mindig valaki más dönti el és nem én?   Gondolkodom tehát vagyok, nem gondolkodom tehát nem vagyok?  Az önálló cselekvés  hiánya nemcsak az önálló gondolatok hiányából  eredhet, hanem onnan is, ha nem ismerjük fel vagy éppen félreismerjük a problémamegoldó képességünket és a meglévő  lehetőségeinket. Hamis ismeretek birtokában nemcsak féligazságokra építünk, de a  döntés felelősséget is könnyen másra hárítjuk. 

Kutatások alapján bebizonyosodott, hogy a  kutyák rövid távú memóriája legfeljebb másodpercekig terjed. Megfelelő számú ismétléssel azonban jelentősen fejleszthető az emlékezés, hasonlóan  Pavlov kutyáihoz. Pavlov  az idegrendszer feltételes reflexeinek vizsgálatakor egy ideig minden etetés előtt csengetett, villantott  a kutyáknak, akiknél  egy idő után már az etetést jelző csengőszóra is elindult a nyálelválasztás, függetlenül attól hogy volt-e előttük étel vagy sem. A századfordulón publikált  felefedezés az bizonyította akkor,  hogy kellő számú ismétlés esetén a test emlékezni kezd. Fáj még az izomláz? Mi emberek vajon miért vagyunk hajlamosak arra, hogy  elfelejtsük mi is jól- rosszul, de kondicionáltak vagyunk? Tehát dolgozhatunk magunkon!

 

Martin Seligman kutyákkal és áramütéssel végzett kisérleti modellje szerint a tanult tehetetlenség, a tartós, ismétlődő kontrollvesztés élménye bizonyos helyzetekben, tanult módon áttevődnek a későbbi hasonló helyzetekre is. Ilyen állapotba kerül egy állat, ha nincs módja elmenekülni az ismétlődő áramütések elől: először menekülni próbál, azután "holtnak tetteti magát", amikor ismételten hiába próbálkozik a meneküléssel. Az embernél ugyanilyen lelkiállapot alakulhat ki pszichológiailag megoldhatatlannak minősített helyzetekben, mint egy tartósan megromlott kapcsolat, fenyegető munkanélküliség. A tanult tehetetlenség jelentős tanulási deficittel jár, ha tartósan fennmarad. Seligman szerint a tanult tehetetlenség tulajdonképpen magatartási depresszió.

 

A modern stresszelmélet kulcsfogalma a kontrollvesztés, hiszen a nehéz helyzetek, a kihívások akkor válnak károssá, ha megoldhatatlannak, kontrollálhatatlannak minősítjük azokat. Larry Sklar és Hymie Anisman bizonyította, hogy a tumorsejtek növekedését patkányokban a helyzet feletti kontroll jelentősen befolyásolta, ha nem voltak képesek a stresszhatások kontrollálására, sokkal nagyobb sebességgel terjedt a tumor, mint ha pedálnyomással le tudták állítani az áramütéseket.

 

A nehézségek, az újszerű helyzetek akkor vezetnek egészségkárosodáshoz, ha nem ismerjük a megoldás módját, ha túl sok és megoldhatatlannak tűnő nehéz helyzet elé kerülünk, ha az a társadalom, amelyben élünk, kiszámíthatatlannak, kaotikusnak, kontrollálhatatlannak tűnik, és nincsenek eszközeink az elviselhetetlennek érzett helyzet megoldására.

Passzívak vagyunk az önérvényesítésben, amikor nem csinálunk semmit. Amikor állandóan megmentőért kiáltunk, állandóan jeleket küldünk, hogy valaki mentsen már meg vagy ki innen oda, vagy onnan ide, de semmi esetre se hagyjanak ott, ahol vagyok, amibe belekevertem magam egy korábbi, meg nem oldott helyzettel. Nem igazán aktívan reagálunk, amikor ímmel- ámmal ütjük el a helyzeteket,  vagy szóviccekkel bagatellizáljuk a minket fojtogató dolgok jelentőségét. 

Amikor szőnyeg alá söpörjük a problémát, hátha más bukik orra benne.  

Ha már elég magasra tettük az ingerküszöböt akkor, meg szerzünk egy lovat, amin kellően magasan ülünk.  Azokban a magaslatokban  nem könnyű időben észrevenni, hogy  fordítva ülünk a döglött lovunkon.

Passzívak vagyunk, amikor  fontos számunkra, hogy mások foglalkozzanak velünk. És akkor is, amikor  minden eszközzel elérjük-elhisszük, hogy a másiknak szüksége van ránk. Tanult passzívitásunkat kamatoztatjuk, amikor túlalkalmazkodjuk saját szerepünket. Túl fontosnak, túl jónak, túl nélkülözhetetlennek akarjuk látni magunkat a kiépített szerepeinkben.
Túl jó kolléga, főnök, anya, apa akarunk lenni, holott saját szerepünk egyáltalán  nem tisztázott azon a helyen.  Magas a ló és nagy a kabát. A ki  nem mondott elvárások egymás iránt,  tévedések vígjátéka helyett, félreismerések és tévesen túlliheget feltételezésnek adnak lehetőséget.

