A professzionális Esőcsinálók

Jó pap holtig tanul, a (jó) coach pedig mindenből. Végül is a coach is ember. Van neki élete köz és magán is. Szakmai és privát. Az erő vele van jól tudja, de van amikor a környezet sokkal makacsabb, mint elsőnek gondolta vagy érezte. És akkor izomból nekifeszül a feladatnak, mert magad uram, ha szolgád nincs! Önismeret, önmérséklet, önsegítés és önkielégítés. Klassz! Tényleg. Pedig van etikai kódex, van szupervízió és van szakmai közösség, de hagyjuk a dagadt ruhát másra!

Megtudom csinálni mantra ösztönösen éget belülről. Meg tudom csinálni, mert meg kell. A protestáns etika is ezt kívánja, az imago meg végképp! OK, letöltöm, megtanulom, elsajátítom, megismerem érzések adnak egy jó nagy egonövelőt naponta egyszer, de lehet, hogy többször is.  Minek is ide bárki is tudom én ezt magamtól is?! Minek kell ehhez segítség?!  Ő is ugyanezt mondaná, csinálná és még fizetni is kell érte, hallja saját magát.

Add már uram az esőt, szóltak a népek a hosszú szárazság alatt és akinek kéretik annak adatik. Esni kezd. Sokat.

Sikerült megint széjjel áznia a födémnek, a konyhának, a szobának. Amikor ez ember egy pár hónap alatt többször is megtapasztalja, hogy milyen a sajátért küzdeni, igen könnyen vérszemet kap vagy feladja. Még több ilyen, kellene még egy kis olyan. Mindenre próbál figyelni miközben végül sehova sem halad. Betörés, ajtócsere és utána festés, idén talán le sem kellene vennem a felújítás alatt című pólómat. Elég unalmas a felirata hiába van kék, piros, zöld, fekete, fehér, sárga színű  belőlük aka Bono. Minden porcikám tiltakozik az újabb tények, kreativitás, az újabb előnyök, ötletek felsorolása ellen. Igazán jó coachee alanya vagyok saját magamnak. Mert csak ellenvetéseim vannak és igen szélsőséges érzéseim az elmúlt időszakban megtapasztalt képességeimről és annak fordítottjáról is. 

Tudom, hogy nem akarok több biztosítóra várni, nem akarok több időpontot egyeztetni, de ami leginkább nem akarok egy újabb nyarat végig mókuskodni a lakásban. Levegőt akarok, teret, ahol érezhetem magam a legnagyobb balagan közepén. Aztán mégis csak elérkezett  az idő, amikor összeszedem magam és felívom Imrét a festőt, aki 4 óra alatt megcsinálja azt, amin két évvel ezelőtt egy hónapig matattam. Mekkora alázás ez?! 4 óra elég ahhoz, amit magam egy hónapig csináltam?! Utólag is elgondolkodtató miért voltam oly büszke magamra és most miért  nem ragaszkodtam korábban megszerzett keserves tudásomhoz! Megint a komfortzónám túljára kellett mennem. Miért volt szükségem ezekre? Miért ragaszkodtam ennyi ideig a járt unalmasra koptatott kitaposott utamhoz? Jung tudja.

Zűrzavar uralkodott ott (mindegy, hogy hol), mivel oly sokáig szárazság volt, és továbbra sem esett az eső. A falu lakói mindenhova elmentek, bölcs embereket kerestek mindenütt, és imáikkal, szent dalaikkal bálványaikkal és talizmánjaikkal csalogatták az esőt. Hiába.

Végül valaki így szólt:

-        - Hallottunk még az öreg esőcsinálóról. Nem tudjuk mit kér érte, de esetleg megpróbálhatnánk.

-        -  Igen, szóljunk neki!

Úgyhogy nagy ünnepséget rendeztek a fogadására, de amikor betotyogott ez a kicsi ember, egyáltalán nem olyan volt, mint amilyenre  számítottak.

-         - Talán nem is éri meg a pénzét! – morogtak csalódottan.

-          - Halljuk mire van szükséged? –szegezték neki a kérdést.

Az Esőcsináló egyszeriben felmérte a helyzetet és így válaszolt:

-        -  Semmit, igazán semmit, köszönöm. Csak egy kis kunyhót. Jöjjetek vissza három nap múlva!

Bevezették tehát egy kicsiny  kunyhóba, és vártak három napot , amikor is esni kezdett. Csak úgy zuhogott megállás nélkül.  Ők pedig szinte magukon kívül voltak az örömtől.

Utána odamentek az Esőcsinálóhoz, és megkérdezték tőle:

-         -   Hogy csináltad? Mi volt ez a nagy varázslat?

-     - Nem csináltam semmit- felelte az Esőcsináló- Nem tetszett , amit érkezésemkor itt láttam. Bementem hát a kunyhóba és csendesen magamba mélyedtem, összeszedtem magam, és természetesen jött az eső.

Nincs mit tenni, csak rendbe kell szedni magunkat.  Ehhez kellenek a professzionális segítők, Esőcsinálók, festők, coachok. Mert velük meglepően megváltozik az egészről alkotott képünk pillanatok alatt.  Amikor az ember egy külső segítő segítségével rátalál az időre és visszaemlékezik korábbi saját magára, arra hogy milyen volt, ki is ő tulajdonképpen, olyankor elgondolkodik vajon miért hagyott ennyi időt veszni a drága idejéből, életéből? Mire volt jó neki? Rájön arra, mihez is ragaszkodott eddig. Lehet ilyenkor felszabadítóan sírni, elengedni, mert ilyen kérdésekkor még a hegyek is megmozdulnak. És ilyenkor végre elkezd esni az eső is.

Szemtelenül

Csak egy pillanat műve és az ember  már  nem is lát a saját szemétől! De mert a vaktyúk is talál szeget, végül úgyis elhiszi azt, amit lát. Vagy nem. Na jó,  aztán meg jó hosszan agyal rajta  még egy darabig.  Mert ugye  mi van akkor, amikor mégsem hisz saját  szemének? 

Olyankor igyekszünk készségesen szemügyre venni a tényeket, és ezek mérlegelése után udvariasan szemet hunyunk a valóság felett. De ha tovább hitetlenkedünk abban, amit látunk , o tempora, o mores, még kellően szemtelenül a szemünkre is hányhatják! Ha szemérmesen elfordítjuk fejünket, attól még a kérdés persze  kérdés marad.Ha szemet vetnek ránk, szemtelenül beszólhatunk de trükkösen szemmel is verhet. A mágiának nincs felső határa, még  szerelem is lehet abból, mindjárt  első látásra! A szem a lélek tükre. De mi van akkor, ha a lélek az agyban van?

Hiba a mátrixban?

Az ember a körülvevő világot öt érzékszerve segítségével fogja fel, persze ott van a szex,  hatodik is, amiben viszont már minden benne van.  Az emberi agy állítólag 40%-a csak a látással  foglalkozik. A világot elsősorban látásunkon keresztül értjük meg. Az evolúció során, pedig az érzékszerveink közül a látás alakult ki legkésőbb. Meglepő módon viszont hiába kapott ennyi időt a fejlődés során, mégis az egyik legpontatlanabb szerv. A szemünkben ugyanis van egy vakfolt, ami nem lát.  Ha két szemmel nézzük egy dolgot, akkor kiegészíti egymást a két szem. Ha becsukjuk az egyik szemünket, akkor is tökéletesen látunk, mert az agy kiegészíti a hiányzó részt,  az egy szemmel látottakat. Az agy folyamatos sztoriban van, szinte becsukott szemmel is látjuk, hogy miket mesél a bécsi erdő.

De mivel már olyan régóta benne vagyunk saját történetünkben, hogy nem látjuk a fától az erdőt,  az agy, biorobot üzemmódba teszi magát a fenéket fog erőlködni. Mindent rutinból végez, aztán csücsül a babérjain vagy a káoszban, amit okozott- egy darabig. Az emberi agy ugyanis nem a szépségek és igazságok keresésére készült, hanem a túlélésre. Nem azért működik, hogy morált, esztétikát, hőtágulást és kvantumfizikát magoljon, hanem azért hogy funkcionáljon, méghozzá egészségesen. Richard Gregory szerint az agy funkciója a tapasztalatok során szerzett ismeretek közötti hézagok kitöltése, a túlélés biztosítása.

Egy árnyék a falon egy fa ága vagy egy útonállóé? A piros virág szerelem színe vagy a mérgező növényé? Harcolj vagy menekülj, aztán ha túlélted ráérsz meditálni, verseket írni!  Az agynak arra van szüksége, hogy nyugton legyen, kimondottan házi(as), emészthető feladatokra koncentrál, csak semmi megerőltetés,csak semmi újdonság!  Őszintén szólva, ha rajta múlna nem igazán járna élen saját maga fejlesztésében.

Az agynak, hogy továbblépjen, radikális változásokhoz kell igazítania működését, ami iszonyatos munkával jár. Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz egyes emberek véleményét, látásmódját megváltoztatni. Hányan kerültek boszorkányságért máglyára, és milyen szentségtörő volt Galiei és Kopernikusz, Semmelweis és Einstein saját korukban. Milyen nehezen értek el áttörést az elfogadott kényelmes tudományágakban.