Passzívan tűrünk a körülményeknek olyankor is, amikor fenyegetettnek érezzük  magunkat, mert lebénít a  lámpaláz, izgünk mozgunk, hebegunk-habogunk,  miközben minden energiánkat arra fordítjuk, hogy a fenyegető érzést féken tartsuk és elfojtsuk.  Nem megküzdve vele, hanem megsemmisítve azt. Akkor is passzív tehetetlenség  érzése önt el, amikor erőszakkal  dühöngünk vagy aamikor a passzív agresszívok kedvelt játszmájába kerülünk.  Egy-egy exotikus  tünettel betegszerepbe kényszeríthetjük magunkat, hogy ezen keresztül hátráljanak ki a problémából.

A téves játszmák hitalapja az, hogy  túlélésünk a másik személyétől függ, mert a  saját szükségleteinket saját magunk erejéből nem tudjuk kielégíteni. Azt hisszük, hogy nem vagyunk képesek gondoskodni önön-magunkról. Azt gondoljuk, hogy a társunk-ahogy mi magunk-  képtelen magáról gondoskodni. Kellünk neki. Szilárdan hisszük, hogy  nem tudunk a másik nélkül talpon maradni. Krédoként hisszük, hogy a másiknak mi magunk vagyunk a létszüksége. Azt hisszük, hogy örömünk és szenvedésünkhöz a másik személy gondoskodására van szükségünk, azt hisszük, hogy a partnerünk nélkülünk örömtelen és szenved. Akkor hisszük csak el, hogy jól végeztük a munkánkat, hogyha a főnök, a mester, az apa megdicsér.  Azt hisszük, hogy kollégánk csak akkor tud jó teljesítményt nyújtani, ha mi dicsérjük meg.

 A passzivitás játszmája "az igen, de…..,". Amikor két erő egyforma erővel ellentétes irányba húz előre, ellenkező irányba. A két énállapot között konfliktus miatt azonban sarokbaszorítottnak érzi magát a passzív és sokszor  úgy érzi nem sikerül a zsákutcából kilépnie az Istennek sem.

Amikor nem tudjuk, mert nem merjük,  akkor nem is tesszük. Olyankor  odáig jutunk, hogy a mélyen lappangó energiákkal  még  képesek legyünk  egy utolsót rugni önmagunkba és önbecsülésébe.  Sikeresen kiprovokálunk egy egészségtelen szimbiózist  valakivel, bárkivel aki ebben partner-szerelem első látásra játszmában, mert megért  (legyen az ismeretlen útitárs, főnök, kolléga, szerető, pap vagy segítő szakmából bárki)  Ha lúd, hát legyen kövér!

Előhívjük a bennünk mélyen szunnyadó szülőpótlókat  és a hozzájuk kapcsolódó ismerős parancsok révén -amit persze a másik mond ki-  tovább etetjük passzívitásunkat. Nem kérdezzük gyógyszerészünket, hiszen a pótszerekkel adagolt téves parancsok, csodás csomagot kínálnak.
Ezeket az ízeket ismerjük, ezekhez vannak kész válaszaink. Játszmázunk.

Akinek mondták már gyerekként,  később felnőttként, hogy

-          ne nőj fel!

-          ne legyél sikeres!

-          nem  érezhetsz így!

-          szerezz nekem örömet!

-          ne légy gyerek!

-          dolgozz keményen!

 

azok, tudják, saját bőrükön érzik, hogy milyen a mindennapos érzelmi kondícionálás. Azok tudják csak, hogy milyen elviselni az imétlődő öngólos játszmákat, akik felismerik és kivülről látják már azt.
 

Embernél a tanult sikeresség, tanult leleményesség, a szociális kompetencia képessége a tanult tehetetlenség ellentéte, ami a Csíkszentmihályi Mihály-féle pozitív pszichológia egyik alapfogalma. Ennek kialakításában a családnak és az iskolai nevelésnek van meghatározó szerepe. A fenntartható élet a minket működtető energiák hatékony használata az okok ismeretében rejlik. A sikeresség a mozgással és a változással függ össze. Mindannak a megtapasztalásával, ami többváltozósan körülölel minket.  Mégis sok mindennel szemben, sőt saját magunkkal szemben is- még mindig  passzív ellenállással szemlélődünk. Csak úgy zsigerből. Mert az jó. Egyszerű. Rutinos. Finom, kényelmes és langymeleg. Az energia nem vész el csak átalakul, mondta Einstein. A kész kérdések és kész válaszok után ki mondja meg, hogy ki viszi át a szerelmet a túlsó partra, Valaki, Mindenki, Senki vagy Bárki? Esetleg Te?!

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

 

 

 

A király, a mágus, a harcos és a szerelmes

Pletykalapokba pillantok, reklámarcokat látok. Valahol a terrorista fiúból a tinik bálványa lesz, máshol a sportág kiégett csillagaiból, ügyes szakemberek húznak le még egy utolsó bőrt. Még friss, még jól alakítható, jól eladható divatikont szabnak belőlük.  Jézus Krisztus már régóta szupersztár, a tehetségkutatók azonban gyorsan felejtenek. Kellenek a friss húsok. A hipszter nem elég férfias, a modell fiú túl nőies, a politikus túl macsó, a király túl polgári, az író nem megnyerő, a menő színész - rendező meg túl közönséges.  A férfi arcai. Mikor, hogyan és miért váltak nem eléggé, és túl ilyenekké? Miért tűnik délibábnak, pünkösdi királyságnak a férfi? Hol van az ész, erő és szent akarat egysége? Már csak lóerőben és megapixelben lehet elmesélni?

A nők történelemformáló szerepéről régóta legendák keringenek. Nyílt történelmi titkok szólnak híres vagy hírhedt férfiak élettársairól, szerelmeirő - akik nagy kurtizánok vagy éppen rövidéletű szentek voltak- de ízléseikkel, véleményeikkel  történelmileg meghatározó szereplővé váltak. Miközben az asszonyok jól meghatározó ízlésvilággal hagytak nyomot a következő generáció ízlésén, stílusán, nagyon érdekes hogyan alakul a mai  férfi önkép. Vajon látják-e,  van –e saját Én- képük hozzá?  

Az ember nem születik férfinak, hanem azzá válik, mondják. Ahogy gyermekből felnőtt lesz és aggastyán, úgy adódik egyre több lehetőség ennek a szerepeknek csiszolására- vagy nem. Sok kultúrában a nőknek nincs, vagy alig akadt beavatási rítusuk a történelem során, mert akkor és ott úgy gondolták, hogy a kultúra elnyomottjait nem illik, nem kell beavatni sehova sem, még rítussal sem. Van, ahol az újszülöttnek  már 8.napon megpecsételődik a sorsa, a közösség tagjaként minden korban át kell esnie a tűzkeresztségen. Hiába Isten- bármelyik időben és helyen- az embert saját képére teremtette férfinak és nőnek. Egyszerre férfinak és nőnek. Ott, ahol állati altestesttel bírónak vagy kétarcúnak, több karúnak ábrázolják az embert, ott tudják csak igazán, hogy hol vannak az átmenetek és a határok, hol kell meghúzni a határt szellemi és  anyagi, érzelmi és  testi értelemben. Tudták és nem feledték, hogy  megismerni önmagunk férfias és nőies oldalait több, mint jó. Szükséges.  

De van-e létjogosultságuk az archeikus hősöknek a 21. században? Van-e értelme a beavatási rítusoknak, szükséges-e meghatározni az életkort, amikortól önállóan el kell indulni? Nem elég csak úgy hagyni, hogy majd alakul? Mikor van az, amikor végleg ki kell lépni a tojáshéjból? Mikor vab a last day  check-out a mamahotelből? Ok talán nagyszerű, de ha van  önérzet, meg mellé ott van az öntudat, akkor  ugye kicsit bekacsint a  félelem is. Mi lesz ha?  De tud-e? Akar-e a férdiember  beszélni?  

Erikson a fiatalkori válság jellemzőjének azt tartja, hogy olyankor az emberek vagy nagyon tökéletlennek, vagy nagyon tökéletesnek látják magukat, s elvárják, hogy más is így gondolkozzon róluk. Spirituális utazás? Ugyan kérem! Menő vagyok, rallycsapatban utazom távoli helyekre. S mert igazi király vagyok, magammal viszek mindent, ami nekem kell. Bárhova is megyek  otthon érezem magam. Nem szállok ki a kocsiból térkép nélkül és nem hagyom el a határt pacalpörkölt nélkül. Menő vagyok. Hős vagyok. Király vagyok. Isten vagyok. És szerető? Hm az érzelmeket azt talán most hanyagoljuk, nem illik a képbe.

Max Weber szerint az elvarázstalanodó, racionalizálódó civilizáció hideg és bizonytalan jövőt kínál. De van, akinek ez is jobb, mint a semmi, és hát ezért a cserért meg is fizetünk szépen. Freud szerint a civilizációért az ösztön énünk elfojtásával, s így boldogtalanságunkkal kell fizetnünk. Hoppácska! Szociológusok szerint a fogyasztói és azon túli társadalmak is új, önmagát kábító lehetőségeket keresnek. Látványosságokba menekülnek és mítoszvilágot építenek a tömegkommunikáció sztárjaiból, a divatvilág úgyanis lehetőséget kínál ahhoz, hogy újravarázsolja a racionalitása miatt hideggé váló világunkat, felmelegítse lelkünket rövid ideig ható jutalomfalatokkal és gyorsítsa a felejtést.
Azt a régiek által ismert emberi gyarlóságot, hogy ami egyszer már megtörtént, akkor megtörténhet  még egyszer. Csak rövid távon gondolkodik a divatvilág, amikor az aktuális ikonokkal felvillantatja „a nem vagytok egyedül” transzaparenst. Elég uniszex üzenet. De legalább költséghatékony, mindenkinek eladható. Na de akkor  mitől lesz egy férfi, férfi ha az egyetlen értelmezhető üzenet is kétnemű?