Saját életünk is hasonló kontraszelekció révén korlátozódik. Derrida szerint az agyunk egy pszichológiai ketrecet hoz létre életünk során, a bennünket ért tapasztalok kusza hálójából. Derrida szerint olyan ez, mintha egy szemüveget adtak volna ránk születésünkkor, amely a gondolatot és a valóságot elválasztja. A kérdés az, hogy  ki olyan bátor, hogy levegye a szemüveget és  anélkül lássa meg a valóságot.  Átnézzen a túloldalra.  

Mit lát a fenti képen? Elsőnek? És másodszorra?  Vázát vagy arcokat. Kinek, mi. Mikor, mi. Összességében csak többszöri megfigyelések és megtapasztalások során vagyunk hajlandóak  feladni elsőre meghozott véleményünket. Az élet azonban döntések sorozata.

A megismerés és a felismerés az ősrégi határok ledöntését jelenti. Azt, hogy elérkeztünk egy mérföldkőhöz, eljutottunk saját határainkhoz. Innen mindenki maga dönti el, hogy továbblép és onnan teljesen más látásmóddal néz a világra, vagy visszamenekül meleg kis kuckójába és kukukázza a sablonmegoldásait, amíg tudja. Amíg  bírja, vagy amíg nem mérettik meg egy újabb próbakőnél. Ennek azonban sokszor ára van: szemet szemért, mindenki a jussát akarja. 

Igen, nem történik a felismerés egy pillanat alatt. Van aki menekül és sokszor bele-belealszik saját Csipkerózsika álmába, de őt is   próbára tesz az élet. Minimum egyszer megcsókolja a királyfinak látszó idegen. Aztán eldöntheti, hogy inkább visszafekszik és átalussza, ami még hátravan. Vagy szembesül a helyzettel, a döntéssel és elkezdi maga metszeni a rózsabokrokait, amelyek sűrűjében, illatában elveszett.  Talán a sövény túloldalán már ott van valaki más, egy újabb kastély, újabb királyfival, ahova csillogó szemmel indul el azon az úton, amelyre oly sokáig hezitált rálépni. Azt mondják “Állandóan nagyszerű lehetőségekkel szembesülünk, amelyek megoldhatatlan problémáknak vannak álcázva.” A tied vajon mi mögött bújik meg?

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték

Ezeregy kilométer meséi

Ülünk a vonaton. Hatan egy fülkében. Előttem a peron, de az nem Evita. A szűk folyosón pénteki őrület:búcsú, integetés, ígértek. Prágáig biztosan kitartó ricsaj. És akkor jön még egy csomag és még egy bőrönd, meg egy festőállvány. Szorítom a táskámat és a számat, intimszférám sajog. Pedig még senki nem szólt egy árva szót sem, csak pakol és figyel. Kivel leszünk  egy kabinban, kivel töltjük el a következő 13 órát? Egy szőke, egy olvasó, egy barna és egy igen hosszú, egyelőre ennyi.

Végre elindul a vonat,  Budapest–Berlin-Budapest 870 km. Éjszaki vonal olcsóbb változatban. Felsóhajtva koccintunk a behűtött száraz pezsgővel útitársammal az előttünk álló útra. Italáldozat rítusával adjuk meg módját, szomjoltóként vagy csak úgy viccből, hogy előre igyunk a medve bőrére.  Mindegyik és egyik sem. Vártuk a napot, az utazást, a "csak el innen" menekülés érzést dédelgettük magunkban régóta. Terveztük és mégis  kapkodva rohantunk mindketten dolgunk végezetlenül az állomásra. Lihegve, fújtatva szólnak még a telefonok, idegesek a kérdések, nem mindig hallani a válaszokat. Én újra járom a kanosszám, májusi eső után vagyunk, újra ázom és fázom a lakásban, újabb hajcihő a lakással és a biztosítóval. Külföldi útitársam meg egy 2 napos ideg-összeroppanást asszisztált végig egy barátjánál, egy magyar kórházban. Vívódások és észérvek az utazás mellett és ellen. Lelki-ismeretfurdalás és hanyag elegancia vállvetve érvelnek. Meddig tart az ő élete és meddig felelős a barátért? Itthon van-e otthon? Marad, dönti el, de a határig még újabb sms-k. Végre 2 nap után a beteg is elalszik a kórházban, és lecsendesedhet a háborgó lelkiismeret is. A komfortzónánk még a határon is keményen tartja magát, de végre már az útitársainkra is ránézünk. Elhisszük, hogy most már nincs visszaút, legalábbis addig amíg  akarjuk.