Régen kivívták a jogot, arra hogy egy fiú férfiként éljen a közösségben éa férfiként viselkedhessen. Akkor nem divatékszerekkel és márkákkal ékszerezték fel magukat, hanem vadászat, harc során szerzett valódi hegekkel. Az afrikai törzseknél a piercingek a gazdagság jelképei, s persze minél gazdagabb valaki, annál sikeresebb a párválasztásban is. A hegtetoválások  Nigéria, Szudán, Kongó területén élő törzseknél törzsi hovatartozási jelek. Európában is még megvannak ennek élő jelei: a veteránok  párbajban, csatában szerzett sérülései tiszteletet váltanak ki a közösségben, bár nem biztos hogy mindenki előtt menő lesz tőle.

Az emberek bármennyire is a nem veszik észre továbbra is jelentéstulajdonító és szimbólumgyártó lények. Jelek, szagok és szimbólumok alapján tapogatózik, ismerkedik, gyűlölködik. Minden, amit az ember felvesz, amit testével csinál, legtöbbször szándékos jelentést hordoznak magukon. Ki segít ezek értelmezésében? Ki mondja meg mikor és hol a határ?

Mitől lesz férfi a férfi, az egymást követő életekben teszi fel sokadszorra is a kérdést Richard Rohr amerikai lelkész. Ki mondja, hogy meg mitől válik önálló, teljes életet élő férfivá az ember a 21. században, ha szinte mindenki ugyanazokat a jeleket hordozzák magukon? Férfiak, nők egyaránt. Mitől válik el a férfias és a nőies vonal? Hogyan lehet megerősíteni az identitást a saját határokon belül, hogy  azon túl újra egyesülhessen? Hogy ne üres álarc, hanem tartalmas műalkotás?

Szerinte attól, hogy az ember elhagyja apja és anyja házát, családját és kultúráját, hogy majd egyszer visszatekintve kívülállóként, felfedezve  annak különcségét és különlegességét minél jobban felismerve, egyszer visszatérjen önön magához. Richard Rohr azt mondja, hogy az ember úgy válik férfivá, hogy ha minden- és itt a minden szón nagy hangsúly van- stációját bejárja a férfilétnek, nem ugrik át helyzeteket és tapasztalatokat, nem ragad benne, hanem megéli és beépíti saját életébe az ott szerzett tapasztalatokat.

Ugye a kérdésem az volt, hogy intézményesíthető-e a lelki utazás? És egy férfinél? Megszervezhető-e önmaguk alakítása és megváltása? És másokkal, segítséggel? Lehetetlen- mondják sokan. Vezetést lehet tanulni, ötleteket lehet adni, tanácsot és bátorítást is, de mást nem nagyon. Mégis vannak erre nevesített szerepek. Egy valódi mentor elvezet a problémához és átvezet azokon. A főnökök, edzők és tanárok csak megmondják, hogyan oldjuk meg az ő lehető legjobb elképzeléseik szerint, de nem teszik személyes kalanddá a tanulást. De akkor egy mentor miben más? Egyáltalán miért csak egyben gondolkodunk? Miért dobja a férfi sutba a sokoldalúságot?! Egy életem egy halálom?

A király, a mágus, a harcos és a szerelmes. Ez a Férfi négy arca, a férfias játszma négy archetípusa. Ezek a segítők akik a férfi énképet erősíti, vallja Rohr. A négy archetípus mindegyike külön-külön is hős, de nem szabad egyetlen szerepbe sem sokáig bennragadni, tanítja. Mert a férfi bizonyosságának útja az, hogy hőssé kell válnia saját környezetében. Akár hadseregbe megy, sportoló lesz vagy zenekart alapít, mindig is a Nőtől, az anyától való leválás felé kell, hogy mutasson az útja.

 

Bár sok fiú pótpartnere lesz az anyjának, ahol igazi áldozattá válik a családi viszonyok konstellációjában, a saját hőssé válásában az a feladata,hogy rendbe tegye a dolgokat: a férfinak el kell mennie, el kell hagynia a szülői házat, hogy felismerje nem lehet mindent rendbe tenni.

Az egészséges beavatást végigkísérő azt tanítja, nem kell és nem lehet minden sárkányt megölni, de meg kell ismerni azokat. Ahogyan a saját belsővilágát is tanulmányozni kell újra és újra az embernek az útja során,  végül tudnia kell mindezeket az ismereteket kreatívan kifejezni.
A király, a mágus, harcos és a szerelmes mind azt tanítják, amit a hivatalos Marlborlo Man reklámban nem, az élet nehéz, de nem lehet belőle csak úgy lóháton kivágtázni.

1.      Az élet nehéz

2.      Meg fogsz halni

3.      Nem vagy annyira fontos

4.      Nem te irányítasz, vannak határok ,amiket túl kell lépni

5.      Az élted nem rólad szól 

A férfiaknál, állítja Rohr, az élet legnagyobb tragikuma a szerelem titka, a megsebzett szív és az ezzel járó legnagyobb vereség. A félelem attól, hogy ha túlságosan beleesik egy nőbe, akkor elveszíti a határait és  férfi identitását. A beavatás azt tanítja a férfiaknak, ha nagyon szeretsz, akkor igen, meg fogod szenvedni az elválást is és ha megérti ennek az üzenetét, akkor nem fél újból s újból felállni a gyászból.

Az a férfi, aki elindult és végigjárta az önismeret útját, van élete mások számára, ő nem hatalmi játszmákkal helyez nyomás alá másokat, nyugodt és önbizalma van, mert biztosan tud. Ismeri magát, mert az apja megtanította milyen a harag, a szenvedély, a hatalom, milyen haragudni, szenvedni és szeretni. Megtanította, hogy merjenek végigmenni az útjukon és fizessék meg az árát annak. Mert a kockáztatás maga az út.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

 

A belső gyermek

Piacon jártam, pont úgy, pont akkor, amikor a turisták a helyiekkel csoportokba verődve bambulnak, rohannak a hétvégi nagybevásárlásaikhoz. Ebédtervek keverednek, lökések és lopások, füllentések, kisstílűek és nagydumások mind egyszerre vannak színen. Kofák, házastársak, idegenek és ismerősök csapódnak, tömörülnek össze majd vissza egy-egy pult előtt, mintha valami nagy rendező terelte volna őket oda, hogy  ott gyönyörködjön lám-lám, mit is hoznak ki egymásból az emberek. Mi lesz a helyi adok-kapok vége? Lehet kicsit több vagy talán kevesebb?  A szimpátia és letargia cinikus elegye gyengülő forintban mérve.

Egy gyerek is felsírt valahol -istenem hát ez is belefér a hétvégi zsivalyba – banán vagy rétes-e a sírás tárgya nem akartam tudni- mással szemeztem. Válogattam kalkuláltam, de a sírás hangja csak elérte az ingerküszöbömet. Ez a hangszín már komfortzónán túli üzenet hangja volt, amire  'valahol veszély van' és vigyázó módba kapcsoltam, ki kellett figyelnem  a zöldséghalmok alól. Végre Ki kellett néznem  a jólbugyolált komfortzónám mögül.

A csoszogó lábak és szatyrok között meglátom a kisfiút. Izzadtra sírt arccal, áll egy halom néni körében, elkeserítő látvány. Talán én is sírnék, ha ennyi ember  nyomna, borulna fölém. „Daddy-t akar” kiabálják az otthonkás asszonyok jóindulatúan, de senki sem mozdul. Daddy-nek látszó végképp nem. A gyerek idegen és elveszett, apát keres, ez a szitu.

A 'Segíteni kell' kényszerességemet,  módosítom: segítek, ha kell, segítek ha tudok. A női csapathoz csapódva  megkérdezem angolul a gyereket, hogy kit keres. 'Dady, Dady' volt a válasz és csak sír tovább. Hát persze, a nagybetűs apa, őt keresi mindenki! Zsebredugom szarkasztikus humoromat és leguggolok hozzá a láberdőben, hogy legalább így legyünk egy szinten. Megfogom a kezét, érezze hogy most kapcsolódunk egymáshoz. Átsuhan agyamon, hogy  remélem nem fogják zaklatásnak majd később ezt a személyes kontaktust, de ezt az etikainak is nevezett függedelemsértést most bevállalom. Szóról szóra kiderül, hogy egy amerikai aput kell keresnünk a Nagycsarnokban, akin kék nadrág van. Biztos meglesz, tutira, keressünk megoldást mint tűt a szénakazalban.

A nénik megnyugodtak, láthatólag lesz megoldás és az infóval szétszélednek újabb vásárlói csoportok felé, megint mások a pultok mellől nézik tovább kétszemélyesre csökkent  reality show-nkat. Szemkontaktusba kerülve egy kofával megkérdeztem, hogy el tudnák-e juttatni a kereső üzenetet  a hangosbemondóig, hogy egy amerikai kisfiú elveszett és itt állunk 20-as standnál. Azonnal mondja meglesz,  tiszta üzenetek, konkrét feladatok, érthető módon.