Legalább már úton vagyunk. Azt mondják a vonatozás kalandos utazás. Ha már nem olcsóbb, mint a fapados legalább hosszabb ideig tart. Fel lehet állni,  lehet mocorogni és annyi csomagot vinni, amennyit elbírsz. Lehet aludni és lehet bambulni, lehet olvasni vagy legalábbis úgy csinálni mintha. De vannak a sztorik, az életek, amelyek mindent visznek.

Igazi Ladies Night is lehetne ez az este, ha nem lenne egy fiú is a körünkben. A határ után szó nélkül száll le az addig némán olvasó, lehajtott fejű lány. A pozsonyi utas, a ballonos szőke, igazi marketinges. Magát árulja.  Megtudjuk, hogy Londonban él, üzleti ügyben volt Budapesten. Ő és a testvére első generációsak a családban, akiket nem tanítottak meg magyarul. Most már bánja, beszélne még egy nyelvet. Milyen jól jönne most a cégnél! Így is elboldogul a közép-európai   országokban az angollal, de a közvetlen kapcsolattartásban igazán nyerő pozícióban lenne, ha tudna... De mindegy is, ejti el sokat sejtetően, az ő jövője már olasz lesz. Ingázni fog vagy letelepedni, igazítja meg párducmintás sálját,  még nem tudja, de talán még az olasz sem….

A barna hajú fest. Övé az állvány, a hátizsák, a nagy gurulós bőrönd és a kétméteres fiú is. Split-ből jönnek, Berlinbe mennek. Többlaki élet ott, ahol megél egy piaci festő. Igazi bölcsészlánynak nézném, ha nem derülne ki róla, hogy utazó kertépítész. Közösségi kerteket terveznek és építenek lerombolt udvarokon, elgazosodott lelkek között. Mesél a nyóckeres gangokról, második kerületi szomszédokról és szőnyegporolóról. Mesél a fáról és a rózsáról. Az emberi szálak kuszaságáról. Egyszer volt hol nem volt, kezdi, volt egyszer egy csapat, akik álmodtak egy nagyot egy  romos udvart látva, a királyság egyik cseppet sem szép utcájában. ahol félkomfort már nagy komfort, a szőnyegporoló az árnyékadó. Egy nap azt gondolták, hogy megkérdezik az ottlakókat, milyen is ott lakni. Milyen lenne, ha más lenne az udvar, ha zöld is lenne körülöttük nem csak gaz. Óvatosan lépkedj és kedvesen,  lassan haladtak előre. Azt, hogy milyen az ideális kert, sok- sok lakógyűlésesen vitatták meg végül közösen. Volt, aki szerint csak fűből áll a kert, mások szerint zegzugos, volt aki meg  csak mértanilag kimért ágyásokra esküdött. Volt aki zsírban és tűzben  látta meg a boldogságot és szalonnasütőről álmodott. Az ottlakó emberek, meg elcsodálkoztak egymáson, hogy honnan is tudja ezt-meg azt a szomszéd?! Meg, hogy tényleg másoknak is tetszik az ő ötlete? Nem is gondolta volna! Miközben az alapokról vitáztak a legerősebb ember, aki mindenkit megfenyegetett már, akivel még beszélt, minden alkalommal elmondta, hogy a fát, azt egy kis kornyadtat, márpedig ki kell vágni, mert veszélyes. Igaza volt, mert tényleg veszélyes volt, de menthető. Addigra látta, hogy alkupozícióba került. Maradhat mondta, ha cserébe kap egy rózsát. Kapott. Azóta is hajnalban ha munkájából hazaér, elsőként néz körül a kertben. Felelős lett a rózsájáért, felelős lett a szomszédokért. Már aktív kertépítő, és segít a földszinti néninek is. Nem szól be, és fát gyűjt  a szalonnasütéshez.

Zakatol a vonat, rázza még a hazait, kirázza a csomót gyomorból és a monoton ritmust a lábból. Végre kitörtünk a komfortzónából. Mikor tűnt el az idő, a tér? Valahol. Már máshol, másnak a történetében lettünk téglaösvények, farakások és rózsatövek. Bomladozó, fény felé törő hajtások. Új történetbe kezdhetünk, új hőseinkkel, hajnalban még folytatva a tegnapit. Sínen vagyunk, nem kötnek gúzsba gondolataink. Szinbádok lettünk, akiket a vonat bűze megcsapott. Most már bármerre is  megyünk, akár  ezeregy kilométeren, akár azon is túl, mindig látunk repülő szőnyeget,  találkozunk buta dzsinnekkel, meghalljuk történeteit a bölcs bagdadi vezírnek. Mert ahol van hallgató ott mindig van egy mesélő is.

Coaching és Tanulás. Tréning és Tanfolyam. Saját Tálca. Saját Önérték