A gyerekkéz a kezemben meg csak egyre szorosabb. Bár érezte, hogy  áttörés állt be a történetébe, továbbra is idegen maradt, idegen a városban. Járatlan az út, ismeretlen a nyelv, idegen a szag. És ő  továbbra is egy elveszett gyerek apa nélkül. És érezem, hogy nekem is torkomban van a szívem. Helyzet fokozódik. Méghozzá máképp, mint máskor. Személyes érintettség esete forog fenn. Érzem, hogy igen erős adrenalin hullámokon szörfölök és zsigereimben érzem a veszteséget. Egyszerre magamat is látom apa nélkül, látom magam elhagyottan, társ nélkül és otthagyottan az élet útján egyedül keresve az útat. Éreztem a rámzuhanó magányt a túlzsúfolt csarnokban. Dorothyként a forgószél után.  Érzem, hogy ugyanúgy félek, mint ő. Kellene ide  még Madárijesztő,  Bádogember és  Gyáva Oroszlán, akiknek ész, szív és bátorság kell. Gyermek lettem hirtelen,  zsigereimben érzem az elhagyatottság érzését és tudom nem lesz ez így jó. Most nem félhetünk mindketten a rengetegben.

Guggolunk, guggolunk együtt, nézzük a kék nadrágosok hömpölygő folyamát, nézzük hogy ne hülyüljünk meg. Nagyszerű mantra ez, mint a vadak nézünk előre, mert ugye majd minden férfi farmerban shoppingol. Egyszer csak felkiált ő  "Daddy", és mire én kimondanám hogy de jó, csak bámulunk egymásra a kiszemelt férfival zavartan.  Nem ő az apa, nem ő Dady.

Megszeppenve állunk és várunk tovább, megint csak ketten, ő  és én , mire ismét sírva fakad. Zavarba jött magától a ténytől, hogy ennyire megtévesztette egy pár farmer, hogy mindenkiben apát lát. Rá kell feküdni erre a most feltörő nagy érzelemhullámra különben érzem, hogy maga alágyűr, beterít értelmetlenül.

Kérdezem, miért jöttek a Csarnokba miközben bámuljuk a lábakat mondja tovább a történetet, hogy partyra mennek délután. 'Kik lesznek ott' kérdezem, csacsogni, beszélni kell, utasítom magam robotpilótaüzemmódba, csakhogy ne szoruljon oly  fájón a torkom. Mondja a neveket, ismerősökét, kérdeztem lesz- e kedvenc puddingja, és ezt már biztosra veszi, hogy igen. Megkönnyebülök túlvagyunk a nehezén s míg előkaparok egy újabb zsepit érezhető változás áll be a térben, mert a tömeg szétnyílt. Egy rohanó, magas férfinak adnak útat, Dady jelenik meg a sarkon és szájból. Dady felkapja a gyereket ölelgeti.„My American Boy, my Malcom” mondja és csendben egymásban kapaszkodnak.

Szorosan ölelkeznek, happy end van, mint a filmekben, mint a mozikban. Nénik simogatják a távozó papa vállára boruló kisfiút, bólogatnak és fogatlanul mosolyognak. Nem integet, elmennek.  Rend van, béke van,  helyére került minden. Karaj, spenót és fokhagyma, zárás előtti mocsok és zaj.

Kiköpött a hullám, parton vagyunk, én is megérkeztem, megyek tovább.Újra felnőtt vagyok,  meglepődöm, hogy mennyien szólítanak meg útközben és kérdezik mi lett a gyerekkel? Valahol kapok egy kiló narancsot ingyen, mert segítettem. Zavarba ejtő figyelem. Ők is ott voltak?  Végig ott voltak?! Nem is láttam őket, míg csak magamban voltam és féltem.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

Két kicsi lego

Soha nem gondoltam, hogy  kapok Legot ajándékba. Hát persze soha ne mond, hogy soha. Legoztam én a tesómmal, a szomszéddal, vendégségben, de saját kockáim soha nem voltak. Mágneses pláne nem! Nem álmodoztam csillagbázisról, kertes házról- legalábbis Legoból nem. Bár  a kupacok tetején mindig sikerült úgy felépíteni egy házat, egy autópályát egy holdbéli csónakost, úgy ahogy akkor az éppen tetszett.  S mert nem volt se sablon, se minta, csak a sokfajta kocka egyveleg „Akár egy halom hasított fa, heveregymáson a világ,szorítja, nyomja, összefogja egyik dolog a másikát s így mindenik determinált”  Jól esett az egész szőnyeges keresés, a kutakodás a dobozból, az illesztés, a növekedés látványa, de még a leborulás és újraépítés is.

Mindenki játszik valamit, mondja Jeopardy, mert hát az emberi kultúra a játékban kezdődik kontrázik rá Huizinga. Játszó az ember, egy homo ludens, nem csupán homo econimucus.

A mesékből születő ötletekből, a játszó ember teremt. A teremtő ugye előbb saját képére alkot meg mindent maga körül, majd egyszer csak az elétoppanó problémán nagyszerűen felülemelkedik. A játszó ember ugyanis lehetőséget teremt. Valóságtól elrugaszkodót, merészet. Könnyedén, elegánsan, néhol durván vagy  meghökkentően, mert a teremtésben lehet repülni, úszni, lőni és eltűnni. Szabad kitűnni, szabad kooperálni, segítséget kérni sőt szabotálni is. Ezért akár csúnya büntetés is járhat, de megéri a kockázatot. A hatalomból való kizárás, a törés-zúzás és egy kis hiszti belefér a játékba, itt nem eredendő bűn, hanem játék. A játék elmélet. De ahogy az aikido mester mondja:

„Nyolc féle erő működteti a világot:
Mozgás és nyugalom,
Megszilárdulás és folyékonyság,
Kiterjedés és összehúzódás,
Egyesülés és szétbomlás.”

A játék reflektív tevékenység. Tükör. Azt játszuk el, amit látunk, de nem tudjuk megfogalmazni. Eljátszuk a papás-mamást, a Tom és Jerryt és Starsky és Hutch-ot is. Paneleink behatároltak legyenek akár 4, 6 vagy 8 lyukúak, akkor is építkezhetünk belőlük, lebonthatjuk, rápakolhatunk fát, kerítést, lovakat.  Hogy éppen az aktuális kockáinkból felépített paneleink gerendák lesznek vagy dísze a műnek, attól függ... ki kell próbálni. Hankiss szerint a játék világában ösztönösen szabadulunk ki az eredendő bűn világából. Nincs bűn és bűnhődés. Egymásba gabalyodva tudattalanul dolgozik mindaz, amit a felügyelőszervek másutt kontrollálni akarnak.

Játszani kell. Ha leborul, ha összedől, ha elvész  nem baj, mert van másik! Pótolható Egy másik űrhajóból is lehet egy nem teljesen  eredeti Big Ben. De az eredeti már úgyis ott áll,  másolni pedig nem mindenki tud csak úgy. Figyelni kell, ellesni a formákat, hogy is van az ebben modellben? Mitől új, de miben ugyanaz? A játék egy mástípusú találkozás. Olyan találkozás, amiben a folyamatok megfordíthatóak, ha tetszik visszafordíthatóak. Nincs baj. Problémakezelés van. Megnyugvás van.

A Lego építőkockái már az 1932-es kezdetektől megtervezésüktől  fogva magukban hordozták az oktatási segédeszközként történő felhasználásukat. Az összerakásukhoz és szétszedésükhöz szükséges erőpontosan meghatározott, maguktól nem eshetnek szét az összerakott darabok. Ha túl könnyű lenne szétszedni őket, az alkotások nem lennének elég stabilak. A Lego kocka azért csalóka, mert nagyon egyszerűnek tűnik, mert úgy tervezték , hogy használata magától értetődő legyen.

A fejlődéspszichológia szerint a kulturális tanulás formáit utánzás, tanítás alapján és együttműködés alapján sajátítják el: a gyerekek. Ez a neveléspszichológia alapja is úgy 0-99 éves korig számol, mert életkorban számol, lineárisan ott ahol a kétszer kettő négy és öt után jön a hat. Nem számol élethelyzetben sem életkörülményekben. Mert ugye mi van akkor, ha valakinek nem adatott meg gyerekkorban az Iphone használatának elsajátítása, de tud kígyót bűvölni? Vagy éppen mosógép helyett a mosómedvék életét ismeri jobban? Hogyan illeszkedik kulturálisan az, akinek hiányos a képessége az együttműködési stratégiák elsajátításában? Mert mondjuk például nem legozott, se nem babilonozott, de bárányokat legeltetett?

Azt mondják, hogy a kulturális tanulási forma mindegyikét az teszi lehetővé, hogy az ember fajtársait olyannak látja, mint önmagát. Ha a másik személy mentális helyébe tudjuk magunkat képzelni, akkor a másikon keresztül tudunk tanulni. Mi történik egy multikulti környezetben otthon, munkahelyen? Nem vagyunk-e mi magunk is tanulók egy ismeretlen szervezetben?

Mi van akkor, ha az öregedő fiataljaink generációjának visszafordulási kérdések vetődnek fel félúton? Mi van akkor, ha egy 30-40-50 éves elakadást jelez saját életében? Ha azt mondja, eddig így csináltam, felépítettem ezerszer a saját  űrhajómat, de most már unom,  most már érzem, hogy nem így kell csinálni. Mert hiányoznak a készleteiből az új  elemek.  Tudja-e ugyanazokat a paneleket tudja-e máshol máshogyan felhasználni? Tud-e felülemelkedni, ha időközben  tériszonya lett? Leküzdhető-e más építési technikákkal? Túl egyszerűnek tűnnek a kérdések?

Tanulás terén és mellett az érzelmekkel is csehül állunk. A koopeáció játékos tanulása pl. Legon kersztül,nem hiányozhatnak a szintén tanulandó viselkedési formák, amelyek révén érzelmileg közelíthetnek a játékosok egymáshoz . Úgy felebarátilag vagy egészen úgy. Az alapérzelmek közül az öröm, a düh, az undor, a félelem és a szomorúság azonnal kifejezést nyer mozdulatainkban, rá van írva az arcunkra. De ha szeretünk valakit az már kevésbe fellelhető az egyes agresszív viselkedések mögött. Hiába húzzák  a copfomat, mert szeretnek, ha egyszer az fáj. Hiába mondja, hogy szeret, ha minden héten ver. Szóval vagy tettel.

A játék és a szeretet tanulható folyamat Olyan coaching révén elsajátítható folyamat, amelyek révén többek leszünk az állatoktól.
Amit szeretnek flowban mérni az emberek.  De, hogy mi van a legos üveghegyen túl, csak az tudja meg, aki elindul felépíteni a saját birodalmát.  

 

Coaching és tanulás. Tréning és tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.

 

Valaki másnak az élete

 

Amikor Steve Jobs  egy diplomaosztón tüzesen állt ki amellett,  hogy  mások életet élni nem éppen hatékony és kreatív életforma, akkor  sokan talán csak egy frappáns, menő iskolásoknak való beszédnek vélték a mások élete elleni kirohanását.  „Az időd véges, úgyhogy ne vesztegesd el arra, hogy valaki más életét éld! (...) Ne engedd, hogy mások véleménye túlharsogja a saját belső hangodat! De ami a legfontosabb, legyen elég bátorságod a szívedre és a megérzéseidre hallgatni! Ők valahogyan már most is tudják, mivé akarsz válni valójában” De az élet nagyobb iskola, mint a Stanford.

Azok, akik ébredtek már fel  belül dübörgő, kongó üresség nyomására, és arra az égbekiáltó kérdésre, hogy hol vannak és mit csinálnak itt – azok már tudják hol kezdődik a másik élete. És azok is megtapasztalták,  akiknek az arcába mondták, hogy köszi szépen belőled éppen ennyi elég volt, most és mindörökké végre vége. Ők -iskolások, kimondók, megmondók és hallgatók - mindannyian másképp gondolnak arra, hogy milyen a mások életét élni. És milyen felébredni belőle.

Szóval valaki másnak az élete? Ki ha nem Én?  De egyáltalán ki Ő? Én és a Másik. De semmi esetre sem Mi.   Ki lett belőlem? Mi lett belőle?  Mikor és hol lettek  mások a szabályok? Mikor lett más úti célja a nyaralásnak, más színe az import tapétának, mikor vált külön  a bankszámla, az ágynemű stílusa? Mikor tört meg a lájkok és a kommentek összhangja? Mióta van máshol is  kedvenc étterem? Vegetáriánus volt és most kétpofára húst zabál? Képmutató, aljas és  hazug? De hát, tényleg nem adhat mást, csak mi lényege. A barátok telefonszámai még megmaradtak? Mikor és hogyan cserélődött le a képernyővédő, és mikor változott a PIN kód-  titokban, flegmán, sunyin, vagy szégyenkezve?

Mikor repedt meg az Egót védő burok? Hogyan? Hajszálrepedéssel vagy teljes leválással? Azt hiszed, hogy máma már nem hasad tovább? Mikor tört meg az egymásban hordott egymásban mosott képmás? Csak benne moshatod meg arcodat? Mitől hullik le az álarc mereven,  darabokban? Amikor a Másik  arcába  vágod  a legnagyobb követ,  azt hiszed nem üt vissza? De ha igen, egy kicsi reakcióra még számítasz,  akkor is abba bízol megúszod, és  kenyérrel dob vissza?  Te sem vagy más, ő is egy más!  Kegyes csalás, kegyes hazugság, mindenki tudja, éppen ezért mindenki máskép csinálja.

Csakis miatta változtál meg és vége? Nagyszerű hír! Ne törj le mert akkor magadért is tudsz változni!  Soha nem késő kihasználni az időt.

Még más  parancsát  követed, de a szíved már új ritmust diktál? Mit csinálsz?

Hazudsz magadnak. Hazudsz másoknak. Hibáztatod magadat, és persze mást hibáztatsz. Nem konfrontálódsz. nem mondasz nemet, nem mondasz igent. Sodródsz. Bűnös vagy, büntetsz. Magadhoz vagy a legkeményebb, végül ott törsz meg, ahol a legmerevebb bástyával véd az ész.

Az élete végén a híres színdarabírót, George Bernard Shawt megkérdezték, hogy vajon melyik általa megteremtett híres színdarabban megfogalmazott személy történetét élné, ha lenne rá lehetősége. Amire azt válaszolta, hogy leginkább  az George Bernard Shaw lenne, akivé talán  sohasem lett.

Te kinek az életét éled?

Coaching és tanulás. Tréning és tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték.